Vissza a paradicsomba

Olyan rég szerettem volna már megírni ezt a cikket, mégis valahogy eddig még nem sikerült. Pedig készültem rá! A nyár elején például annak kapcsán, hogy visszajöttem a Balaton felvidékre, mert szerettem volna megosztani azt a sok szépséget, nyugalmat és természetes békét ami itt körülvesz.

Egy kedves szomszédunk azt mondta, egy alkalommal mikor megérkeztem – válaszul a lelkendezésemre, hogy nekem itt mindig olyan jó ötleteim támadnak és remekül tudok itt írni – hogy “neki is, (de ami változott az immár 8 év alatt, hogy életvitelszerűen itt él), hogy ő már nem akarja ezeket a bizonyos jó gondolatokat megragadni”! Elgondolkoztatott. Talán kicsit el is szégyeltem magam, hogy tessék itt vagyok én – az igazi városi mentalitásommal – tenni szeretnék, ahelyett, hogy lennék, gyűjtögetni vágyom, kényszert érezek arra, hogy nyomot hagyjak, ahelyett, hogy engedém és élvezném az engem körülvevő természet csodálatos sokszínűségét és örökkön kreatív megújulásait belém ivodni. Bölcselegni próbálok, ahelyett, hogy megadnám magam a bölcsességnek ami tanítani kíván. Belátva mindezt, halasztottam hát a cikk írást, és inkább kipróbáltam azt, milyen érzés is lehet az, mikor az ember nem akarja megragadni, lefotózni és albumba gyűjteni vagyis megtartani az őt érő boldog inspiratív pillanatokat, hanem csak engedi őket megvalósulni majd elhalványulni és tovatünni.

Az elmúlt hónapok alatt azt gyakoroltam, hogyan lehet belemenni a mindennapok által kínált lehetőségekbe úgy, hogy a szükséges elvégezendők és megoldandók ne egy kényszer cselekvés eredményei legyenek, hanem újabb és újabb lehetőség arra, hogy az ember áramoljon azzal ami van. Megfigyeltem aztán, hogy ezzel a hozzáállással, hogy ha feltételezem, hogy az engem körülvevő minden tényező – beleértve az időjárást, a hely adta lehetőségeket és korlátozásokat ahol tartozkodom – engem támogat és finoman terelget a mindenkori lehetséges legjobb megvalósulása felé (és nem pedig korátoz és akadályoz ebben) akkor egészen finoman és minden félelem nélkül tudok eljutni abba az alkotó térbe, ahová sokszor olyan nehéz megérkezni. Nehéz megérkezni és nem az ihlet hiánya miatt, hanem a szükségetelen félelmek jelenléte következtében amelyek mindig arra irányulnak, hogy mi lesz, ha nem lesz elég jó, elég értékes, elég hamar (idő tényező szorítása) elkészíthető az általam megálmodott elékészítendő feladat, alkotás vagy épp halhatatlanságra vágyó mű.

Tavaly rengeteget dolgoztunk a ház felújításán, idén finomodott ez a folyamat, de szembesültünk vele, hogy még mindig számtalan az elvégezendő kint is és bent is. Lelombozottság helyett, mégis sikerült nagyobb kedvvel és kevesebb kétséggel neki indulni az idei nyárnak és sikerült is olyan dolgokat elvégezni, amelyek a megálmodottakat messze felül szárnyalták. Sikerült olyan döntéseket hozni, amelyek a kockán (a “kell”-ek és “számonukra lehetséges”-ek határain) kívülre helyeztek minket. Olyan színeket, formákat és anyagokat beleszőni az itteni térmandalánk szövetébe, amelyek azt a belső változást tükrözik, amely mindkettőnkben végbementek. Sikerült észrevenni azokat a lehetőségeket amelyek nem abban a formában mint gondoltuk, de mégiscsak megjelentek, hogy megvalósíthassuk egy-egy gyerekkori vagy épp felnőttkori önkifejezésre irányuló elképzelésünk.

Igen így volt és mindehhez hozzá tartozik az is, hogy egy rég áhitott vágyunk is megvalósult, csak úgy egyszerűen – ez azonban épp úgy ahogy azt anno elképzeltem – akkor mikor mindketten készen álltunk rá. Ez a megvalósult álom, ez az új élet – ami azóta itt növekszik bennem – az első pillanattól kezdve tanít és támogat abban, hogy nagyobb örömmel és teljesebb bizalommal fogadjak el minden jót és szépet amit számomra az életem kínál. AKKOR és OTT! Hálásan állapíthatom meg, hogy mennyi véletlen egybeesés és találkozás részese lehettem. Hogy mennyi nagyszerű ember vesz körül és támogat. És hogy valójában milyen egyszerű is az, ha az ember csak létezni szeretne, – csak tenni a dolgát, tenni azt amire az őt körülvelvő tér és idő a leginkább alkalmas – mennyivel is egyszerűbb, mint az, ha szélmalom harcot vívva, minden észérvet és lehetségeset megpóbálva túlszárnyalva próbál teljesíteni egy külső elvárás parancsára. Mennyivel több önmagunkba és az életünket irányító erőkbe vetett bizalommal ajándékoz meg a LEVés öröme a TEVés örömével ellentétben.

Az elmúlt hónapokban kezdtem el megtanulni, hogyan találjak vissza ahhoz a személyhez, aki azelőtt voltam amikor még meg akartam felelni másoknak. Tanulok visszatalálni ahhoz a belső erőhöz, amely mércéjét nem az elvégzett iskoláim és elsajátított tanulmányaim képezik, hanem testem sejtjeibe kódolt csalhatatlan belső bölcsesség. A legjobb tanítót találtam hozzá! Hiszen ez a bölcsesség irányítja ezt az apró kis lényt is bennem, aki hónapról-hónapra egyre több jelt ad magáról. Kommunikál a maga módján, nem szavakkal, hanem épp oly csendes, ámde mindent átható bizonyossággal mint az engem itt a hegyen jól megfigyelhető természet teremtményei. Ő még részese ennek a nagyobb rendnek és én általa betekintést nyerhetek most ebbe a nagyobb összhangba. Igen áldott vagyok, mert két világra nyílik a szemem. Figyelek befelé és látok kifelé is.

Már képes vagyok minden pillanatban felfedezni a tökéletlenségben a legnagyobb tökélyt és a zaj és káosz ellenére a megbolygathatatlan csöndet és békét.

Szép szeptemberet!
Namaste,
Viki

Új könyv készülőben…

Valójában már évek óta tudom a címét. És tisztában voltam a feladattal is. Két napló írásába kezdtem. Az egyiket több mint két évvel ezelőtt indítottam, a másikat idén év elején. Az előbbi írásába annak a szándéknak a kinyilatkoztatásával kezdtem bele, hogy mire befejezem magam is anyává válok. A másik egyszerűen magát írja – év eleje óta – nap, mint nap. Az egyik egy csodás öngyógyító folyamat hiteles tauságtétele, a másik pedig annak, hogyan is manifesztálódott mindaz ami egykor álom volt csupán.

Ennek a két naplónak az eszenciáját kezdtem el összegyűjteni egy kötetbe a mai nap. Búcsúzva ezzel lányságomtól és örömmel a szívemben tisztelegve anyaságom előtt. Elindítva tudatos megélését annak a szép folyamatnak amivel egy életszakasz lezárása és egy új megnyitása szükséges.

Áldott átmeneti állapotban vagyok. Születek. Tágulok. Napról-napra formálódom szó szerint és átvitt értelemben is. Mindennapi csodával teli időszak ez.

…folytatása következik!

 

Juliet

Pedro Almodóvar rendező munkásságával való ismerkedésem tavaly novemberben kezdődött a születésnapomra kapott jegyekkel “A Bőr amelyben élek” című filmjének a MüPa-ban megrendezett Réz András filmklubos estéjén.

Későb mikor beszámoltam másoknak a filmről szerzett benyomásaimról és Almodóvárról alkotott véleményemről, többen azon a véleményen voltak, hogy nem jó filmmel kezdtem. Figyelembe véve az én személyiségem, valószínűleg jobb választás lett volna a “Julet” című filmje, amely egy anya és lánya kapcsolatáról szól.

Így még egy esélyt adva ennek a híres filmrendezőnek meg is néztem ezt a filmet és valóban nagyon tetszett. Pár napja pedig belefutottam a könyvtárban a film könyv változatába, ami mint kiderült Alice Munro kanadai származású, kortárs novella író tollából származik.

Kíváncsi voltam a könyv nyelvezetére, így vettem le a polcról és elkezdtem olvasni, – még így is, hogy láttam a filmet (és mint tudjuk a megfilmesített könyvek vagy sokkal jobbak vagy sokkal rosszabbak mint eredetijük, bárhogy is de sok esetben elveszik a frissesség, ha az ember aztán elolvassa a könyvet miután a filmet látta vagy fordítva) – itt mégsem ez történt: nem tudtam letenni a könyvet!

A 3 novella olvasása közben, arra is rádöbbentem, hogy én magam is a novella írás területén érzem magam a legotthonosabban. Ez a könyv pedig kiváló inspirációul szolgált arra, hogyan lehet az emberi szív mélységeit, egy-egy személy és sors kiszámíthatatlanságát mesterien bemutatni.

Akár láttad a filmet akár nem szeretettel ajánlom ezt a könyvet! Azt hiszem én magam is tovább kalandozom még az Alice Munro könyvek világában.

Jó olvasását!

Viki

Szemlélődés gyakorlat kérdésekkel és lehetséges válaszokkal

Hogy mi a különleges és miért különleges a jóga amit én gyakorlok?

Mert megtanított felfedezni és megélni az erőt és a rugalmasságot, amiből sokkal több van bennem mint sejtettem. Mert megtanított arra, hogyan figyeljek befelé és találjam meg a nyugalmat a körülöttem lévő zakatoló világ közepette is. Mert a társamul szegődött annak az önismeretni útnak a megjárásában aminek a végén megértettem, hogyan használhatom a lélegzetem úgy, hogy az elvégzendő feladat nagyságától függetlenül ne elhasználjam hanem mozgósítsam és építsem a rendelkezésemre álló energiákat. Mert segített érzőbb emberré válnom, megértőbbé: önmagammal és másokkal szemben is.

Mi a legnagyobb akadály amivel az ember szembesül mielőtt a szőnyegre lép?

A saját kishitűségünk. Félelmeink és önkorlátozó hiedelmeink. Megrögzöttségünk. Gyermeki kísérletező kedvünk elvesztése. Fásultság. Lustaság.

Mi a legfontosabb amit tudnunk kell mielőtt elkezdünk jógázni?

Ez nem egy vallás, bár képes arra, hogy megtámogasson választott hitedben vagy épp letisztázza benned merre indulj. Ez nem csupán testedzés, több annál. Egy olyan filozófia áll a hátterében aminek a megértésével megtapasztalhatod azt, hogy te magad alakítod a világot ami körülvesz és nem pedig tehetetlen áldozatként sodródsz. E két előző megállapításból adódóan nincs semmi ami kirekeszthetne téged abból, hogy elkezdj gyakorolni! Nem számít a korod, a nemed, a fizikai állapotod. Nem számít a hited, az anyagi helyzeted vagy az épp aktuális félelmed. Egyetlen dolog számít csupán: hogy eldöntötted adsz egy esélyt ennek az élménynek.

Hogyan válasszuk ki a megfelelő stúdiót, vagy tanárt?

Erre nincs egyértelmű recept. A tapasztalás, a lecke, a megértendő és megoldandó feladat mindannyiunk számára más és más. Ami számomra egyenes út, az lehet neked rögös és nehezen járható. Ami számodra egyértelmű, az lehet számomra nehezen felfogható. Azonban tisztázni azt, hogy miért indulunk el és mire számítunk az úton mindannyiunk számára elengedhetetlen. Elengedhetetlen megtanulnunk befelé figyelni és időről-időre levonni a következtetéseket választásaink hozta eredményeink kapcsán. Ami egykor tévedés volt, ma már tapasztalat. Ami egykor rossz döntésnek tűnt, ma már csupán része a folyamatnak ami elvezetett téged: IDE. A fontos az TE MIT GONDOLSZ RÓLA?

Ha egy mondatban kellene megfogalmaznom a lényegét mindannak amit a fentiekben fejtetegettem mi lenne az?

Találj te is egy módszert arra, amivel fel tudod ébreszteni magadban az életörömöt, és használd azt jól!

További jó szemlélődést!

Ha gyakorolni szeretnél velünk jövő héten (Augusztus 6-9-ig) megteheted! (Nyáresti Mysore Intenzív)

Namaste,
Viki

Nyári olvasmányok I.

Sziasztok!

A nyárra valami könnyű olvasmányt kerestem. Valami szórakoztatót, kalandosat, izgalmasat: amit könnyű követni és mégis elég összetett ahhoz, hogy kiragadjon a hétköznapokból. Mindezt megfogalmazva magam is meglepve ébredt bennem a vágy, hogy belekezdjek a Harry Potter sorozatba. Az első részt nem sokkal azután olvastam, miután az magyarul először megjelent. Az akkori főnököm ajánlására, akinek a lánya olvasta és sokat mesélt neki arról, hogy mennyire élvezi a könyvben megfogalmazott varázslóvilágot amibe belecsöppen egy tizenegy éves kisfiú aki maga sem sejti, hogy ő maga is varázsló, sőt mi több korának egyik leghíresebbje, hiszen máris legendák és hőstettek fűződnek a nevéhez.

Az első négy részt magyarul olvastam aztán mikor kimentünk külföldre (2006-ban) elővettem ott az eredetit és újra kezdtem az olvasást – megtapsztalva azt, hogy valójában milyen okosan felépítve és kigondolva épül egyik könyv a másikra, nemcsak abból a szempontból, hogy a történet, de maga a nyelv szerkezete is bonyolódik, egyre színesebbé válik. Be kell vallanom, hogy a Harry Potter sorozat nagyban hozzájárult akkor a sikeres IELTS vizsgám megszerzéséhez és utat nyitott az angol irodalom élvezetéhez.

Az első könyv megjelenése óta azóta több mint húsz év telt el. Én magam vagy tizenöt éve kezdtem bele az olvasásba és most kicsit több mint egy hónap alatt olvastam el sorban a 7 részt ami közel 3000 oldal! És most jutottam el oda, hogy őszintén megfogalmazzam, hogy mennyire magával ragadó olvasmány is ez: a fantázia- és a kreatív alkotás terébe segítő kapu – vagy mondhatnám 9 és 3/4-dik vágányról induló kaland.

Szeretettel ajánlom újraolvasásra vagy első olvasásra minden korosztálynak. Az első pár részt mindenképpen! Az utolsó 2 rész, de mindenképp az utolsó rész azonban számomra csak most (így közel 40 évesen) érett be igazán. A halál témája csak egy rémisztő szó mindaddig és talán azon felül is míg az ember maga nem éli meg közeli hozzátartozóinak elvesztését. A gyász folyamata szintén csak egy kifejezés, míg magunk át nem éljük. Ezekkel a személyes megéléssekkel gazdagabban azonban számomra így most az utolsó részek egész más tartalommal töltődtek fel.

A meseanalízis- és kutatás terén eltöltött több év után a Halál ereklyéiben elhangzó Három testvér meséje azóta is időről-időre megállásra késztet és elgondolkoztat. Összefüggéseket fedezek fel lépten-nyomon saját írói tevékenységem, személyiségfejlődésem és élettapasztalatom valamint a könyv sajátságos világában élő fantázialények által megfogalmazott törvényszerűségek és lehetőségek felvetésében.

Jó olvasást!
Viki

A nő szabadon

irasokez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

A nő attól nő, hogy engedi magát nő-vé válni, folyamatosan átalakulni, változni. Ennek a folyamatnak minden árnyalatával, ellentmondásával és sokszínűségével. A tipikus női tulajdonságok felvállalásával, azoknak az elvetésével és a női lét tipikumainak meghaladásával.

Hiszen mitől is nő a nő? Attól, hogy anyává válik? Attól, hogy tűsarkút hord és festi magát? Attól, hogy csinos ruhákba öltözik? Hiszen mindezek csak szerepek, választások amiket talán nem is maga a nő – az egyén, hanem a környezete alakítja, teszi azzá, ami. Azok a nők akik megengedik maguknak azt a luxust, hogy a reggeleik azzal töltsék, hogy minden szempontból – ruha, smik, stb. – stílusossá tegyék magukat, vajon jól töltik-e az idejüket, összehasonlítva mondjuk azokkal akik kiugranak az ágyból és máris a kezükbe veszik a fakanalat – vagyis a családjuk tagjai fölötti gondoskodást helyezik mindek elé.

A nő akinek családja van, annak számára megszűnik az “én idő”. Az egyedülálló nő viszont folyamatosan azzal van elfoglalva, hogy önmagát definiálja.

Lehet a nő családos, feleség, elvált asszony, vagy épp nagycsaládos anya, de számára az, hogy ki is ő valójában egy szóval kifejezhető: szolgálat.

Kérdés, hogy melyik a nemesebb út? Szolgálni, vagy harcos amazonokként kiállni magunkért. Szingliként élni és a férfi intelligenciával versenybe szálló magabiztossággal és talpraesettséggel törni előre a mindennapokban, vagy épp anyaként, csendben beérni azzal, hogy a mellettünk élő férfi ragyogásából, a mi hold fényeink is töltekezik kicsit.

A női minőségek torzulásával a férfi minőségek is torzulnak.

De vajon nem mi szerettünk volna kísérletezni, nagyobb szabadságban élni, több lehetőséggel? Mit jelentenek a felcserélődütt szerepek? Kibillenés-e ez a régi idők harmóniájából, ahol a férfi kerriere a hivatása a nőé pedig a családja volt? És ha igen, vajon nem annak érdekében az, hogy valami ennél is jobbat és tökéletesebb harmóniát tapsztalhassunk meg, ahol a férfi úgy látja el a családfő szerepét, hogy közben gyakorlati tapsztalatai vannak arról is, hogy milyen főzni, mosni, takarítani vagy épp a gyerekkel tanulni?!

Emberi minőségünkben rengeteg olyan szerep van amiben megtapasztalhatjuk magunkat. A női létben: leánygyermekként, tiniként, szüleink lányaként, gyermekeink anyjaként, és az ő gyermekeik nagyanyjaként. Lehet hogy mindezek melett testvérei is vagyunk szüleink többi gyermekének, unokatestvére szélesebb családunk tagjainak, majd nagynénikké válunk, s tán még a mostoha anya szerepben is alakíthatunk. Lehetünk munkások, tanulók, főnökök vagy épp besztottak és sorolhatnánk még a rengeteg szerepet amiben akár egy nap felléphetünk és megtapsztalhatjuk önmagunk szélesebb spektrumait.

A bölcs asszony szerepe számomra mindig is az egyik legvonzóbb volt. A nőé aki támogatója, gondozója, segítője és társa az őt keresőknek. A nő akinek az oltalmát mind a gyermek, mind a férfi szívesen keresi, mert ad, de nem követel. Ölelése nem folytogató, szeretete nem beszívó hanem életet adó. Akit mindig körbeleng valamiféle csoda, mert megőrizte magában azt a gyermeki kíváncsiságot, amellyel mindig képes ráCSODÁlkozni az őt körülvevő világra.

Új látásmód szükséges, amelyben nem a hibáink ellen küzdünk és nem a hiányosságainkat próbáljuk görcsösen pótolni, hanem végre büszkén kihúzzuk magunkat és felvállaljuk az erényeinket. Bízva abban, hogy mindannyiunkban ott van a lehetséges potenciál felemelni a másikat.

Kívánom azt mindannyiunknak, tehát, hogy nagyobb megértéssel, kíváncsisággal és megbecsüléssel legyünk képesek egymás felé fordulni. Nőként a női létben, férfiként a férfi létben. Hogy képesek legyünk egymást támogatni olyan új belső minőségek megélése felé ahol a “közös életből” valóban eltűnik az “enyém” és a “tied”. Olyan új belső és külső harmónia felé, amelyben mind a férfi, mind a női élet fontos építőkövei egymást megtámogatva kerülnek egymásra.

Várjuk hát így a tavaszt, élvezzük a napsütést és egymás társaságát!
Namaste,
Viki

Női témában írt cikkeim: A női lét megéléseim és Női titok

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A női lét megéléseim

A női lét folyamatos növekedéssel, fejlődéssel jár, ez elkerülhetetlen. A női lélekben lévő kapuk maguktól nyílnak ahogy idősödünk illetve ahogy áthaladunk a női lét beavató folyamatain, ahogy az az első menzesz, vagy első együttlét kapcsán megtörtént, az azonban, hogy ezekkel a megélésekkel mit kezdünk, rajtunk múlik.

A személyes tapasztalatom a női léttel kapcsolatban folyamatosan változik, bővül, mélyül. És ezzel együtt a vele kapcsolatos megéléseim, tapsztalataim eszenciája a láthatóból, a láthattlan felé, az intellektusból a kineztetikus megértés felé halad. Szavakkal nehéz megfogni mit is jelent nőnek lenni. Vagy, hogy milyen egy igazi nő. Mivelhogy véleményem szerint a női lét kiteljesedése nem a számítógép mellett, egy-egy jól megfogalmazott, papirra vetett fogalmazásban keresendő, hanem a személyes együttlétben, a közös tapasztalásban. Értem ez alatt például egy konyhában, főzés közben folytatott beszélgetést, vagy közös kézimunkázást, kötést, szövést, varrást – vagyis képességeink direkt átadását és az e közbeni női bölcsesség szabad áramoltatását. Az olyan együttléteket amikben nem érezzük a szükségét annak, hogy füzetbe jegyzeteket készítsünk mert tudjuk, hogy azt átélve lényünk részévé válik és mindig a rendelkezésünkre áll majd, ha szükségünk lesz rá.

Ennek a gondolatmenetnek a végére érve sejlett fel bennem, hogy milyen sokat is kaptam én a női felmenőimtől az életemben. Azoktól akik közelségükkel, cselekedeteikkel, döntéseikkel példát mutatva terelgettek, tanítottak, alakítottak.

Édesapám, Édesanyám, Anyai Nagymamám
Szüleim és Anyai Nagymamám

Lendületem, hajlékonyságom, szenvedélyem, alakom formáit és hajam színét az Édesanyámtól örököltem. A türelmem, a figyelmességem, a rendszeretetetem, a toleranciám, a kezem erességét és ügyességét, testem görbületetit és puhaságát az Anyai Nagymamámtól kaptam. A nyersségem, a kritikusságom, azt, hogy néha hagyom eluralkodni a káoszt magamban és magam körül is és annak mégis ura tudok lenni, a nyugtalanságom, a szemeim tüzét és hajam fényét az Apai Nagyanyámtól hoztam.

Apai Nagyszülőkkel
Apai Nagyszülőkkel

Aztán ahogy mindezt megfogalmaztam az jutott eszembe, hogy nem lehet teljes a kép a férfiak nélkül, akik ezeknek a nőknek az életét kiegészítették. Édesapám és nagyapáim akik épp olyan hangsúlyosan tettek azzá a nővé aki ma vagyok, mint anyám vagy nagyanyáim. Édesapám akitől a csend és a természet szeretetét örököltem vagy a vonzalmam a jógához. Anyai Nagyapám akitől a meditatív, egyhegyű szemlélődő elmém, a jó stratégiai képességem vagy a kalandra és az új megsimerésére való hajlamom. Vagy a gyermeki kíváncsiságom, az örömre való belső késztetést és az otthonak és a csaladnák a szeretetét amit Apai Nagyapámnak köszönhetek.

És aztán itt vannak a múlt ködébe vesző, azonban annál mélyebb gyökerekből táplálkozó dédanyai örökségek. A gyógyfüvekbe vetett bizalmam, a nőiség gyógyításának igénye, az alaposságom és a maximalizusra való hajlamom Anyai Dédanyámtól. A természet elemeinek tiszteletét, saját testünk gyógyító erőiben való töretlen hitet, a jó fogaim, a rugalmas csontjaim és a zöld szemeim pedig Apai dédanyám hagyott örökül számomra.

Egy nő szerintem akkor teljes, ha a benne lévő mélységeket felfedi és megéli azokat. Aki őszintén engedi magát az élete eseményei által formálni és hajlandó is azokba belehelyezkedni, jelen lenni bennük. Aki tud adni, de mer elfogadni is. Aki már átélt és magába integrált női beavatásokat és azokban képes volt kinyílni. Aki hajlandó volt és mindig is hajlandó lesz arra, hogy újabb és
újabb rétegeket fejtsen le személyisége napos és árnyoldalairól és azokat magába integrálva egyre valódibbá váljon.

Barátnőm babájával és Édesanyámmal - egy újabb öröm pillanat
Barátnőm babájával és Édesanyámmal – egy  öröm pillanat a sok közül

Én magam leginkább akkor érzem magam női erőimnek a legteljében amikor engedek magamnak elég időt és teret arra, hogy ne a napi rutin katonás vagy épp a jógikus aszkétikus menetrendnek megfelelően éljem meg a napom, hanem engedem magam áramolni a nap hozta lehetőségekkel, inspirációkkal, öteltekkel.  Amikor kétség és szorongás nélkül bízom és engedem, hogy az aznapi megélések minőségei tanítsanak, vezessenek, vigyenek. Amikor el tudom engedni görcsös igyekezetem, hogy kontroláljam az életem eseményeinek a kimenetelét. Amikor képes vagyok elengedni a terveim és hagyom spontán alakulni azt, hogy megvalósuljanak az álmaim. Amikor nem teszek azért, hogy az öröm megjelenjen az épp kihívást vagy épp ellenkezőleg gyönyört okozó életfeladatok, napi teendők elvégzésében, hanem egyszerűen csak hagyom.

Na és te hogyan éled meg magad mint nő? Kik voltak azok a női felmenőid akik aktívan befolyásolták azt, hogy azzá legyél aki ma vagy? És ti férfiak? Milyen egy igazi férfi? Ti hogyan definiáljátok magatok?

Szívesen veszek minden hozzászólást és megosztást!
Szép Decembert!

Viki

Kriston Adriennel beszélgetünk

Milyen hivatásból, szakmából váltottál mire? • Hány éves vagy? • Milyen munkahelyet és státuszt, egzisztenciát hagytál ott? (multi, céges autó, magán orvosi szolgáltatások, stb. mindent ami kényelmes, biztonságos, jó…) • Hogyan jött, hogy váltani szeretnél, miért? Mi kellett a kezdő lépéshez és mi kellett a nagy átlépéshez? • A váltásod mennyire volt megtervezett, mennyi ideig tervezted vagy mennyire volt impulzív? • Volt-e és ha igen külső- belső nehézséggel kellett szembenézned a váltáshoz? • Mi volt a leghangsúlyosabb szemléletváltás, amelyet meg kellett hoznod az „új” életedben? • Mi a döntésed hozadéka, mit sikerült elérni megvalósítani az „álmaidból” és milyen hozadékai vannak, amire nem is számítottál (+ és – is)?

Az eredeti szakmám mélyépítő mérnök. 6 éve dolgoztam a szakmámban, amikor adódott a lehetőség, hogy kimehetek Új-Zélandra nyelvet tanulni, világot látni – ennek a lehetőségnek a megragadásában volt nagy húzó erő az a szerelem, ami kialakult bennem a férfi felé, aki készülőben volt Új-Zélanra. Be kell vallanom, hogy nem is a hely vonzott elsősorban, hanem annak a kapcsolatnak a lehetősége amire mindig is vágytam: egy olyan társsal megosztani az életem, aki inspirál, aki mer velem együtt álmodni és tesz is az álmai megvalósításáért.

Mindez 2006-ban volt. Akkor a huszas éveim végén voltam, biztos és megbecsült szakmával a kezemben. Lakás és autó hitellel a hátamon és jó nagy adag jövőbe vetett bizalommal. Az akkor egy éves autóm adtam el az utazás fedezésére illetve a 3 hónapnyi költőpénzem biztosítására. A munkahelyemen felmondtam, pedig a főnököm felajánlott egy éves fizetés nélküli szabadságot, arra az eshetőségre ha bármi balul ütne ki és úgy kellene hazajöjjek, hogy se munka, se kapcsolat (egy éve voltunk együtt az út tervezésekor). De én akkor azt mondtam a főnökömnek, hogy az a verzió, hogy „nem jön össze” az én szótáramban nem létezik, bárhogy is lesz, csak nyerhetek rajta. Úgy éreztem szükséges, hogy becsukjam ezt az ajtót magam mögött, mert csak így tudok egy olyan jövő felé nyitni, amiről addig csak álmodoztam.

Akkor a főnököm azt mondta: „Rendben Viktória, keresse akkor meg mi is az a boldogság, és ha megtalálta, kérem jöjjön vissza és ossza meg velünk is!”

Hát azóta is a fülembe cseng ez az utolsó feladat, amit rám bízott. Szerencsém volt vele mert sokat tanultam tőle, egyengedte a szakmai fejlődésem és emberileg is támogatott, a fentihez hasoló felhívásokkal ösztönzött a 6 év alatt míg együtt dolgozunk.

Ez tehát azóta is a fő motívum az életemben, a boldogság megtalálása. Ez volt az a kifejezésre nem jutattott, talán addig nem is tudatosított belső igény, ami akkor megfogalmazásra került és bizonyossá tette számomra, hogy jól döntök akkor és ott, mikor a bizonytalant, a kalandot választottam a biztos helyett.

Rengeteg várt és nem várt kihívással szembesültem. Mint mindenki aki útnak indul. Volt köztük olyan, amit könnyen legyőztem (mint például a családom ellenállása a döntéssemmel kapcsolatban, vagy a fizikai dolgok elengedése (autó eladás, lakás kiadás, bútorok, könyvek, személyes tárgyak elcsomagolása vagy hogy felmondtam a munkahelyemen) és volt amelyik legyőzni látszott (azok a kisebb-nagyobb veszteségek (mint betegség és halálesetek a családban amire nem számítottam), illetve amelynek valódi megértéséhez és átformáló erejének megéléséhez évek kellettek. De talán mindez együtt jár az öregedéssel is.

9 évet töltöttem végül Új-Zélandon a tervezett pár hónap helyett. Ez alatt rengeteg olyan területen próbálhattam ki magam, amit azelőtt nem vettem „komoly szakmának” mint például a vendéglátás vagy a gyerekfelügyelet*. De volt arra is lehetőségem, hogy a szakmámhoz közeli pozicióban is eltöltsek egy kis időt, mint pl. mikor építész asszisztens voltam Waiheke Szigetén. A „nagy átlépés” amire kérdezel, nem volt látványos: ehhez is évek kellettek, és sok tapasztalás. Ennek a bizonyos sors formáló átlépésnek a megéléséhez számomra az kellett, hogy éveket dolgozzak a fent említett előzetesen lesajnált területeken* Mert végső soron ez a kettő segített hozzá ahhoz, hogy megtanuljak szolgálni. Hogy megtanuljam elengedni az ego-m, és nem felhozni hogy én bizony tanult ember vagyok és van szakmám, miközben a pult mögött állok és kévét főzök a jól öltözött, savanyú képű vagy épp szélesen vigyorgó és viccelődő kiváltságosoknak. Vagy hogy az, hogy a pult mögé álltam, az én választásom, mert ez szolgálja azt a nagyobb álmot, hogy tanulhassak egy olyan jógatanártól, akitől valóban van mit.

Mert végső soron és érdekes módon a vendéglátás biztosította számomra annak a belső és külső szabadságnak a lehetőségét, amit a biztos jól fizető állásom nem volt képes. Megtanultam azt, hogyan gazdálkodjak kevesebb pénzből és mégis legyen mindig mindenre amire vágyom. Megtanultam odafigyelni az emberekre – munkatársakra, vásárlókra, vagy épp a gyerekekre akikre vigyáztam az évek során – megtanultam azt, hogyan legyek jelen ott és akkor, értékelve azt a pillanatot azt az élményt ami ér. Megtanultam, hogy az, hogy mennyit érek nem a foglalkozásom által rám ragasztott cimke dönti el. Megtanultam nem vágyakozni, hanem tenni a vágyaim megvalósításáért. És mind eközben megtanultam egy olyan jógastílust ami képessé tett arra, hogy napi 10 órát talpon legyek a munkahelyemen és utána még legyen kedvem és erőm főzni, gondoskodni a környezetmről és képezni magam azokon a területeken amik mindig is vonzottak. Megtanultam például szőni, dobolni, elvégeztem egy kreatív írás modult az AUT-n, miután letettem a felsőfokú nyelvvizsgát angolból, tanultam maori masszázst és buddhista tanítókkal meditáltam.

A tanárom 2010-ben találtam meg kint és innentől kezdve a szabadidőm nagy részét a jógával kapcsolatos képzések, tréningek és a mellékállásban való tanítás tette ki. Rengeteg nagyszerű emberrel ismerkedhettem meg, akik kisebb – nagyobb mértékben befolyásolták, terelgették és segítették az utam. Sok jóbarátot és jelenleg is szeretettel ápolt kapcsolatot hagytam hátra, amikor 2015-ben hazaköltöztünk.

Hangsúlyos szemléletváltás? Lassan évről-évre láthatatlanul de egyre markánsabban alakult ki bennem, akárcsak a jóga gyakorlásom vagy az, hogy szakmát váltottam. A tizen X-évvel ezelőtti önmagamhoz képest, ma valahogy sokkal jobban érzem magam a bőrömben: mind fizikailag-mind lelkileg, mind szellemileg. De talán az aktív önképzés és az ismerttől való távollét tette lehetővé számomra azt, hogy egy adottságaimtól eltérő, nyitottabb személyiség felé alakuljak. Ellentétben azzal a zárkózottabb személyiséggel amit az olyan iskolapadok és munkahely alakított, amit az határozott elsősorban meg, hogy megfeleljek mások véleményének (tanáraimnak, családtagjaimnak és főnökeimnek) és annak az általuk számomra megálmodott státusznak amit az iskoláim vagy a szakmám által érhetek csak el.

Pozitívum? Hogy ez a megfelelési kényszer átalakut bennem, remélhetőleg minden önzés nélkül, de ma már elsősorban önmagamnak igyekszem megfelelni és csak aztán másoknak. És persze az, hogy megtaláltam a boldogságot! Az mindig is velem volt, csak ritkán lassítottam le annyira, hogy észre vegyem!

Negatívum? Ez nehezebb kérdés, most szív szerint azt mondanám, hogy nincs, de bizosan azt mondanád, hogy na ne már! Szóval lássuk csak: talán az, hogy a külföldön töltött évek alatt veszítettem el az Édesanyám, és ha itthon maradok, több időt tudok vele tölteni az utolsó éveiben.

Ez az amire nem számítottam amikor útnak indultam, és ez az ami minden nap emlékeztet arra, hogy milyen értékes az életünk, és mennyire fontos az, hogy jól töltsük el azt!

Hogy mennyire voltam impulzív, ennek az eldöntését rád bízom!

Köszönöm a kérdéseid, ahogy mindig is!
Viki

A föld, az ég és én

irasokez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Lassan magunk mögött hagyjuk a nyári időszámítást, és én is visszatértem az elvonulásomból. Minden amit ígértem magamnak teret nyert ez idő alatt. Azonban azzal szembesültem, hogy szándékaink, melyeket kimondott szavainkkal nyugtázunk mennyire más értelmet kapnak, mikor azok tartalommal töltődnek fel. Hogy jobban értsd mire célzok, szeretném elmesélni neked azt a belső utazást amit ezekben a hetekben éltem meg.

Az elvonulásom elején a Kapu egy új világ felé című cikkemben azt a szándékom fejeztem ki, hogy mennyire szeretném megélni a bennem lévő olyan eszenciákat amelyeket idáig féltve vagy tán félve őrizem. És mindez olyan szépen is hangzott így. Azt képzeltem, hogy talán majd ecsetet ragadok és egy napraforgó tábla közepébe bevéve magam, alkotásba kezdek mint tinédzserkori példaképem és inspirációm Van Gogh. Vagy hatalmas sétákat teszek a közeli túraútvonalakon, mint azokban az időkben mikor Új-Zélandon éltem és rengeteget kirándultam.

Ehhez képest a valóság egészen máshogy festett. Amiért persze egy szavam sem lehet, hiszen épp olyan, vagy tán még teljesebb békét is hozott számomra itt a Balaton felvidéken töltött idő, mint az elképzelt fantáziálás.

A nappal kelni itt ajándék volt, és összehasonlítva a belvárosi élettel jóval könnyebben is ment hiszen az ablakunk a Csobáncra és a mögüle felkelő napra tekint. Van egy keleti tájolású terasz is, ahol élvezhettem a nap első sugarait. Hallgattam a hajnali zajokat és az első szárnyra kelő madarak suhogását. Képzeld még arra, is volt példa, hogy egy őz szaladt át a kerten, vagy egy hosszú fülű nyuszi. Ezek a pillanatok mindig magukkal hoztak egy áldást, egy érzést, egy felismerést. Egy ilyen hajnal hozta a megértést, hogy számomra sosem a külső instrukciók és elhangzott bölcs szavak voltak a leghatásosabbak a jóga állapotába kerülésnek, hanem a bennem születő intuitív felismerések.

Ráébredtem, hogy  a legerősebb támogatást az adja ami leginkább hiányzik belőlem a föld eszencia, a föld energiája maga. Képzeld mikor a hegyre költöztem, lihegtem attól, hogy fél hektárt dombtetőre felgyalogoljak kifulladás nélkül! Pedig naponta jógázom, redszeresen úszom és bringázom. Vajon az itteni tiszta levegő okozza ezt? Vagy létezik az, hogy a föld energiái ennyire mások itt és időbe telik, míg a személyes energiáim hozzá hangolódnak? Meséltem már előző írásomban arról is, hogy nyitottam egy füzetet, amibe kérdéseket írok, hát ezeket is feljegyeztem. Ezt és rengeteg más kérdést is amelyek észrevétlenül de annál biztosabban terelgettek egy új látásmód kialakulása felé.

Te mit gondolsz miért nincs merszünk valóban annak mutatkozni akik valójában vagyunk? Vajon ki hitette el velünk, hogy bűntatot kellene érezünk azért, ha jól megy a sorunk, ha boldogok vagyunk? Miért gondoljuk azt, hogy minden öröm pillanat, minden szerelembe esés, minden harmónia – legyen az külső vagy belső – csak rosszul végződhet? Miből gondoljuk, hogy a boldogság csak móka és kacagás? Egy fantasztikus könyvben, (ami számomra fantasztikus csak talán, mert olyan véletlenek sorozata hozta el hozzám és olyan rejtett üzeneteket találtam benne, ami gyógyírt hozott a lelkembe) találkoztam azzal a felvetéssel, hogy az ember a boldogságot legtöbbször az ember feletti vagy az ember alatti tartományokban keresi… (vagyis vagy valami áhitatos megvilágosodásra számít vagy a bódult ellazulásba merül.) …pedig a boldogság emberi tartományokra lett eredetileg kitalálva. Ez volt számomra az az “Aha pillanat” ahová a kérdéseim összefogott ereje, mint egy nyíl elrepített.

Az a sejtés, amit előzőekben megfogalmaztam, hogy “valójában nincsenek szentek és megvilágosodottak abban a formában ahogy eddig hittem” elvitt arra a tisztásra ahol megtapasztalhattam azt a belső teret és elengedést, hogy ezentúl bármi módon görcsösen akarjam irányítani a nekem szánt megélések sorát.

Emlékszem arra a pillanatra, mikor egy reggel a férjem felé fordultam az autóban és halkan akár egy titkot a fülébe súgtam “Boldog vagyok!” (egyszerűen és látszólagos okok nélkül, magától érthetődően). És emlékszem egy valódi érzés megélésének bizsergető valóságára, ami a testem minden sejtjét áthatotta.

Elfogadom, hogy a bennünk lévő árnyak és indulatok annak a jelei, hogy emberek vagyunk. Elfogadom, hogy a krízisek amik nem mások mint kapuk az újjászületésre csak azért tűnnek olyan elkeserítőnek sokszor, mert annyira ragaszkodunk a beszűkült és kényelmes magunkról alkotott képünkhöz.

Elfogadom, hogy egy kis pont vagyok. De látom azt is, hogy minden pont potenciálisan egy kör közepe lehet.

A kör amit magunk köré mi magunk teremtünk meg. Elfogadom, hogy realitásomnak a tudatos teremtője és nem az elszenvedője vagyok. Elfogadom és meglátom a szépséget az alacsonyan lógó felhőkben is, és a lehetséges hideg zuhanyokban amiket tartogatnak számunkra. Élni annyit jelent mint érezni. Érezni annyi, mint megengedni, hogy fájjon, megengedni hogy jól essen. Megengedni annyi mint végtelenül kitágítani megéléseink spektrumát.

Miközben ezeket a sorokat írom, ugyanazon az ablakon nézek ki, amin a szikrázó nyári nap sugarai sütöttek be pár hete még, és most borult az ég és azon madarak hada cikázik. A szőlő feletti szabad röptükben végtelen örömet vélek felfedezni. Azt az örömet ami az élet szeretetéből árad, azt az örömet, ami abból a megértésből fakad, hogy minden pillanat, minden tapasztalat, minden megélés érték. Azt az örömet, amit az Édesanyja karjában érez a gyermek, mert biztonságban van, mert egy nálánál bölcsebb lény tartja őt a karjában, mert megingathatatlan hittel tudja gondoskodnak róla.

Látom a madarak röptében a mozdulatokban kifejezett kacajt, amit a szárnyaik csapkodásával keltenek az égbolt mennyezetén.

Mi az az öröm amit nem éltél még meg? – Éld meg!
Mi az az elmúlás amit nem engedtél még el? – Engedd el!
Mi az a vágy amit nem engedsz felszínre kerülni? – Hagyd felszínre törni!
Mi az a szenvedély amit lefojtasz? – Ne fojtsd le többé!

Hol van az a belső fókusz ami köréd rendezi a világod?

Kívánom neked, hogy találd meg azt az esszenciát amit oly egyszerűen és egyértelműen hirdet minden őszinte elfogadásod és minden tiszta meglátásod!

Legyen áldott benned a fény, hogy másoknak is fénye lehess!
Szeretettel:
Viki

Kapu egy új világ felé

irasokez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Kevesebb félelemmel és több őszinte kíváncsisággal munkálkodom azokon a dolgokon az életemben amik igazán számítanak nekem. Teljes tudatossággal megállok egy kicsit belső viharaimban, és engedem azt, hogy tépázzanak. Szembenézek belső démonaimmal és újra és újra belépek a vihar közepén lévő örvénybe. Ebben a regressziós munkában kezdtem el látni a külső megnyilvánulások mögötti mintázatokat. Ígyhát elkezdtem tudatosan együtt áramolni azokkal a finom energiákkal amelyek meghatározzák azt, mit és mennyit végezhetek el a kiszabott feladataimból egy nap. A gyógyulás és az integritás terében időzöm. A megértés és az átalakulás folyamata amit most megélek megrendítően fájdalmas és csodálatosan felemelő. Számtalan felébredéssel, kijózanodással majd újabb lelkes belemerüléssel tarkított.

Egy teljesen új és teljesen más jellegű időszámítás szerint élem a napjaim. Már nem számít az, hogy mikor leszek kész csupán az, hogy türelemmel és szeretettel ott lehessek és abban ahol és amiben lennem kell. Igyekszem odafigyelni a külső és a belső jelekre és jelzésekre: az iránymutatókra és a szükséges irányváltásokra, amelyek sokszor a legváratlanabb időpontban, a legésszerűtlenebb tanácsokkal látnak el és persze amelyek mindig visszaigazolják önmaguk később értelmet adva a sejtésnek. Ezért mondom azt, hogy már nem a lineáris és logikus elveket követem munkám kibontakoztatásában. Nem akkor írok, amikor kell, hanem akkor amikor muszáj – vagyis amikor a bennem élő kreatív szellem megnyilvánulásra vágyik – ezért is hallgattam el a hónap írásaival egy időre.

  Az elmúlt hónapokban több tréningen is részt vettem. Bővítettem a tudásom a jóga terápiás alkalmazásának körében, előadásokat hallgattam arról, hogyan hangoljuk a gyakorlásunk a belső folyamatainkat megtámogatva. Mindez arra késztetett, hogy belefogjak abba, hogy átnézzem és újra rendszerezzem mindazt amit az elmúlt húsz évben tanultam: kezdve a térrendezés művészetével, folytatva a virágterápiával és lélekgyógyászattal. Az asztrológiai és csillagászati valamint karakterológiai ismeretekkel és különböző vallásfilozófiák tanulmányozásával. A fizikai testten való munkálkodás és terápia különböző eszközeivel: mint például a masszázs technika, vagy az Arcdiagnosztika amit Új-Zélandon sajátítottam el, vagy azok az egyéb finom energiákat megmozgató és rendező módszerek amelyek életem szerves részévé és segítőivé váltak ebben a két évtizedben.

A most megélt folyamat nagyon hasonló ahhoz a két évvel ezelőttihez, amikor a naplóimat rendeztem és a bennük lévő bölcsességet desztiláltam le. A különbség azonban az, hogy ezúttal eldöntöttem, hogy ebben is elhagyom a rám jellemző szisztematikusságot és ésszerűséget. Engedem, hogy a körülöttem és bennem munkálkodó segítő energiák irányítsanak.

Most nem válaszokat keresek, hanem igyekszem jól megfogalmazni a kérdéseimet. Egy füzetet is szenteltem ennek a felszabadító belső folyamatnak a megtámogatására, amibe csak kérdéseket írok. Igyekszem szabadjára engedni a kíváncsiságom, a számtalan témába szerte ágazó érdeklődésem, a bennem működő és kinyilatkoztatásra vágyó női energiáim, amiket mindezidáig szabályokkal és belső fegyelemmel próbáltam megzabolázni. Igyekszem megtalálni azt a nyitottságot ami elvezethet belső folyamataim elfogadásához. Míg a férfi útja a megvilágosodás kutatásában az analízis, addig a nőé a hála, a befogadás és a feloldódás. Míg a férfi hajtóereje a válaszok felkutatása addig a nő megelégszik a sejtéssel. A nő kecses és észrevétlen akár a nyári szellő, a férfi pedig igyekszik nyomot hagyni maga után. De miért is ne lehetnénk mások?

Miért ne engedhetnénk magunkat elveszni belső labirintusainkban?

Elveszni annyi, mint az első lépés afelé, hogy újra megtalálhassuk önmagunk egy új minőségben. A káosz a velejárója a bennünk születő új lehetőségek harmóniájának. Ami épp azért értékes olyan nagyon, mert a miénk: a mi megélésünkből, a mi tapasztalatunkból fakadó sajátságos bölcsesség.

Női eszenciám követve megint visszahúzódásra készülök. Pár hónapos visszavonulásra. Arra, hogy ezt az időt azzal tölthessem, hogy engedjem magam megélni olyannak amilyen vagyok. Hogy engedjem kifejezésre jutni a lefolytott szenvedélyem és lendületem: az örömöm, a táncom, a dalom, a művészetem. Helyet kívánok adni az árnyékaimnak a hiányosságaimnak, a félelmeimnek, hogy megismerhessem, megszelídíthessem és elengedhessem őket. Legalább egy részük! Elhallgatok és fülelek, hogy meghalljam a belső ritmusom ami mindig nagyon tisztán és érthetően jelzi azt ki is vagyok én, és merre kell tartanom. Igyekszem a megéléseimen át nyitó formulákat teremteni és újabb állarcokat elhagyni.

Ehhez a belső munkához szolgálnak inspirációként azok a tanáraim, akik maguk is ezt teszik. Akik saját példájukkal mutatják az emberi lét csodálatos drámáját, hogy a mindannyiunk által áhitott tökély egyszerűen nem létezik. Hogy az út végét sejtető abszulútumok egyszerűen mind délibábok.

Valójában nincsenek szentek és megvilágosodottak abban a formában ahogy eddig hittem őket, és ez a felismerés végtelen szabadságérzettel tölti el örökösen tanulni és fejlődni vágyó kutató szellemem. A “fent” épp oly átmeneti, mint a “lent”. Hibáink épp oly átmenetiek, mint erényeink. Az ebben a világban tapasztalható egyensúly a dinamika maga. Nem a fekete és fehér, az igen és nem – vagyis a dualitás világát éljük hanem a szent háromságét magáét. Végre nyílvánvalóvá vált számomra, hogy a kettő közt mindig ott van a harmadik! A harmadik erő ami a mozgás, az áramlás, az élet maga. A szent lélekzet amely mindannyiunkat áthat és összeköt.

A mozgás az egyetlen igazság. A mozgás ami a harmónia megnyílvánulása amelyben egyszerre van jelen a bánat és az öröm, a kiáradás és a visszahúzódás. Ebben a felismerésben azonban benne van az is, hogy minden tökély pillanat egy kis halál is egyben – legyen az akár magasztos, vagy kínokkal teli.

Mindannyiunknak két tökéletes lélekzet adatott: az első belégzés mikor megszületünk és az utolsó kilégzés mikor magunk mögött hagyjuk ezt a tapasztalást, ezt a világot.

Te vajon milyenné teszed a kettő között kitöltendő lélegzetek minőségét?

Örömteli meglepetésekkel fűszerezett felsóhajtásokat, a teljes elfogadás és belemerülés vágyával átitatott tartalmas belégzéseket és a szükségtelent, megértő szeretettel elengedő kilégzéseket kívánok a következő találkozónkig!

Szeretettel:
Viki