Boldogság, áldás, öröm

Életed első éveiben az önállóságra neveltek. Az életkörülményeid, adottságaid és sokáig egyke gyermek lévén megtapasztalhattad azt, hogy milyen is szeretve lenni és mégis terelgetve afelé, hogy minél előbb önálló légy. Ez kezdetben nagyon nehezen ment egy olyan anya mellett, aki erős és tüzes jelleméből adódóan sokszor kioltotta a benned lévő holdszerű minőségeket. Visszahúzódó, félénk gyerek voltál. Nehezen értettél Édesanyáddal szót, mégis csodáltad, tisztelted és példaképül választottad őt. Tinédzser és fiatal felnőtt éveid úgy teltek, hogy nehezen hoztál meg döntéseket úgy, hogy ő ne hagyta volna azt jóvá. Támogatott, de egyben ő volt a legnagyobb ellenfeled is abban, hogy azt az életed éld amit megálmodtál magadnak. Olyan kihívások elé állított, amelyek előtt sokszor megsemmisülni vélted magad, mégis később ráébredtél ezek nélkül a próbák nélkül nem lehetnél az, aki ma vagy. A kettőtök közt feszülő ellenállás egy nap egyszercsak hátszéllé változott, ami elvitt téged a világ másik felére, azzal a megingathatatlan bizonyossággal a szívedben, hogy a férfi aki utadon veled tart azzal lehet csak az életed teljes és egész.

Közös életetek, bátor lépések és meglepő fordulatok jellemezték. Eljutottatok számtalan olyan helyre amiről addig csak könyvekben olvashattál és megvalósítottatok olyan dolgokat, amiket addig elképzelni sem mertél, hogy te képes lehetsz rá. Együtt voltatok sikerben, kudarcban, örömben és bánatban. Mégis mindig jó kedéllyel, törhetetlenül. Együtt másztátok meg így azt a rögös utat, ami nem kifelé hanem befelé vezet szívtől szívhez.

Ami veszteség ért, azt sokszorosan kaptad vissza az elmúlt évek alatt. De ehhez, az kellett, hogy te magad mondjál le először olyan dolgokról, amikhez addig foggal-körömmel ragaszkodtál és önmagad elhagyhatatlan részeként éltél meg.

A változás, – amitől a legjobban féltél mindig is – gyermekkorod rémei lassan- lassan átalakultak és a sötétségből a fényre, az ismeretlenből az ismertbe tértek, megszelídültek. Eljutottál oda, hogy nem akarod leplezni a hiányosságaid, a félelmeid, vagy a hibáid, hanem kíváncsisággal fordulsz feléjük. Nem zársz, hanem nyitsz, nem menekülsz, hanem szembenézel.

A legnagyobb változáson azonban most ebben a pillanatban mész keresztül – ez is egy olyan folyamat aminek a megtapasztalására valójában kislány korod óta készülsz, mégis ahhoz, hogy valósággá váljon az kellett, hogy engedj a változásnak. Más ember lettél az elmúlt kilenc hónap alatt, kimosódott belőled sok olyan reflex és rutin, amivel valójában csak a saját életed keserítetted meg.

Több benned a tetterő, kevesebb benned a kétség. Több benned az öröm és kevesebb a kételkedés, hogy vajon mindaz amid van megérdemled-e? Több benned az elfogadás és már magában ez olyan megélésekre ad számodra lehetőséget, amiről eddig álmodni sem mertél.

És ha most itt lenne az a személy melletted aki azt ígérte neked, hogy életed minden sarokkövénél jelen lesz, az elsők között lenne aki Boldog Születésnapot kívánna neked!

Mégis szerencsés vagy hidd el, mert bár nem mondhatod ki többet Édesanyám, te magad leszel AZ. Ez a legnagyobb ajándék amit egy nő születésnapjára kívánhat. De neked még ennél is több adatott, hiszen melletted van az a férfi, aki mindezzel megajándékozott és akivel ezt az életre szóló ajándékot megoszthatod!

Vissza a paradicsomba

Olyan rég szerettem volna már megírni ezt a cikket, mégis valahogy eddig még nem sikerült. Pedig készültem rá! A nyár elején például annak kapcsán, hogy visszajöttem a Balaton felvidékre, mert szerettem volna megosztani azt a sok szépséget, nyugalmat és természetes békét ami itt körülvesz.

Egy kedves szomszédunk azt mondta, egy alkalommal mikor megérkeztem – válaszul a lelkendezésemre, hogy nekem itt mindig olyan jó ötleteim támadnak és remekül tudok itt írni – hogy “neki is, (de ami változott az immár 8 év alatt, hogy életvitelszerűen itt él), hogy ő már nem akarja ezeket a bizonyos jó gondolatokat megragadni”! Elgondolkoztatott. Talán kicsit el is szégyeltem magam, hogy tessék itt vagyok én – az igazi városi mentalitásommal – tenni szeretnék, ahelyett, hogy lennék, gyűjtögetni vágyom, kényszert érezek arra, hogy nyomot hagyjak, ahelyett, hogy engedém és élvezném az engem körülvevő természet csodálatos sokszínűségét és örökkön kreatív megújulásait belém ivodni. Bölcselegni próbálok, ahelyett, hogy megadnám magam a bölcsességnek ami tanítani kíván. Belátva mindezt, halasztottam hát a cikk írást, és inkább kipróbáltam azt, milyen érzés is lehet az, mikor az ember nem akarja megragadni, lefotózni és albumba gyűjteni vagyis megtartani az őt érő boldog inspiratív pillanatokat, hanem csak engedi őket megvalósulni majd elhalványulni és tovatünni.

Az elmúlt hónapok alatt azt gyakoroltam, hogyan lehet belemenni a mindennapok által kínált lehetőségekbe úgy, hogy a szükséges elvégezendők és megoldandók ne egy kényszer cselekvés eredményei legyenek, hanem újabb és újabb lehetőség arra, hogy az ember áramoljon azzal ami van. Megfigyeltem aztán, hogy ezzel a hozzáállással, hogy ha feltételezem, hogy az engem körülvevő minden tényező – beleértve az időjárást, a hely adta lehetőségeket és korlátozásokat ahol tartozkodom – engem támogat és finoman terelget a mindenkori lehetséges legjobb megvalósulása felé (és nem pedig korátoz és akadályoz ebben) akkor egészen finoman és minden félelem nélkül tudok eljutni abba az alkotó térbe, ahová sokszor olyan nehéz megérkezni. Nehéz megérkezni és nem az ihlet hiánya miatt, hanem a szükségetelen félelmek jelenléte következtében amelyek mindig arra irányulnak, hogy mi lesz, ha nem lesz elég jó, elég értékes, elég hamar (idő tényező szorítása) elkészíthető az általam megálmodott elékészítendő feladat, alkotás vagy épp halhatatlanságra vágyó mű.

Tavaly rengeteget dolgoztunk a ház felújításán, idén finomodott ez a folyamat, de szembesültünk vele, hogy még mindig számtalan az elvégezendő kint is és bent is. Lelombozottság helyett, mégis sikerült nagyobb kedvvel és kevesebb kétséggel neki indulni az idei nyárnak és sikerült is olyan dolgokat elvégezni, amelyek a megálmodottakat messze felül szárnyalták. Sikerült olyan döntéseket hozni, amelyek a kockán (a “kell”-ek és “számonukra lehetséges”-ek határain) kívülre helyeztek minket. Olyan színeket, formákat és anyagokat beleszőni az itteni térmandalánk szövetébe, amelyek azt a belső változást tükrözik, amely mindkettőnkben végbementek. Sikerült észrevenni azokat a lehetőségeket amelyek nem abban a formában mint gondoltuk, de mégiscsak megjelentek, hogy megvalósíthassuk egy-egy gyerekkori vagy épp felnőttkori önkifejezésre irányuló elképzelésünk.

Igen így volt és mindehhez hozzá tartozik az is, hogy egy rég áhitott vágyunk is megvalósult, csak úgy egyszerűen – ez azonban épp úgy ahogy azt anno elképzeltem – akkor mikor mindketten készen álltunk rá. Ez a megvalósult álom, ez az új élet – ami azóta itt növekszik bennem – az első pillanattól kezdve tanít és támogat abban, hogy nagyobb örömmel és teljesebb bizalommal fogadjak el minden jót és szépet amit számomra az életem kínál. AKKOR és OTT! Hálásan állapíthatom meg, hogy mennyi véletlen egybeesés és találkozás részese lehettem. Hogy mennyi nagyszerű ember vesz körül és támogat. És hogy valójában milyen egyszerű is az, ha az ember csak létezni szeretne, – csak tenni a dolgát, tenni azt amire az őt körülvelvő tér és idő a leginkább alkalmas – mennyivel is egyszerűbb, mint az, ha szélmalom harcot vívva, minden észérvet és lehetségeset megpóbálva túlszárnyalva próbál teljesíteni egy külső elvárás parancsára. Mennyivel több önmagunkba és az életünket irányító erőkbe vetett bizalommal ajándékoz meg a LEVés öröme a TEVés örömével ellentétben.

Az elmúlt hónapokban kezdtem el megtanulni, hogyan találjak vissza ahhoz a személyhez, aki azelőtt voltam amikor még meg akartam felelni másoknak. Tanulok visszatalálni ahhoz a belső erőhöz, amely mércéjét nem az elvégzett iskoláim és elsajátított tanulmányaim képezik, hanem testem sejtjeibe kódolt csalhatatlan belső bölcsesség. A legjobb tanítót találtam hozzá! Hiszen ez a bölcsesség irányítja ezt az apró kis lényt is bennem, aki hónapról-hónapra egyre több jelt ad magáról. Kommunikál a maga módján, nem szavakkal, hanem épp oly csendes, ámde mindent átható bizonyossággal mint az engem itt a hegyen jól megfigyelhető természet teremtményei. Ő még részese ennek a nagyobb rendnek és én általa betekintést nyerhetek most ebbe a nagyobb összhangba. Igen áldott vagyok, mert két világra nyílik a szemem. Figyelek befelé és látok kifelé is.

Már képes vagyok minden pillanatban felfedezni a tökéletlenségben a legnagyobb tökélyt és a zaj és káosz ellenére a megbolygathatatlan csöndet és békét.

Szép szeptemberet!
Namaste,
Viki

Új könyv készülőben…

Valójában már évek óta tudom a címét. És tisztában voltam a feladattal is. Két napló írásába kezdtem. Az egyiket több mint két évvel ezelőtt indítottam, a másikat idén év elején. Az előbbi írásába annak a szándéknak a kinyilatkoztatásával kezdtem bele, hogy mire befejezem magam is anyává válok. A másik egyszerűen magát írja – év eleje óta – nap, mint nap. Az egyik egy csodás öngyógyító folyamat hiteles tauságtétele, a másik pedig annak, hogyan is manifesztálódott mindaz ami egykor álom volt csupán.

Ennek a két naplónak az eszenciáját kezdtem el összegyűjteni egy kötetbe a mai nap. Búcsúzva ezzel lányságomtól és örömmel a szívemben tisztelegve anyaságom előtt. Elindítva tudatos megélését annak a szép folyamatnak amivel egy életszakasz lezárása és egy új megnyitása szükséges.

Áldott átmeneti állapotban vagyok. Születek. Tágulok. Napról-napra formálódom szó szerint és átvitt értelemben is. Mindennapi csodával teli időszak ez.

…folytatása következik!

 

Juliet

Pedro Almodóvar rendező munkásságával való ismerkedésem tavaly novemberben kezdődött a születésnapomra kapott jegyekkel “A Bőr amelyben élek” című filmjének a MüPa-ban megrendezett Réz András filmklubos estéjén.

Későb mikor beszámoltam másoknak a filmről szerzett benyomásaimról és Almodóvárról alkotott véleményemről, többen azon a véleményen voltak, hogy nem jó filmmel kezdtem. Figyelembe véve az én személyiségem, valószínűleg jobb választás lett volna a “Julet” című filmje, amely egy anya és lánya kapcsolatáról szól.

Így még egy esélyt adva ennek a híres filmrendezőnek meg is néztem ezt a filmet és valóban nagyon tetszett. Pár napja pedig belefutottam a könyvtárban a film könyv változatába, ami mint kiderült Alice Munro kanadai származású, kortárs novella író tollából származik.

Kíváncsi voltam a könyv nyelvezetére, így vettem le a polcról és elkezdtem olvasni, – még így is, hogy láttam a filmet (és mint tudjuk a megfilmesített könyvek vagy sokkal jobbak vagy sokkal rosszabbak mint eredetijük, bárhogy is de sok esetben elveszik a frissesség, ha az ember aztán elolvassa a könyvet miután a filmet látta vagy fordítva) – itt mégsem ez történt: nem tudtam letenni a könyvet!

A 3 novella olvasása közben, arra is rádöbbentem, hogy én magam is a novella írás területén érzem magam a legotthonosabban. Ez a könyv pedig kiváló inspirációul szolgált arra, hogyan lehet az emberi szív mélységeit, egy-egy személy és sors kiszámíthatatlanságát mesterien bemutatni.

Akár láttad a filmet akár nem szeretettel ajánlom ezt a könyvet! Azt hiszem én magam is tovább kalandozom még az Alice Munro könyvek világában.

Jó olvasását!

Viki

Szemlélődés gyakorlat kérdésekkel és lehetséges válaszokkal

Hogy mi a különleges és miért különleges a jóga amit én gyakorlok?

Mert megtanított felfedezni és megélni az erőt és a rugalmasságot, amiből sokkal több van bennem mint sejtettem. Mert megtanított arra, hogyan figyeljek befelé és találjam meg a nyugalmat a körülöttem lévő zakatoló világ közepette is. Mert a társamul szegődött annak az önismeretni útnak a megjárásában aminek a végén megértettem, hogyan használhatom a lélegzetem úgy, hogy az elvégzendő feladat nagyságától függetlenül ne elhasználjam hanem mozgósítsam és építsem a rendelkezésemre álló energiákat. Mert segített érzőbb emberré válnom, megértőbbé: önmagammal és másokkal szemben is.

Mi a legnagyobb akadály amivel az ember szembesül mielőtt a szőnyegre lép?

A saját kishitűségünk. Félelmeink és önkorlátozó hiedelmeink. Megrögzöttségünk. Gyermeki kísérletező kedvünk elvesztése. Fásultság. Lustaság.

Mi a legfontosabb amit tudnunk kell mielőtt elkezdünk jógázni?

Ez nem egy vallás, bár képes arra, hogy megtámogasson választott hitedben vagy épp letisztázza benned merre indulj. Ez nem csupán testedzés, több annál. Egy olyan filozófia áll a hátterében aminek a megértésével megtapasztalhatod azt, hogy te magad alakítod a világot ami körülvesz és nem pedig tehetetlen áldozatként sodródsz. E két előző megállapításból adódóan nincs semmi ami kirekeszthetne téged abból, hogy elkezdj gyakorolni! Nem számít a korod, a nemed, a fizikai állapotod. Nem számít a hited, az anyagi helyzeted vagy az épp aktuális félelmed. Egyetlen dolog számít csupán: hogy eldöntötted adsz egy esélyt ennek az élménynek.

Hogyan válasszuk ki a megfelelő stúdiót, vagy tanárt?

Erre nincs egyértelmű recept. A tapasztalás, a lecke, a megértendő és megoldandó feladat mindannyiunk számára más és más. Ami számomra egyenes út, az lehet neked rögös és nehezen járható. Ami számodra egyértelmű, az lehet számomra nehezen felfogható. Azonban tisztázni azt, hogy miért indulunk el és mire számítunk az úton mindannyiunk számára elengedhetetlen. Elengedhetetlen megtanulnunk befelé figyelni és időről-időre levonni a következtetéseket választásaink hozta eredményeink kapcsán. Ami egykor tévedés volt, ma már tapasztalat. Ami egykor rossz döntésnek tűnt, ma már csupán része a folyamatnak ami elvezetett téged: IDE. A fontos az TE MIT GONDOLSZ RÓLA?

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom a lényegét mindannak amit a fentiekben fejtetegettem mi lenne az?

Találj te is egy módszert arra, amivel fel tudod ébreszteni magadban az életörömöt, és használd azt jól!

További jó szemlélődést!

Ha gyakorolni szeretnél velünk jövő héten (Augusztus 6-9-ig) megteheted! (Nyáresti Mysore Intenzív)

Namaste,
Viki

Nyári Olvasmányok II.

Elizabeth Gilbert-ről mint egyik kedves írónőmről már szóltam ebben a rovatban az Ízek, Imák, India című könyve kapcsán. Most egy másik könyvét szeretném ajánlani: A lélek botanikája-ját.

Ezt a könyvét én egy évvel ezelőtt kezdtem el olvasni angolul (The signature of all things) de annak ellenére, hogy lenyűgözőnek találtam a nyelvezetét és a történet fordulatosságát, valahogy mégis megakadtam és az első száz oldal után letettem. Most újra szembe jött velem a magyar kiadás a Füredi Könyvtárban és gondoltam adok neki még egy esélyt. (mert része volt annak, hogy abbahagytam anno, hogy digitális könyvtárból kölcsönöztem és ha tehetem előnyben részesítem azokat a könyveket manapság amiket fizikailag is a kezembe foghatok.)

Most, így a nyári olvasmányaim részeként lendületesen, kevesebb mint egy hét alatt kiolvastam ezt a több mint 500 oldalas könyvet, és meg kell mondanom többször is meglepetést szerzett számomra. Ugyanis olyan fordulatokat vesz a történet, persze mindig akkor,- amikor az ember már azt gondolja, hogy felvette a könyv ritmusát és átitatódott a benne kialakuló atmoszfárával – mikror a leginkább számít rá.

A könyv Alma Whittaker életútját követi végig, egészen születése elöttől. Vagyis megismerhetjük a fiatal Henry Whittakert is Édesapjának és Beatrix Devendernek Édesanyjának történetét is. Henry 1760-ban születik egy kis faluban délnyugatra Londoltól, nincstelen szülei legkisebb fiaként. Apja Őfelsége Harmadik György angol király Almamágusa volt, mégis nincstelen maradt. Henry leleményessége és merészsége révén lehetőséget kap arra, hogy Cook kapitánnyal eljusson Peruba, meglátogassa Új-Zélandot, Tahitit és Hawaiit. Négy évnyi tegerészkedés és további váratlan fordulatok után a kininkereskedelem révén komoly vagyont szerez és Angliából Amerikába vándorol, miután kiválasztja feleségét Beatrix-et akire Hollandiában talál rá.

1793-ban érkeznek meg Alma szülei Philadelphiába, ahol egy hatalmas birtok uraivá vállnak. A felvilágosodás korában, az ipari forradalom idején élnek, így az ő szemünkön keresztül követhetjük nyomon a tudományok, a vallások, a kereskedelem fejlődését és a társadalmi osztályokat érintő régi elképzelések megdőlését.

Ezzen a birtokon születik meg aztán Alma aki maga is a tudományok, a botanikai kutatások és az evolúció kutatás lelkes tudósává válik.

A könyv lapjain felejthetetlen karakterek tünnek fel: misszionáriusok, kalandorok, asztronómusok, hajóskapitányok, zsenik és kissé őrült figurák.

Elizabeth Gilbert kitett magáért ebben a könyvben, olyan mesterien szövi össze a fikciót a történelmi tényekkel, hogy magunk is azt hisszük nem egy kortárs író, hanem egy abban a korban élet író hiteles tudósítását olvassuk.

Nehéz letenni, legjobb ha a szabadságod alatt olvasod 🙂
Jó olvasást!
Napsugaras napokat!
Viki

Nyári olvasmányok I.

Sziasztok!

A nyárra valami könnyű olvasmányt kerestem. Valami szórakoztatót, kalandosat, izgalmasat: amit könnyű követni és mégis elég összetett ahhoz, hogy kiragadjon a hétköznapokból. Mindezt megfogalmazva magam is meglepve ébredt bennem a vágy, hogy belekezdjek a Harry Potter sorozatba. Az első részt nem sokkal azután olvastam, miután az magyarul először megjelent. Az akkori főnököm ajánlására, akinek a lánya olvasta és sokat mesélt neki arról, hogy mennyire élvezi a könyvben megfogalmazott varázslóvilágot amibe belecsöppen egy tizenegy éves kisfiú aki maga sem sejti, hogy ő maga is varázsló, sőt mi több korának egyik leghíresebbje, hiszen máris legendák és hőstettek fűződnek a nevéhez.

Az első négy részt magyarul olvastam aztán mikor kimentünk külföldre (2006-ban) elővettem ott az eredetit és újra kezdtem az olvasást – megtapsztalva azt, hogy valójában milyen okosan felépítve és kigondolva épül egyik könyv a másikra, nemcsak abból a szempontból, hogy a történet, de maga a nyelv szerkezete is bonyolódik, egyre színesebbé válik. Be kell vallanom, hogy a Harry Potter sorozat nagyban hozzájárult akkor a sikeres IELTS vizsgám megszerzéséhez és utat nyitott az angol irodalom élvezetéhez.

Az első könyv megjelenése óta azóta több mint húsz év telt el. Én magam vagy tizenöt éve kezdtem bele az olvasásba és most kicsit több mint egy hónap alatt olvastam el sorban a 7 részt ami közel 3000 oldal! És most jutottam el oda, hogy őszintén megfogalmazzam, hogy mennyire magával ragadó olvasmány is ez: a fantázia- és a kreatív alkotás terébe segítő kapu – vagy mondhatnám 9 és 3/4-dik vágányról induló kaland.

Szeretettel ajánlom újraolvasásra vagy első olvasásra minden korosztálynak. Az első pár részt mindenképpen! Az utolsó 2 rész, de mindenképp az utolsó rész azonban számomra csak most (így közel 40 évesen) érett be igazán. A halál témája csak egy rémisztő szó mindaddig és talán azon felül is míg az ember maga nem éli meg közeli hozzátartozóinak elvesztését. A gyász folyamata szintén csak egy kifejezés, míg magunk át nem éljük. Ezekkel a személyes megéléssekkel gazdagabban azonban számomra így most az utolsó részek egész más tartalommal töltődtek fel.

A meseanalízis- és kutatás terén eltöltött több év után a Halál ereklyéiben elhangzó Három testvér meséje azóta is időről-időre megállásra késztet és elgondolkoztat. Összefüggéseket fedezek fel lépten-nyomon saját írói tevékenységem, személyiségfejlődésem és élettapasztalatom valamint a könyv sajátságos világában élő fantázialények által megfogalmazott törvényszerűségek és lehetőségek felvetésében.

Jó olvasást!
Viki

Jókai? Jöhet!

Továbbra is Jókait olvasok és azon ámulok, hogy minél több könyvét elolvasom, annál jobban szeretem! A következő három könyv amit olvastam tőle:

Enyém, tied, övé: Ez azért tetszett nagyon, mert nagyon fordulatos, még az utolsó 20 oldal is olyan váratlan fordulatokat rejtegetett amire nem voltam felkészülve, a befejezés zseniális. Jókainak ​ez a regénye először 1875-ben jelent meg könyv alakban, s keletkezésének olyan előkelő időbeli szomszédai vannak, mint a Fekete gyémántok vagy Az arany ember. A regény egy papnöveldében kezdődik és Áldorfai Ince életét követi nyomon fiatal férfitól agg koráig. A fiatal szerzetes minden testi-lelki jó tulajdonsággal felruházott, ideális alak, de érdekes nyomon követni azt, hogyan alakítják és formálják az élete tapasztalatai őt olyan emberré akivé a regény végére válik.

Nem szeretnék túl sokat elárulni a könyv tartalmáról, mert én is úgy olvastam, hogy semmit sem tudtam a róla, csak a címe tetszett meg nagyon.

Amiért különleges ez a regény számomra az, hogy főhősünk sorsát végig követhetjük, miközben több földrészt bejár és több jelentős szemléletváltásban van része. Békében és a szabadságharcban is része van, veszteségeken és nyereségeken, csodás fordulatokon esik át, ahogy mindannyiunk életünk eseményeinek megélése folyamán. Egy igazán szerethető karakter Ince a vivódásaival az igazságkeresésével és az őszinte gyermeki ártatlanságával. Most ez a legkedvesebb Jókaim!

És, hogy melyik a legkedvesebb Jókai, hát igen, mindig az amit olvasok… A Szerelem Bolondjai című könyve szintén elsősorban a címe miatt ragadt meg!

“Egy kevésbé ismert klubot akarok bemutatni – írja Jókai a regény előszavában. – A klubnak az a neve, hogy: »a szerelem bolondjai«.
Tagjai csak azok lehetnek, ki be tudják bizonyítani, hogy szerelmi indokokból valami hallatlan bolondságot tudtak elkövetni. Egy szigorú bizottmány ítél titkos szavazás útján afölött, hogy a belépni kívánó érdemes-e a társulat tagjai közé fölvétetni vagy pedig udvariasan elutasítandó, mint aki meglehet, hogy külön szerelmes is, bolond is, de nem együtt: vagy nem oly mértékben, hogy még az okos emberek társaságába ne száműzethessék…
E klub jutalmakat is tűz ki, mik öt évről öt évre a legérdemesebbeknek a pályabíráló választmány által oda ítéltetnek…
Legyünk kíváncsiak a pályázat eredményére…”

Az Egy hírhedt kalandor a XVII századból című regény fordulatos, hihetetlen és megmosolyogtató kalandregény. Ismered a Münchhausen báró-t, vagy Háry-t esetleg Seherezádé-t? Nagy mesemondónk ebben a pikareszk regényben egyesíti a fenti mesélők minden játékos meseszövését. A kalandorságra mindig kapható, kalandjaiban messze világokig sodródó Hugó „Konstábler”, vagyis tüzértiszt annyi mindenen megy keresztül, hogy a fele is sok lenne egy emberéletre. Jókai mindig ki tud találni valami hihetetlenül elképesztőt, s a mese és a valóság vegyítésével, lebilincselően szórakoztatóan ír. Az események a forgandó szerencse változatai – a hős megjárja a lélek és a test mennyét és poklát.

A soron következő az Erdély Aranykora, ennek épp most kezdek neki! Megyek is olvasni, majd mesélek, hogy milyen volt!

Jó olvasást nektek is!

Kriston Adriennel beszélgetünk

Milyen hivatásból, szakmából váltottál mire? • Hány éves vagy? • Milyen munkahelyet és státuszt, egzisztenciát hagytál ott? (multi, céges autó, magán orvosi szolgáltatások, stb. mindent ami kényelmes, biztonságos, jó…) • Hogyan jött, hogy váltani szeretnél, miért? Mi kellett a kezdő lépéshez és mi kellett a nagy átlépéshez? • A váltásod mennyire volt megtervezett, mennyi ideig tervezted vagy mennyire volt impulzív? • Volt-e és ha igen külső- belső nehézséggel kellett szembenézned a váltáshoz? • Mi volt a leghangsúlyosabb szemléletváltás, amelyet meg kellett hoznod az „új” életedben? • Mi a döntésed hozadéka, mit sikerült elérni megvalósítani az „álmaidból” és milyen hozadékai vannak, amire nem is számítottál (+ és – is)?

Az eredeti szakmám mélyépítő mérnök. 6 éve dolgoztam a szakmámban, amikor adódott a lehetőség, hogy kimehetek Új-Zélandra nyelvet tanulni, világot látni – ennek a lehetőségnek a megragadásában volt nagy húzó erő az a szerelem, ami kialakult bennem a férfi felé, aki készülőben volt Új-Zélanra. Be kell vallanom, hogy nem is a hely vonzott elsősorban, hanem annak a kapcsolatnak a lehetősége amire mindig is vágytam: egy olyan társsal megosztani az életem, aki inspirál, aki mer velem együtt álmodni és tesz is az álmai megvalósításáért.

Mindez 2006-ban volt. Akkor a huszas éveim végén voltam, biztos és megbecsült szakmával a kezemben. Lakás és autó hitellel a hátamon és jó nagy adag jövőbe vetett bizalommal. Az akkor egy éves autóm adtam el az utazás fedezésére illetve a 3 hónapnyi költőpénzem biztosítására. A munkahelyemen felmondtam, pedig a főnököm felajánlott egy éves fizetés nélküli szabadságot, arra az eshetőségre ha bármi balul ütne ki és úgy kellene hazajöjjek, hogy se munka, se kapcsolat (egy éve voltunk együtt az út tervezésekor). De én akkor azt mondtam a főnökömnek, hogy az a verzió, hogy „nem jön össze” az én szótáramban nem létezik, bárhogy is lesz, csak nyerhetek rajta. Úgy éreztem szükséges, hogy becsukjam ezt az ajtót magam mögött, mert csak így tudok egy olyan jövő felé nyitni, amiről addig csak álmodoztam.

Akkor a főnököm azt mondta: „Rendben Viktória, keresse akkor meg mi is az a boldogság, és ha megtalálta, kérem jöjjön vissza és ossza meg velünk is!”

Hát azóta is a fülembe cseng ez az utolsó feladat, amit rám bízott. Szerencsém volt vele mert sokat tanultam tőle, egyengedte a szakmai fejlődésem és emberileg is támogatott, a fentihez hasoló felhívásokkal ösztönzött a 6 év alatt míg együtt dolgozunk.

Ez tehát azóta is a fő motívum az életemben, a boldogság megtalálása. Ez volt az a kifejezésre nem jutattott, talán addig nem is tudatosított belső igény, ami akkor megfogalmazásra került és bizonyossá tette számomra, hogy jól döntök akkor és ott, mikor a bizonytalant, a kalandot választottam a biztos helyett.

Rengeteg várt és nem várt kihívással szembesültem. Mint mindenki aki útnak indul. Volt köztük olyan, amit könnyen legyőztem (mint például a családom ellenállása a döntéssemmel kapcsolatban, vagy a fizikai dolgok elengedése (autó eladás, lakás kiadás, bútorok, könyvek, személyes tárgyak elcsomagolása vagy hogy felmondtam a munkahelyemen) és volt amelyik legyőzni látszott (azok a kisebb-nagyobb veszteségek (mint betegség és halálesetek a családban amire nem számítottam), illetve amelynek valódi megértéséhez és átformáló erejének megéléséhez évek kellettek. De talán mindez együtt jár az öregedéssel is.

9 évet töltöttem végül Új-Zélandon a tervezett pár hónap helyett. Ez alatt rengeteg olyan területen próbálhattam ki magam, amit azelőtt nem vettem „komoly szakmának” mint például a vendéglátás vagy a gyerekfelügyelet*. De volt arra is lehetőségem, hogy a szakmámhoz közeli pozicióban is eltöltsek egy kis időt, mint pl. mikor építész asszisztens voltam Waiheke Szigetén. A „nagy átlépés” amire kérdezel, nem volt látványos: ehhez is évek kellettek, és sok tapasztalás. Ennek a bizonyos sors formáló átlépésnek a megéléséhez számomra az kellett, hogy éveket dolgozzak a fent említett előzetesen lesajnált területeken* Mert végső soron ez a kettő segített hozzá ahhoz, hogy megtanuljak szolgálni. Hogy megtanuljam elengedni az ego-m, és nem felhozni hogy én bizony tanult ember vagyok és van szakmám, miközben a pult mögött állok és kévét főzök a jól öltözött, savanyú képű vagy épp szélesen vigyorgó és viccelődő kiváltságosoknak. Vagy hogy az, hogy a pult mögé álltam, az én választásom, mert ez szolgálja azt a nagyobb álmot, hogy tanulhassak egy olyan jógatanártól, akitől valóban van mit.

Mert végső soron és érdekes módon a vendéglátás biztosította számomra annak a belső és külső szabadságnak a lehetőségét, amit a biztos jól fizető állásom nem volt képes. Megtanultam azt, hogyan gazdálkodjak kevesebb pénzből és mégis legyen mindig mindenre amire vágyom. Megtanultam odafigyelni az emberekre – munkatársakra, vásárlókra, vagy épp a gyerekekre akikre vigyáztam az évek során – megtanultam azt, hogyan legyek jelen ott és akkor, értékelve azt a pillanatot azt az élményt ami ér. Megtanultam, hogy az, hogy mennyit érek nem a foglalkozásom által rám ragasztott cimke dönti el. Megtanultam nem vágyakozni, hanem tenni a vágyaim megvalósításáért. És mind eközben megtanultam egy olyan jógastílust ami képessé tett arra, hogy napi 10 órát talpon legyek a munkahelyemen és utána még legyen kedvem és erőm főzni, gondoskodni a környezetmről és képezni magam azokon a területeken amik mindig is vonzottak. Megtanultam például szőni, dobolni, elvégeztem egy kreatív írás modult az AUT-n, miután letettem a felsőfokú nyelvvizsgát angolból, tanultam maori masszázst és buddhista tanítókkal meditáltam.

A tanárom 2010-ben találtam meg kint és innentől kezdve a szabadidőm nagy részét a jógával kapcsolatos képzések, tréningek és a mellékállásban való tanítás tette ki. Rengeteg nagyszerű emberrel ismerkedhettem meg, akik kisebb – nagyobb mértékben befolyásolták, terelgették és segítették az utam. Sok jóbarátot és jelenleg is szeretettel ápolt kapcsolatot hagytam hátra, amikor 2015-ben hazaköltöztünk.

Hangsúlyos szemléletváltás? Lassan évről-évre láthatatlanul de egyre markánsabban alakult ki bennem, akárcsak a jóga gyakorlásom vagy az, hogy szakmát váltottam. A tizen X-évvel ezelőtti önmagamhoz képest, ma valahogy sokkal jobban érzem magam a bőrömben: mind fizikailag-mind lelkileg, mind szellemileg. De talán az aktív önképzés és az ismerttől való távollét tette lehetővé számomra azt, hogy egy adottságaimtól eltérő, nyitottabb személyiség felé alakuljak. Ellentétben azzal a zárkózottabb személyiséggel amit az olyan iskolapadok és munkahely alakított, amit az határozott elsősorban meg, hogy megfeleljek mások véleményének (tanáraimnak, családtagjaimnak és főnökeimnek) és annak az általuk számomra megálmodott státusznak amit az iskoláim vagy a szakmám által érhetek csak el.

Pozitívum? Hogy ez a megfelelési kényszer átalakut bennem, remélhetőleg minden önzés nélkül, de ma már elsősorban önmagamnak igyekszem megfelelni és csak aztán másoknak. És persze az, hogy megtaláltam a boldogságot! Az mindig is velem volt, csak ritkán lassítottam le annyira, hogy észre vegyem!

Negatívum? Ez nehezebb kérdés, most szív szerint azt mondanám, hogy nincs, de bizosan azt mondanád, hogy na ne már! Szóval lássuk csak: talán az, hogy a külföldön töltött évek alatt veszítettem el az Édesanyám, és ha itthon maradok, több időt tudok vele tölteni az utolsó éveiben.

Ez az amire nem számítottam amikor útnak indultam, és ez az ami minden nap emlékeztet arra, hogy milyen értékes az életünk, és mennyire fontos az, hogy jól töltsük el azt!

Hogy mennyire voltam impulzív, ennek az eldöntését rád bízom!

Köszönöm a kérdéseid, ahogy mindig is!
Viki

Szemlélődés gyakorlatok az ősök tiszteletére

“Ami bennem lélek veletek megy ott fog köztetek lenni,
Mindig megtalálsz virágaid között mikor elhervadnak,
Megtalálsz a falevélben mikor lehull,
Meghallasz az esti harangszóban mikor elenyészik,
S mikor megemlékezel rólam mindig arccal szemközt fogok állani.”*

A tavalyi évben tett látogatásomkor Édesanyám sírjához ebbe az idézetbe futottam Jókaitól. Aztán idén valahogy arra az erős belső késztetésre reagálva hogy ismerjek meg még több írást Jókaitól illetve a véletlen egybeeséseket követve, amelyek afelé terelgettek, hogy ezt meg is tegyem: sikerült elolvasnom kedves írómnak újabb jópár regényét. Így sikerült egy vonatút alkalmával, Balaton felé döcögve újra belefutni ebbe az idézetbe az Eppur si muove (És mégis mozog a föld című) könyvében.

Vajon hányfajta mód és mennyi alkalom kínálkozik arra, hogy kapcsolatunk ápoljuk azokkal, akik fizikailag már nem lehetnek az életünk részei? Egyre inkább az a tapasztalatom, hogy számtalan. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a látható mögött a láthatatlanban rengeteg valódi lehetőség nyílik arra, hogy folytassuk a be nem fejezett eszmecseréink, rendezzük befejezlen ügyeink és megérezzük a szeretet áramlását, amit sem tér, sem idő nem képes korlátozni.

A szemlélődés állapota azt kívánja, hogy analitikus, racionalitásra hagyatkozó, lineáris gondolkodásunk magunk mögött hagyjuk. Épp azt kívánja, amit mestereink lábához érve meg kell, hogy szülessen bennünk: nyitott elmét, ami fel van készülve minden eshetőségre, de nem kapaszkodik már semmi előzetes hielemrendszerbe. Vajon te kifejlesztetted-e már magadban ezt?

Sokszor a megértéséhez, az kell, hogy az ember maga is megjárja az utat és ne csak mások útleírásait olvasgassa, kényelmesen, biztonságosan kedvenc fotelébe süppedve és kakaót kortyolgatva.

Az idei temető látogatás újabb csodákat tartogatott számomra, amelyek finoman, láthatatlanul de markánsan érezhetően gyógyítják és új felismerésekkel telítik lelkem. Vajon miért félünk olyan nagyon az elmúlástól? Vajon ha képesek lennénk életünk pillanataiban valóban jelen lenni, csökkenne-e bennünk ez a viszolygás?

Idén mire a temetőbe értem már besötétedett. Zuhogó eső és erős szél tépázta a testem kívül és belül is. A mécsesek fénye azonban emlékeztetett arra a belső fényre, amihez való visszatérésem igénye világítja be azt a személyes ösvényt amit hol határozottan, hol tapogatózva, évről-évre azonban egyre nagyobb meggyőződéssel járok.

Bár a sötétség nem engedte láttatni Jókai írását*, de nem is volt ez lényeges, mert bennem zeng azóta, hogy először elolvastam. És most egészen más belső tartalommal telítődött számomra mint tavaly vagy mint akkor mikor a Balatonra utazva leltem meg.

Miféle varázslat ez? Miféle szépség és csoda rejlik fájdalmainkban amikről olyan nehéz tudomást venni? Talán attól félünk, hogy ha hagyjuk a gyászunk elmúlni, azzal az elveszített ősünk velünk maradt emléke is szertefoszlik majd?

Pedig nem.

Miután a könnyek elfogynak, miután a gyász kegyetlen vasmarka enged szívünk szorításán, elkezdünk emlékezni és nem sajnálkozni a történtek felett.

Sajnálkozni emberi de
emlékezni szent szakralitás.

Legyen áldott a pillanat amikor mind elérkezünk ide.

Szeretettel: Viki