Írásaim

183 nap boldogság, dinamikus harmónia, anyaság

Azt mondja a hagyomány, hogy az Anya az első és a legfőbb guru. Szerintem ez pontosan fordítva igaz. Az első gyermek a legfőbb guru, aztán pedig a soron következőek mindegyik a maga jogán.

Az én kis gurum például engem türelemre és szeretetre tanít. Boldogak lenni tanít. Játszani, kacagni, elengedni tanít. Felfedezni, felismerni, bízni tanít. Másnak lenni tanít. Arra tanít. Hogy merjek másként csinálni, gondolni és érezni mint az elődeim.

Gyermekünk születésével anyává válunk. Azonban míg az ő világra jövetelük egyértelmű, az anyaságba való beavatás pontos időpontja kevésbé az. A várandósság, a szülés, a gyermekágyi időszak és az első ezer nap. Én azt mondanám, hogy a női létezésnek ez a valódi keretje, megformálója, tartó tégelye, alakító kohója.

Sokan kérdezték tőlem milyen anyának lenni nem sokkal a szülés után. Azonban nem tudtam valódi választ adni. “Jó”. – mondtam. “Felemelő”. De valójában még nem volt tartalma ezeknek a szavaknak. Formálódik a szótáram. A szavak, az érzések új tartalommal töltődnek fel. Valójában ennyi félelmet, aggodalmat, örömet és bennük a legintezívebb mélységeket és magasságokat az elmúlt negyven év alatt összesen nem éltem meg mint most ez alatt a több mint másfél év alatt (a várandóssággal együtt).

A boldogság fogalma is változik bennem. Manapság boldognak lenni számomra nem azt jelenti, hogy mindig örülök. Felismertem, hogy a boldogság nem egy statikus állapot. A boldogság egy intenzív áramlás amiben az ember képes megélni az őt érő behatásokat. Ha kell dühöng, csapkod, ordít vagy épp kacag, táncol, dalol – mindent a maga idejében és sosem ragaszkodva egyik állapothoz sem.

Míg az első félévünk egyfajta áldott mozdulatlanságban telt, a második az ebből kibontakozó mozgás jegyében. Mozgásban van körülöttünk minden. A dolgok helye, a napi teendők elvégzésének a sorrendje, a prioritásaink és mindaz amit kőbe vésettnek hittünk.

A napokban jutottam el ahhoz a felszabadító gondolathoz egy hosszú nap után ágyazva, miközben fáradt gyermekem a lábamnál nyafogott, hogy “na és akkor mi van ha ma csak úgy a bevetetlen ágyon alszunk”. Rendszertő ember létemre első gondolatként a rémület fogott el “ mi van akkor, ha ez szokássá válik? Hogy fog kinézni a lakás, az életünk mondjuk öt év múlva?” De aztán legyintettem, lassítottam, megtörve az igézetet ami belém let kódolva. Lehajoltam a gyermekemhez, felemeltem, megöleltem. Leültem vele a káosz közepére, egy dalt dalotam neki, megnevetettem. Meséltem neki, figyelt rám, hozzám bújt, és akkor döbbentem rá. A rend nem körülöttünk kell, hogy legyen, hanem bennünk. Ha így van, akkor a görcsös akarás helyett képesek leszünk könnyedén magunk köré teremteni azt amire vágyunk. Ezt nevezem én most úgy, hogy ez a dinamikus harmónia.

Amióta az eszemet tudom a statikus harmóniára törekszem, vagyis hittem abban, hogy valaha is kész leszek bármivel is. Most formálódom lényem legutolsó sejtjéig abba az igazságba bele amit egy régi képeslapon találtam meg. Édesanyám mindig is szeretett elsőként boldog születésnapot kívánni nekem. Hát ez most is sikerült. Így hat évvel a halála után is. Egy 2001-ben írt régi képeslap hullott a földre elém tegnap, amin azt írja: „…előbb vagy utóbb rá kell döbbennünk, hogy az állomás nem létezik, nincs egy hely ahová egyszer s mindenkorra megérkezünk. Az állomás csak álom, egyre messzebbre tűnik.”

Naivitásom színes kaleidoszkóp aminek lencséjén át, széthullni látom a bennem élő hazugságokat. A legnagyobb ajándék, szembesülni a negatív tudatalatti tartalmaimmal és kiaknázatlan képességeimmel. És ez egyben a legnagyobb lehetőség is számomra itt és most. Változni és változtatni a generációs mintákon, a lehetetlennek vélt berögzült, kővé dermedt rutinokon. Ahogy látom fejlődni ezt a kicsi gyermeket én is valahogy előtűnök ebben a folyamatban. „Én” az az „én” akit eddig nem ismertem, mert fedve volt azzal amit tanítottak nekem, amit magamról hittem.

Ezt az időszakot élem most. Beavatást az anyaságba, a dinamikus harmóniába egy új minőségben megélt boldogságba. Nap mint nap. Meghaladom személyiségem kiaknázatlan forrásait, máskor pedig azok a felszínre törvén mint tajtékos hullámok magukkal ragadnak és én csak ámulok „nahát ez is én vagyok?”.

Csodákkal teli és egyben velejéig felkavaró időszakot élek. Hiszen lehetőségem adódott nekem mint embernek átírni a lehetségest és a belém kódolt tiltásokat. Szülővé érni. Valójában felnőni és vállalni a felelőséget egy (kis)ember életéért.

Kicsi lányom! Hittel és bizalommal állok az elénk néző közös idő elé! A bennem élő ősbizalom egyre szilárdabb. Bízom a gondviselésben, hiszen badarság lenne azt gondolni hogy hatalmamban áll kontrolállni az eseményeket. Vigyázok rád. A legjobb tudásom és szívem őszinte szeretete által diktált ütemben. Megteszek érted mindent amit jónak és helyesek találok, és igyekszem időről-időre felülbírálni a cselekedeteim, hogy az amit én jónak hiszek az valójában neked is jó-e? Odafigyelek rád, és próbálok olyan rugalmas lenni nap-mint nap, hogy felismerjem mikor van szükséged a közelségemre és mikor korlátozlak vele.

Egy csodás tánc az életünk. Boldogság az élet veled! Újra és újra meglelt, naponta formálódó boldogság. Ezt kaptuk tőled. Drágám. Kincsem.

Szeretlek!

Anya

***

Az Anyaság mérföldkövei

Gyermekem tanít az egyszerű jelenlét örömére.
Az alapvető igényeim, ösztöneim kielégítéséből származó megelégedettség örömének felismerésére.

Csodálom benne azt, hogy nincs tudatában még az idő szorításának.
Nem hagyja magát siettetni; – nyújtózkodik, ébred, mosolyog, gügyög, kacag, sír, rúg, harap, mar, torzul az arca, majd angyali békesség ül rá, elalszik – mindent a maga tökéletes időzítése szerint.

Tanulom a gyermekem és ő tanul engem.
Tanulok az elemi ösztöneim szerint élni; ösztönös anyává válni.

Édesanyaként tanulom hogyan értelmezhető még és fogalmazható újra a harmónia definiciója.

Tanulom a belém kódolt megfelelési kényszert elengedni.
Tanulom azt, hogyan bonthatóak le a rég berögzült szokásaim.
Tanulom megfogalmazni és újra építeni azt az új embert akivé ezek nélkül a szokások nélkül válhatok.
Tanulom elfogadni és megélni a nőt akivé az anyaság tesz.

Tanulok bátrabb lenni.
Tanulom elviselni az érzést, amikor nem felelek meg az elvárásoknak.
Tanulom, hogyan tudom derüs szívvel elviselni a méltatlankodást és a negatív kritikát.

Édesanyaként tanulok félelem és kétség nélkülivé válni.
Áramolni.
Benne lenni a pillanatban.
Odafigyelni, kapcsolódni, érzékenyen reagálni arra ami van.

Tanulom az ítélkezés mentességet.
Önzetlen szeretet tanulok
Tanulok szavak nélkül vezteni.
Tanulok minden helyzetben relaxálni tudni.
Tanulok valóban látni, valóban érezni, valóban tudni mi a lényeges és mi nem.

Édesanyaként tanulom a büszke és magabiztos létet.
Rugalmasságot, kapcsolódást és gondoskodást tanulok.
Édesanyaként tanulom lezárni magamat. Kiszűrni a zavaró behatásokat, védelmezni a családomat.

Édesanyaként tanulok összebújva aludni.
Édesanyaként bízni tanulok: az ösztöneimben, magamban, a gyermekemben, bennünk mint egység.

Édesanyaként tanulok olyan határozott lenni, amely képessé tesz arra, hogy véghez vigyem azt amit eldöntöttem, mégis rugalmas lenni annyira, hogy ha szükség van rá, bármikor változtatni tudjak azon amit elterveztem.

Mindezt tanulom és ennél többet.

***

Boldogság, áldás, öröm

Életed első éveiben az önállóságra neveltek. Az életkörülményeid, adottságaid és sokáig egyke gyermek lévén megtapasztalhattad azt, hogy milyen is szeretve lenni és mégis terelgetve afelé, hogy minél előbb önálló légy. Ez kezdetben nagyon nehezen ment egy olyan anya mellett, aki erős és tüzes jelleméből adódóan sokszor kioltotta a benned lévő holdszerű minőségeket. Visszahúzódó, félénk gyerek voltál. Nehezen értettél Édesanyáddal szót, mégis csodáltad, tisztelted és példaképül választottad őt. Tinédzser és fiatal felnőtt éveid úgy teltek, hogy nehezen hoztál meg döntéseket úgy, hogy ő ne hagyta volna azt jóvá. Támogatott, de egyben ő volt a legnagyobb ellenfeled is abban, hogy azt az életed éld amit megálmodtál magadnak. Olyan kihívások elé állított, amelyek előtt sokszor megsemmisülni vélted magad, mégis később ráébredtél ezek nélkül a próbák nélkül nem lehetnél az, aki ma vagy. A kettőtök közt feszülő ellenállás egy nap egyszercsak hátszéllé változott, ami elvitt téged a világ másik felére, azzal a megingathatatlan bizonyossággal a szívedben, hogy a férfi aki utadon veled tart azzal lehet csak az életed teljes és egész.

Közös életetek, bátor lépések és meglepő fordulatok jellemezték. Eljutottatok számtalan olyan helyre amiről addig csak könyvekben olvashattál és megvalósítottatok olyan dolgokat, amiket addig elképzelni sem mertél, hogy te képes lehetsz rá. Együtt voltatok sikerben, kudarcban, örömben és bánatban. Mégis mindig jó kedéllyel, törhetetlenül. Együtt másztátok meg így azt a rögös utat, ami nem kifelé hanem befelé vezet szívtől szívhez.

Ami veszteség ért, azt sokszorosan kaptad vissza az elmúlt évek alatt. De ehhez, az kellett, hogy te magad mondjál le először olyan dolgokról, amikhez addig foggal-körömmel ragaszkodtál és önmagad elhagyhatatlan részeként éltél meg.

A változás, – amitől a legjobban féltél mindig is – gyermekkorod rémei lassan- lassan átalakultak és a sötétségből a fényre, az ismeretlenből az ismertbe tértek, megszelídültek. Eljutottál oda, hogy nem akarod leplezni a hiányosságaid, a félelmeid, vagy a hibáid, hanem kíváncsisággal fordulsz feléjük. Nem zársz, hanem nyitsz, nem menekülsz, hanem szembenézel.

A legnagyobb változáson azonban most ebben a pillanatban mész keresztül – ez is egy olyan folyamat aminek a megtapasztalására valójában kislány korod óta készülsz, mégis ahhoz, hogy valósággá váljon az kellett, hogy engedj a változásnak. Más ember lettél az elmúlt kilenc hónap alatt, kimosódott belőled sok olyan reflex és rutin, amivel valójában csak a saját életed keserítetted meg.

Több benned a tetterő, kevesebb benned a kétség. Több benned az öröm és kevesebb a kételkedés, hogy vajon mindaz amid van megérdemled-e? Több benned az elfogadás és már magában ez olyan megélésekre ad számodra lehetőséget, amiről eddig álmodni sem mertél.

És ha most itt lenne az a személy melletted aki azt ígérte neked, hogy életed minden sarokkövénél jelen lesz, az elsők között lenne aki Boldog Születésnapot kívánna neked!

Mégis szerencsés vagy hidd el, mert bár nem mondhatod ki többet Édesanyám, te magad leszel AZ. Ez a legnagyobb ajándék amit egy nő születésnapjára kívánhat. De neked még ennél is több adatott, hiszen melletted van az a férfi, aki mindezzel megajándékozott és akivel ezt az életre szóló ajándékot megoszthatod!

***

A nő szabadon

ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

A nő attól nő, hogy engedi magát nő-vé válni, folyamatosan átalakulni, változni. Ennek a folyamatnak minden árnyalatával, ellentmondásával és sokszínűségével. A tipikus női tulajdonságok felvállalásával, azoknak az elvetésével és a női lét tipikumainak meghaladásával.

Hiszen mitől is nő a nő? Attól, hogy anyává válik? Attól, hogy tűsarkút hord és festi magát? Attól, hogy csinos ruhákba öltözik? Hiszen mindezek csak szerepek, választások amiket talán nem is maga a nő – az egyén, hanem a környezete alakítja, teszi azzá, ami. Azok a nők akik megengedik maguknak azt a luxust, hogy a reggeleik azzal töltsék, hogy minden szempontból – ruha, smik, stb. – stílusossá tegyék magukat, vajon jól töltik-e az idejüket, összehasonlítva mondjuk azokkal akik kiugranak az ágyból és máris a kezükbe veszik a fakanalat – vagyis a családjuk tagjai fölötti gondoskodást helyezik mindek elé.

A nő akinek családja van, annak számára megszűnik az “én idő”. Az egyedülálló nő viszont folyamatosan azzal van elfoglalva, hogy önmagát definiálja.

Lehet a nő családos, feleség, elvált asszony, vagy épp nagycsaládos anya, de számára az, hogy ki is ő valójában egy szóval kifejezhető: szolgálat.

Kérdés, hogy melyik a nemesebb út? Szolgálni, vagy harcos amazonokként kiállni magunkért. Szingliként élni és a férfi intelligenciával versenybe szálló magabiztossággal és talpraesettséggel törni előre a mindennapokban, vagy épp anyaként, csendben beérni azzal, hogy a mellettünk élő férfi ragyogásából, a mi hold fényeink is töltekezik kicsit.

A női minőségek torzulásával a férfi minőségek is torzulnak.

De vajon nem mi szerettünk volna kísérletezni, nagyobb szabadságban élni, több lehetőséggel? Mit jelentenek a felcserélődütt szerepek? Kibillenés-e ez a régi idők harmóniájából, ahol a férfi kerriere a hivatása a nőé pedig a családja volt? És ha igen, vajon nem annak érdekében az, hogy valami ennél is jobbat és tökéletesebb harmóniát tapsztalhassunk meg, ahol a férfi úgy látja el a családfő szerepét, hogy közben gyakorlati tapsztalatai vannak arról is, hogy milyen főzni, mosni, takarítani vagy épp a gyerekkel tanulni?!

Emberi minőségünkben rengeteg olyan szerep van amiben megtapasztalhatjuk magunkat. A női létben: leánygyermekként, tiniként, szüleink lányaként, gyermekeink anyjaként, és az ő gyermekeik nagyanyjaként. Lehet hogy mindezek melett testvérei is vagyunk szüleink többi gyermekének, unokatestvére szélesebb családunk tagjainak, majd nagynénikké válunk, s tán még a mostoha anya szerepben is alakíthatunk. Lehetünk munkások, tanulók, főnökök vagy épp besztottak és sorolhatnánk még a rengeteg szerepet amiben akár egy nap felléphetünk és megtapsztalhatjuk önmagunk szélesebb spektrumait.

A bölcs asszony szerepe számomra mindig is az egyik legvonzóbb volt. A nőé aki támogatója, gondozója, segítője és társa az őt keresőknek. A nő akinek az oltalmát mind a gyermek, mind a férfi szívesen keresi, mert ad, de nem követel. Ölelése nem folytogató, szeretete nem beszívó hanem életet adó. Akit mindig körbeleng valamiféle csoda, mert megőrizte magában azt a gyermeki kíváncsiságot, amellyel mindig képes ráCSODÁlkozni az őt körülvevő világra.

Új látásmód szükséges, amelyben nem a hibáink ellen küzdünk és nem a hiányosságainkat próbáljuk görcsösen pótolni, hanem végre büszkén kihúzzuk magunkat és felvállaljuk az erényeinket. Bízva abban, hogy mindannyiunkban ott van a lehetséges potenciál felemelni a másikat.

Kívánom azt mindannyiunknak, tehát, hogy nagyobb megértéssel, kíváncsisággal és megbecsüléssel legyünk képesek egymás felé fordulni. Nőként a női létben, férfiként a férfi létben. Hogy képesek legyünk egymást támogatni olyan új belső minőségek megélése felé ahol a “közös életből” valóban eltűnik az “enyém” és a “tied”. Olyan új belső és külső harmónia felé, amelyben mind a férfi, mind a női élet fontos építőkövei egymást megtámogatva kerülnek egymásra.

Várjuk hát így a tavaszt, élvezzük a napsütést és egymás társaságát!
Namaste,
Viki

***

A női lét megéléseim

A női lét folyamatos növekedéssel, fejlődéssel jár, ez elkerülhetetlen. A női lélekben lévő kapuk maguktól nyílnak ahogy idősödünk illetve ahogy áthaladunk a női lét beavató folyamatain, ahogy az az első menzesz, vagy első együttlét kapcsán megtörtént, az azonban, hogy ezekkel a megélésekkel mit kezdünk, rajtunk múlik.

A személyes tapasztalatom a női léttel kapcsolatban folyamatosan változik, bővül, mélyül. És ezzel együtt a vele kapcsolatos megéléseim, tapsztalataim eszenciája a láthatóból, a láthattlan felé, az intellektusból a kineztetikus megértés felé halad. Szavakkal nehéz megfogni mit is jelent nőnek lenni. Vagy, hogy milyen egy igazi nő. Mivelhogy véleményem szerint a női lét kiteljesedése nem a számítógép mellett, egy-egy jól megfogalmazott, papirra vetett fogalmazásban keresendő, hanem a személyes együttlétben, a közös tapasztalásban. Értem ez alatt például egy konyhában, főzés közben folytatott beszélgetést, vagy közös kézimunkázást, kötést, szövést, varrást – vagyis képességeink direkt átadását és az e közbeni női bölcsesség szabad áramoltatását. Az olyan együttléteket amikben nem érezzük a szükségét annak, hogy füzetbe jegyzeteket készítsünk mert tudjuk, hogy azt átélve lényünk részévé válik és mindig a rendelkezésünkre áll majd, ha szükségünk lesz rá.

Ennek a gondolatmenetnek a végére érve sejlett fel bennem, hogy milyen sokat is kaptam én a női felmenőimtől az életemben. Azoktól akik közelségükkel, cselekedeteikkel, döntéseikkel példát mutatva terelgettek, tanítottak, alakítottak.

Lendületem, hajlékonyságom, szenvedélyem, alakom formáit és hajam színét az Édesanyámtól örököltem. A türelmem, a figyelmességem, a rendszeretetetem, a toleranciám, a kezem erességét és ügyességét, testem görbületetit és puhaságát az Anyai Nagymamámtól kaptam. A nyersségem, a kritikusságom, azt, hogy néha hagyom eluralkodni a káoszt magamban és magam körül is és annak mégis ura tudok lenni, a nyugtalanságom, a szemeim tüzét és hajam fényét az Apai Nagyanyámtól hoztam.

Aztán ahogy mindezt megfogalmaztam az jutott eszembe, hogy nem lehet teljes a kép a férfiak nélkül, akik ezeknek a nőknek az életét kiegészítették. Édesapám és nagyapáim akik épp olyan hangsúlyosan tettek azzá a nővé aki ma vagyok, mint anyám vagy nagyanyáim. Édesapám akitől a csend és a természet szeretetét örököltem vagy a vonzalmam a jógához. Anyai Nagyapám akitől a meditatív, egyhegyű szemlélődő elmém, a jó stratégiai képességem vagy a kalandra és az új megsimerésére való hajlamom. Vagy a gyermeki kíváncsiságom, az örömre való belső késztetést és az otthonak és a csaladnák a szeretetét amit Apai Nagyapámnak köszönhetek.

És aztán itt vannak a múlt ködébe vesző, azonban annál mélyebb gyökerekből táplálkozó dédanyai örökségek. A gyógyfüvekbe vetett bizalmam, a nőiség gyógyításának igénye, az alaposságom és a maximalizusra való hajlamom Anyai Dédanyámtól. A természet elemeinek tiszteletét, saját testünk gyógyító erőiben való töretlen hitet, a jó fogaim, a rugalmas csontjaim és a zöld szemeim pedig Apai dédanyám hagyott örökül számomra.

Egy nő szerintem akkor teljes, ha a benne lévő mélységeket felfedi és megéli azokat. Aki őszintén engedi magát az élete eseményei által formálni és hajlandó is azokba belehelyezkedni, jelen lenni bennük. Aki tud adni, de mer elfogadni is. Aki már átélt és magába integrált női beavatásokat és azokban képes volt kinyílni. Aki hajlandó volt és mindig is hajlandó lesz arra, hogy újabb és
újabb rétegeket fejtsen le személyisége napos és árnyoldalairól és azokat magába integrálva egyre valódibbá váljon.

Én magam leginkább akkor érzem magam női erőimnek a legteljében amikor engedek magamnak elég időt és teret arra, hogy ne a napi rutin katonás vagy épp a jógikus aszkétikus menetrendnek megfelelően éljem meg a napom, hanem engedem magam áramolni a nap hozta lehetőségekkel, inspirációkkal, öteltekkel.  Amikor kétség és szorongás nélkül bízom és engedem, hogy az aznapi megélések minőségei tanítsanak, vezessenek, vigyenek. Amikor el tudom engedni görcsös igyekezetem, hogy kontroláljam az életem eseményeinek a kimenetelét. Amikor képes vagyok elengedni a terveim és hagyom spontán alakulni azt, hogy megvalósuljanak az álmaim. Amikor nem teszek azért, hogy az öröm megjelenjen az épp kihívást vagy épp ellenkezőleg gyönyört okozó életfeladatok, napi teendők elvégzésében, hanem egyszerűen csak hagyom.

Na és te hogyan éled meg magad mint nő? Kik voltak azok a női felmenőid akik aktívan befolyásolták azt, hogy azzá legyél aki ma vagy? És ti férfiak? Milyen egy igazi férfi? Ti hogyan definiáljátok magatok?

Szívesen veszek minden hozzászólást és megosztást!
Szép Decembert!

Viki

***

Kriston Adriennel beszélgetünk

Milyen hivatásból, szakmából váltottál mire? • Hány éves vagy? • Milyen munkahelyet és státuszt, egzisztenciát hagytál ott? (multi, céges autó, magán orvosi szolgáltatások, stb. mindent ami kényelmes, biztonságos, jó…) • Hogyan jött, hogy váltani szeretnél, miért? Mi kellett a kezdő lépéshez és mi kellett a nagy átlépéshez? • A váltásod mennyire volt megtervezett, mennyi ideig tervezted vagy mennyire volt impulzív? • Volt-e és ha igen külső- belső nehézséggel kellett szembenézned a váltáshoz? • Mi volt a leghangsúlyosabb szemléletváltás, amelyet meg kellett hoznod az „új” életedben? • Mi a döntésed hozadéka, mit sikerült elérni megvalósítani az „álmaidból” és milyen hozadékai vannak, amire nem is számítottál (+ és – is)?

Az eredeti szakmám mélyépítő mérnök. 6 éve dolgoztam a szakmámban, amikor adódott a lehetőség, hogy kimehetek Új-Zélandra nyelvet tanulni, világot látni – ennek a lehetőségnek a megragadásában volt nagy húzó erő az a szerelem, ami kialakult bennem a férfi felé, aki készülőben volt Új-Zélanra. Be kell vallanom, hogy nem is a hely vonzott elsősorban, hanem annak a kapcsolatnak a lehetősége amire mindig is vágytam: egy olyan társsal megosztani az életem, aki inspirál, aki mer velem együtt álmodni és tesz is az álmai megvalósításáért.

Mindez 2006-ban volt. Akkor a huszas éveim végén voltam, biztos és megbecsült szakmával a kezemben. Lakás és autó hitellel a hátamon és jó nagy adag jövőbe vetett bizalommal. Az akkor egy éves autóm adtam el az utazás fedezésére illetve a 3 hónapnyi költőpénzem biztosítására. A munkahelyemen felmondtam, pedig a főnököm felajánlott egy éves fizetés nélküli szabadságot, arra az eshetőségre ha bármi balul ütne ki és úgy kellene hazajöjjek, hogy se munka, se kapcsolat (egy éve voltunk együtt az út tervezésekor). De én akkor azt mondtam a főnökömnek, hogy az a verzió, hogy „nem jön össze” az én szótáramban nem létezik, bárhogy is lesz, csak nyerhetek rajta. Úgy éreztem szükséges, hogy becsukjam ezt az ajtót magam mögött, mert csak így tudok egy olyan jövő felé nyitni, amiről addig csak álmodoztam.

Akkor a főnököm azt mondta: „Rendben Viktória, keresse akkor meg mi is az a boldogság, és ha megtalálta, kérem jöjjön vissza és ossza meg velünk is!”

Hát azóta is a fülembe cseng ez az utolsó feladat, amit rám bízott. Szerencsém volt vele mert sokat tanultam tőle, egyengedte a szakmai fejlődésem és emberileg is támogatott, a fentihez hasoló felhívásokkal ösztönzött a 6 év alatt míg együtt dolgozunk.

Ez tehát azóta is a fő motívum az életemben, a boldogság megtalálása. Ez volt az a kifejezésre nem jutattott, talán addig nem is tudatosított belső igény, ami akkor megfogalmazásra került és bizonyossá tette számomra, hogy jól döntök akkor és ott, mikor a bizonytalant, a kalandot választottam a biztos helyett.

Rengeteg várt és nem várt kihívással szembesültem. Mint mindenki aki útnak indul. Volt köztük olyan, amit könnyen legyőztem (mint például a családom ellenállása a döntéssemmel kapcsolatban, vagy a fizikai dolgok elengedése (autó eladás, lakás kiadás, bútorok, könyvek, személyes tárgyak elcsomagolása vagy hogy felmondtam a munkahelyemen) és volt amelyik legyőzni látszott (azok a kisebb-nagyobb veszteségek (mint betegség és halálesetek a családban amire nem számítottam), illetve amelynek valódi megértéséhez és átformáló erejének megéléséhez évek kellettek. De talán mindez együtt jár az öregedéssel is.

9 évet töltöttem végül Új-Zélandon a tervezett pár hónap helyett. Ez alatt rengeteg olyan területen próbálhattam ki magam, amit azelőtt nem vettem „komoly szakmának” mint például a vendéglátás vagy a gyerekfelügyelet*. De volt arra is lehetőségem, hogy a szakmámhoz közeli pozicióban is eltöltsek egy kis időt, mint pl. mikor építész asszisztens voltam Waiheke Szigetén. A „nagy átlépés” amire kérdezel, nem volt látványos: ehhez is évek kellettek, és sok tapasztalás. Ennek a bizonyos sors formáló átlépésnek a megéléséhez számomra az kellett, hogy éveket dolgozzak a fent említett előzetesen lesajnált területeken* Mert végső soron ez a kettő segített hozzá ahhoz, hogy megtanuljak szolgálni. Hogy megtanuljam elengedni az ego-m, és nem felhozni hogy én bizony tanult ember vagyok és van szakmám, miközben a pult mögött állok és kévét főzök a jól öltözött, savanyú képű vagy épp szélesen vigyorgó és viccelődő kiváltságosoknak. Vagy hogy az, hogy a pult mögé álltam, az én választásom, mert ez szolgálja azt a nagyobb álmot, hogy tanulhassak egy olyan jógatanártól, akitől valóban van mit.

Mert végső soron és érdekes módon a vendéglátás biztosította számomra annak a belső és külső szabadságnak a lehetőségét, amit a biztos jól fizető állásom nem volt képes. Megtanultam azt, hogyan gazdálkodjak kevesebb pénzből és mégis legyen mindig mindenre amire vágyom. Megtanultam odafigyelni az emberekre – munkatársakra, vásárlókra, vagy épp a gyerekekre akikre vigyáztam az évek során – megtanultam azt, hogyan legyek jelen ott és akkor, értékelve azt a pillanatot azt az élményt ami ér. Megtanultam, hogy az, hogy mennyit érek nem a foglalkozásom által rám ragasztott cimke dönti el. Megtanultam nem vágyakozni, hanem tenni a vágyaim megvalósításáért. És mind eközben megtanultam egy olyan jógastílust ami képessé tett arra, hogy napi 10 órát talpon legyek a munkahelyemen és utána még legyen kedvem és erőm főzni, gondoskodni a környezetmről és képezni magam azokon a területeken amik mindig is vonzottak. Megtanultam például szőni, dobolni, elvégeztem egy kreatív írás modult az AUT-n, miután letettem a felsőfokú nyelvvizsgát angolból, tanultam maori masszázst és buddhista tanítókkal meditáltam.

A tanárom 2010-ben találtam meg kint és innentől kezdve a szabadidőm nagy részét a jógával kapcsolatos képzések, tréningek és a mellékállásban való tanítás tette ki. Rengeteg nagyszerű emberrel ismerkedhettem meg, akik kisebb – nagyobb mértékben befolyásolták, terelgették és segítették az utam. Sok jóbarátot és jelenleg is szeretettel ápolt kapcsolatot hagytam hátra, amikor 2015-ben hazaköltöztünk.

Hangsúlyos szemléletváltás? Lassan évről-évre láthatatlanul de egyre markánsabban alakult ki bennem, akárcsak a jóga gyakorlásom vagy az, hogy szakmát váltottam. A tizen X-évvel ezelőtti önmagamhoz képest, ma valahogy sokkal jobban érzem magam a bőrömben: mind fizikailag-mind lelkileg, mind szellemileg. De talán az aktív önképzés és az ismerttől való távollét tette lehetővé számomra azt, hogy egy adottságaimtól eltérő, nyitottabb személyiség felé alakuljak. Ellentétben azzal a zárkózottabb személyiséggel amit az olyan iskolapadok és munkahely alakított, amit az határozott elsősorban meg, hogy megfeleljek mások véleményének (tanáraimnak, családtagjaimnak és főnökeimnek) és annak az általuk számomra megálmodott státusznak amit az iskoláim vagy a szakmám által érhetek csak el.

Pozitívum? Hogy ez a megfelelési kényszer átalakut bennem, remélhetőleg minden önzés nélkül, de ma már elsősorban önmagamnak igyekszem megfelelni és csak aztán másoknak. És persze az, hogy megtaláltam a boldogságot! Az mindig is velem volt, csak ritkán lassítottam le annyira, hogy észre vegyem!

Negatívum? Ez nehezebb kérdés, most szív szerint azt mondanám, hogy nincs, de bizosan azt mondanád, hogy na ne már! Szóval lássuk csak: talán az, hogy a külföldön töltött évek alatt veszítettem el az Édesanyám, és ha itthon maradok, több időt tudok vele tölteni az utolsó éveiben.

Ez az amire nem számítottam amikor útnak indultam, és ez az ami minden nap emlékeztet arra, hogy milyen értékes az életünk, és mennyire fontos az, hogy jól töltsük el azt!

Hogy mennyire voltam impulzív, ennek az eldöntését rád bízom!

Köszönöm a kérdéseid, ahogy mindig is!
Viki

***

A föld az ég és én

ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Lassan magunk mögött hagyjuk a nyári időszámítást, és én is visszatértem az elvonulásomból. Minden amit ígértem magamnak teret nyert ez idő alatt. Azonban azzal szembesültem, hogy szándékaink, melyeket kimondott szavainkkal nyugtázunk mennyire más értelmet kapnak, mikor azok tartalommal töltődnek fel. Hogy jobban értsd mire célzok, szeretném elmesélni neked azt a belső utazást amit ezekben a hetekben éltem meg.

Az elvonulásom elején a Kapu egy új világ felé című cikkemben azt a szándékom fejeztem ki, hogy mennyire szeretném megélni a bennem lévő olyan eszenciákat amelyeket idáig féltve vagy tán félve őrizem. És mindez olyan szépen is hangzott így. Azt képzeltem, hogy talán majd ecsetet ragadok és egy napraforgó tábla közepébe bevéve magam, alkotásba kezdek mint tinédzserkori példaképem és inspirációm Van Gogh. Vagy hatalmas sétákat teszek a közeli túraútvonalakon, mint azokban az időkben mikor Új-Zélandon éltem és rengeteget kirándultam.

Ehhez képest a valóság egészen máshogy festett. Amiért persze egy szavam sem lehet, hiszen épp olyan, vagy tán még teljesebb békét is hozott számomra itt a Balaton felvidéken töltött idő, mint az elképzelt fantáziálás.

…

A nappal kelni itt ajándék volt, és összehasonlítva a belvárosi élettel jóval könnyebben is ment hiszen az ablakunk a Csobáncra és a mögüle felkelő napra tekint. Van egy keleti tájolású terasz is, ahol élvezhettem a nap első sugarait. Hallgattam a hajnali zajokat és az első szárnyra kelő madarak suhogását. Képzeld még arra, is volt példa, hogy egy őz szaladt át a kerten, vagy egy hosszú fülű nyuszi. Ezek a pillanatok mindig magukkal hoztak egy áldást, egy érzést, egy felismerést. Egy ilyen hajnal hozta a megértést, hogy számomra sosem a külső instrukciók és elhangzott bölcs szavak voltak a leghatásosabbak a jóga állapotába kerülésnek, hanem a bennem születő intuitív felismerések.

Ráébredtem, hogy  a legerősebb támogatást az adja ami leginkább hiányzik belőlem a föld eszencia, a föld energiája maga. Képzeld mikor a hegyre költöztem, lihegtem attól, hogy fél hektárt dombtetőre felgyalogoljak kifulladás nélkül! Pedig naponta jógázom, redszeresen úszom és bringázom. Vajon az itteni tiszta levegő okozza ezt? Vagy létezik az, hogy a föld energiái ennyire mások itt és időbe telik, míg a személyes energiáim hozzá hangolódnak? Meséltem már előző írásomban arról is, hogy nyitottam egy füzetet, amibe kérdéseket írok, hát ezeket is feljegyeztem. Ezt és rengeteg más kérdést is amelyek észrevétlenül de annál biztosabban terelgettek egy új látásmód kialakulása felé.

Te mit gondolsz miért nincs merszünk valóban annak mutatkozni akik valójában vagyunk? Vajon ki hitette el velünk, hogy bűntatot kellene érezünk azért, ha jól megy a sorunk, ha boldogok vagyunk? Miért gondoljuk azt, hogy minden öröm pillanat, minden szerelembe esés, minden harmónia – legyen az külső vagy belső – csak rosszul végződhet? Miből gondoljuk, hogy a boldogság csak móka és kacagás? Egy fantasztikus könyvben, (ami számomra fantasztikus csak talán, mert olyan véletlenek sorozata hozta el hozzám és olyan rejtett üzeneteket találtam benne, ami gyógyírt hozott a lelkembe) találkoztam azzal a felvetéssel, hogy az ember a boldogságot legtöbbször az ember feletti vagy az ember alatti tartományokban keresi… (vagyis vagy valami áhitatos megvilágosodásra számít vagy a bódult ellazulásba merül.) …pedig a boldogság emberi tartományokra lett eredetileg kitalálva. Ez volt számomra az az “Aha pillanat” ahová a kérdéseim összefogott ereje, mint egy nyíl elrepített.

Az a sejtés, amit előzőekben megfogalmaztam, hogy “valójában nincsenek szentek és megvilágosodottak abban a formában ahogy eddig hittem” elvitt arra a tisztásra ahol megtapasztalhattam azt a belső teret és elengedést, hogy ezentúl bármi módon görcsösen akarjam irányítani a nekem szánt megélések sorát.

Emlékszem arra a pillanatra, mikor egy reggel a férjem felé fordultam az autóban és halkan akár egy titkot a fülébe súgtam “Boldog vagyok!” (egyszerűen és látszólagos okok nélkül, magától érthetődően). És emlékszem egy valódi érzés megélésének bizsergető valóságára, ami a testem minden sejtjét áthatotta.

Elfogadom, hogy a bennünk lévő árnyak és indulatok annak a jelei, hogy emberek vagyunk. Elfogadom, hogy a krízisek amik nem mások mint kapuk az újjászületésre csak azért tűnnek olyan elkeserítőnek sokszor, mert annyira ragaszkodunk a beszűkült és kényelmes magunkról alkotott képünkhöz.

Elfogadom, hogy egy kis pont vagyok. De látom azt is, hogy minden pont potenciálisan egy kör közepe lehet.

A kör amit magunk köré mi magunk teremtünk meg. Elfogadom, hogy realitásomnak a tudatos teremtője és nem az elszenvedője vagyok. Elfogadom és meglátom a szépséget az alacsonyan lógó felhőkben is, és a lehetséges hideg zuhanyokban amiket tartogatnak számunkra. Élni annyit jelent mint érezni. Érezni annyi, mint megengedni, hogy fájjon, megengedni hogy jól essen. Megengedni annyi mint végtelenül kitágítani megéléseink spektrumát.

Miközben ezeket a sorokat írom, ugyanazon az ablakon nézek ki, amin a szikrázó nyári nap sugarai sütöttek be pár hete még, és most borult az ég és azon madarak hada cikázik. A szőlő feletti szabad röptükben végtelen örömet vélek felfedezni. Azt az örömet ami az élet szeretetéből árad, azt az örömet, ami abból a megértésből fakad, hogy minden pillanat, minden tapasztalat, minden megélés érték. Azt az örömet, amit az Édesanyja karjában érez a gyermek, mert biztonságban van, mert egy nálánál bölcsebb lény tartja őt a karjában, mert megingathatatlan hittel tudja gondoskodnak róla.

Látom a madarak röptében a mozdulatokban kifejezett kacajt, amit a szárnyaik csapkodásával keltenek az égbolt mennyezetén.

Mi az az öröm amit nem éltél még meg? – Éld meg!
Mi az az elmúlás amit nem engedtél még el? – Engedd el!
Mi az a vágy amit nem engedsz felszínre kerülni? – Hagyd felszínre törni!
Mi az a szenvedély amit lefojtasz? – Ne fojtsd le többé!

Hol van az a belső fókusz ami köréd rendezi a világod?

…

Kívánom neked, hogy találd meg azt az esszenciát amit oly egyszerűen és egyértelműen hirdet minden őszinte elfogadásod és minden tiszta meglátásod!

Legyen áldott benned a fény, hogy másoknak is fénye lehess!
Szeretettel:
Viki

***

Kapu egy új világ felé

ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Kevesebb félelemmel és több őszinte kíváncsisággal munkálkodom azokon a dolgokon az életemben amik igazán számítanak nekem. Teljes tudatossággal megállok egy kicsit belső viharaimban, és engedem azt, hogy tépázzanak. Szembenézek belső démonaimmal és újra és újra belépek a vihar közepén lévő örvénybe. Ebben a regressziós munkában kezdtem el látni a külső megnyilvánulások mögötti mintázatokat. Ígyhát elkezdtem tudatosan együtt áramolni azokkal a finom energiákkal amelyek meghatározzák azt, mit és mennyit végezhetek el a kiszabott feladataimból egy nap. A gyógyulás és az integritás terében időzöm. A megértés és az átalakulás folyamata amit most megélek megrendítően fájdalmas és csodálatosan felemelő. Számtalan felébredéssel, kijózanodással majd újabb lelkes belemerüléssel tarkított.

Egy teljesen új és teljesen más jellegű időszámítás szerint élem a napjaim. Már nem számít az, hogy mikor leszek kész csupán az, hogy türelemmel és szeretettel ott lehessek és abban ahol és amiben lennem kell. Igyekszem odafigyelni a külső és a belső jelekre és jelzésekre: az iránymutatókra és a szükséges irányváltásokra, amelyek sokszor a legváratlanabb időpontban, a legésszerűtlenebb tanácsokkal látnak el és persze amelyek mindig visszaigazolják önmaguk később értelmet adva a sejtésnek. Ezért mondom azt, hogy már nem a lineáris és logikus elveket követem munkám kibontakoztatásában. Nem akkor írok, amikor kell, hanem akkor amikor muszáj – vagyis amikor a bennem élő kreatív szellem megnyilvánulásra vágyik – ezért is hallgattam el a hónap írásaival egy időre.

  Az elmúlt hónapokban több tréningen is részt vettem. Bővítettem a tudásom a jóga terápiás alkalmazásának körében, előadásokat hallgattam arról, hogyan hangoljuk a gyakorlásunk a belső folyamatainkat megtámogatva. Mindez arra késztetett, hogy belefogjak abba, hogy átnézzem és újra rendszerezzem mindazt amit az elmúlt húsz évben tanultam: kezdve a térrendezés művészetével, folytatva a virágterápiával és lélekgyógyászattal. Az asztrológiai és csillagászati valamint karakterológiai ismeretekkel és különböző vallásfilozófiák tanulmányozásával. A fizikai testten való munkálkodás és terápia különböző eszközeivel: mint például a masszázs technika, vagy az Arcdiagnosztika amit Új-Zélandon sajátítottam el, vagy azok az egyéb finom energiákat megmozgató és rendező módszerek amelyek életem szerves részévé és segítőivé váltak ebben a két évtizedben.

A most megélt folyamat nagyon hasonló ahhoz a két évvel ezelőttihez, amikor a naplóimat rendeztem és a bennük lévő bölcsességet desztiláltam le. A különbség azonban az, hogy ezúttal eldöntöttem, hogy ebben is elhagyom a rám jellemző szisztematikusságot és ésszerűséget. Engedem, hogy a körülöttem és bennem munkálkodó segítő energiák irányítsanak.

Most nem válaszokat keresek, hanem igyekszem jól megfogalmazni a kérdéseimet. Egy füzetet is szenteltem ennek a felszabadító belső folyamatnak a megtámogatására, amibe csak kérdéseket írok. Igyekszem szabadjára engedni a kíváncsiságom, a számtalan témába szerte ágazó érdeklődésem, a bennem működő és kinyilatkoztatásra vágyó női energiáim, amiket mindezidáig szabályokkal és belső fegyelemmel próbáltam megzabolázni. Igyekszem megtalálni azt a nyitottságot ami elvezethet belső folyamataim elfogadásához. Míg a férfi útja a megvilágosodás kutatásában az analízis, addig a nőé a hála, a befogadás és a feloldódás. Míg a férfi hajtóereje a válaszok felkutatása addig a nő megelégszik a sejtéssel. A nő kecses és észrevétlen akár a nyári szellő, a férfi pedig igyekszik nyomot hagyni maga után. De miért is ne lehetnénk mások?

Miért ne engedhetnénk magunkat elveszni belső labirintusainkban?

Elveszni annyi, mint az első lépés afelé, hogy újra megtalálhassuk önmagunk egy új minőségben. A káosz a velejárója a bennünk születő új lehetőségek harmóniájának. Ami épp azért értékes olyan nagyon, mert a miénk: a mi megélésünkből, a mi tapasztalatunkból fakadó sajátságos bölcsesség.

Női eszenciám követve megint visszahúzódásra készülök. Pár hónapos visszavonulásra. Arra, hogy ezt az időt azzal tölthessem, hogy engedjem magam megélni olyannak amilyen vagyok. Hogy engedjem kifejezésre jutni a lefolytott szenvedélyem és lendületem: az örömöm, a táncom, a dalom, a művészetem. Helyet kívánok adni az árnyékaimnak a hiányosságaimnak, a félelmeimnek, hogy megismerhessem, megszelídíthessem és elengedhessem őket. Legalább egy részük! Elhallgatok és fülelek, hogy meghalljam a belső ritmusom ami mindig nagyon tisztán és érthetően jelzi azt ki is vagyok én, és merre kell tartanom. Igyekszem a megéléseimen át nyitó formulákat teremteni és újabb állarcokat elhagyni.

Ehhez a belső munkához szolgálnak inspirációként azok a tanáraim, akik maguk is ezt teszik. Akik saját példájukkal mutatják az emberi lét csodálatos drámáját, hogy a mindannyiunk által áhitott tökély egyszerűen nem létezik. Hogy az út végét sejtető abszulútumok egyszerűen mind délibábok.

Valójában nincsenek szentek és megvilágosodottak abban a formában ahogy eddig hittem őket, és ez a felismerés végtelen szabadságérzettel tölti el örökösen tanulni és fejlődni vágyó kutató szellemem. A “fent” épp oly átmeneti, mint a “lent”. Hibáink épp oly átmenetiek, mint erényeink. Az ebben a világban tapasztalható egyensúly a dinamika maga. Nem a fekete és fehér, az igen és nem – vagyis a dualitás világát éljük hanem a szent háromságét magáét. Végre nyílvánvalóvá vált számomra, hogy a kettő közt mindig ott van a harmadik! A harmadik erő ami a mozgás, az áramlás, az élet maga. A szent lélekzet amely mindannyiunkat áthat és összeköt.

A mozgás az egyetlen igazság. A mozgás ami a harmónia megnyílvánulása amelyben egyszerre van jelen a bánat és az öröm, a kiáradás és a visszahúzódás. Ebben a felismerésben azonban benne van az is, hogy minden tökély pillanat egy kis halál is egyben – legyen az akár magasztos, vagy kínokkal teli.

Mindannyiunknak két tökéletes lélekzet adatott: az első belégzés mikor megszületünk és az utolsó kilégzés mikor magunk mögött hagyjuk ezt a tapasztalást, ezt a világot.

Te vajon milyenné teszed a kettő között kitöltendő lélegzetek minőségét?

Örömteli meglepetésekkel fűszerezett felsóhajtásokat, a teljes elfogadás és belemerülés vágyával átitatott tartalmas belégzéseket és a szükségtelent, megértő szeretettel elengedő kilégzéseket kívánok a következő találkozónkig!

Szeretettel:
Viki

***

Támogatni és támogatva lenni

ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban:   itt

Már nem szeretném az életem eseményeit előre tudni. A jövőmmel kapcsolatosan érzett, gyomromban bejelző félelem érzetek tünedeznek mert felismertem hogy nem találhatom meg a keresett lelki békém azzal, ha teljesítek. A magamban és másokban szüntelen felmerülő, újabb igényeknek való örökös megfelelési kényszer az ami a belső nyugtalanságom hozta, amiből ez a félelem táplálkozott.

Az életem eseményeinek egyre tudatosabb teremtőjeként és megfigyelőjeként csodálatos folyamatok kibontakozásának vagyok a tanúja. Megfigyeltem például, hogy a tanítások mindig akkor jönnek amikor a legkevésbé számítunk rá és mégis mikor a leginkább fel vagyunk rá készülve. Persze nehéz ezt sokszor észrevenni amikor olyan események láncolatát tapasztaljuk amelyek minden tartalékunk felemésztik és minden szellemi és lelki erőnk próbára teszik. Mégis mikor az ember visszatekint ezekre az időkre az életében minden bizonyossággal tudhatja azt, hogy ezek nélkül az események nélkül nem lehetne ott ahol van! Hiszen sok esetben a gondosan őrzött tartalékok nem mások csak kacatok. Szokások és kényelmek, amelyekhez makacsul ragaszkodunk.

Észre vetted már a természetet járva, hogy a legcsodálatosabb helyek mindig elrejtve és nehezen megközelíthetően bújnak, úgy, hogy sokszor azokat véletlenül találhatjuk csak meg? Épp úgy mint a mindannyiunk által áhított szebb és jobb valóság. Amelynek az elérésében nem az akadályoz meg, hogy az ködbe veszően elérhetetlen, hanem az, hogy félelmeinkre és kétségeinkre hallgatva hagyjuk magunk eltéríteni. Nem az események mivolta a rémisztő, hanem azzal szembesülni, hogy gyávák vagyunk az úton járni amin az ösvényt nekünk kell kitaposni.

A tavalyi év számomra az áramlás élmény megtapasztalását és annak felvállalását hozta. Valahogy minden felismerés, véletlen egybeesés és találkozás élménye azt sugallta, hogy tanuljak meg áramolni az eseményekkel. Az áramlással való ismerkedésem vezetett el oda, hogy megismerjem azokat a belső akadályokat és falakat, amelyek mindeddig gátoltak abban, hogy valóban áramolhassak. Így jutottam el ide. Ebbe a végtelenül szabad és tágas belső térnek a megélésébe, ahol elvárásommal ellentétben a végtelen szabadság érzete, nem elsősorban boldogsággal, hanem rémülettel és szorongással töltött el. Ráébredtem, hogy milyen fontos számomra az, hogy jól látható körvonalak vegyék körül próbálkozásaimat mert a védelem érzetével társítottam azokat.

A teljesítés vágya is egy ilyen szabályosan és határozottan meghúzható körvonalat teremtett terveim és álmaim megvalósításának ügyében. A felismerés, hogy a teljesítés kényszere, nem más mint arrogancia, kényelmetlenül érintett. Pedig ez így van. A feladataink elvégzése felett érzett diadalomittas öröm, nem más, mint az a vágy, hogy saját eredményeinkkel kérkedhessünk. Öltöztethetjük bármilyen köntösbe, napi teendőink végezhetjük a legáhítatosabb és legjobb ügy szolgálatának álcájába csomagolva, tévúton igyekszünk előre. Hiszen minden törekvésünk átjárja a spirituális büszkeség. Elhiteti velünk, hogy mi jobban tudjuk. Az “én” kerül előtérbe aki minden erejével azon van, hogy irányítson. Fel sem tűnik neki, hogy ezt egyedül, kínlódva, emberfeletti próbálkozásokkal teszi.

Engedd el a kritikus elméd az intellektusod utasításainak való megfelelés kényszered és hagyd, hogy egy lágyabb és támogatóbb erő vezethessen! Ne osztályozd a tapasztalataid milyenségét, fogadd el inkább a benne rejlő tanításokat. Ismerd fel, hogy minden megélt esemény által gazdagabb és bölcsebb lehetsz. Ismerd fel, hogy minden eseménye az életednek támogat és terelget afelé a felismerés felé amit olyan nagyon keresel!

Vedd észre, hogy az alázat megszületésével, megszületik benned a tér. És ez a tér nem szétszór, hanem összekapcsol. Felismerheted, hogy sosem vagy és hogy sosem voltál egyedül! Hagyd hát, hogy a téged körülvevők támogassanak és cserébe te is támogasd azokat akik a te segítségedre szorulnak! Mindannyian tanulók és tanítok vagyunk! Nincs kivétel. Mindannyiunk feladata az, hogy megismerjük és megosszuk az igazságunk és a megélt tapasztalatainkból származó a bölcsességünk. Tedd meg hát te is a magadét. Ne félj, ne rettegj. Csak tedd a dolgod. Minden más magától a helyére kerül majd.

Namaste,
Viki

***

Iránytű az Évhez

ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Az elmúlt évet azzal zártam, hogy visszatekintettem a mögöttem álló évre. Ezt az újat pedig igyekszem úgy kezdeni, hogy határozott irányt adok neki szándékaimmal. A határozottság milyensége azonban egészen más jelleget öltött bennem. Határozottságom egy olyan belső erőnek tapasztalom, ami nem az akarásból, hanem az elengedésből nyeri hatalmát. De hadd magyarázzam meg neked, hogyan értem mindezt!

Múlt év végén, az előző cikkemben írtam arról, hogyan hangolódtam az ünnepekre. Az elmúlt hetek alatt lehetőségem nyílt arra, hogy megfigyelhessem azt, hogy milyen áldásos hatással volt rám az, hogy igyekszem lassítani. Hogy igyekszem elengedni azt a belső kényszert, hogy megpróbáljam befolyásolni a dolgok kimenetelét.

Azt gondoltam magamról, hogy hosszú évek jógával töltött ideje után nem lesz gond számomra az elengedés. És aztán magamat megmosolyogva tapasztaltam azt, hogy a tudatos szándékkal igyekvő elengedés, milyen nehezen is megy. Hogy mennyi ellenállást vált ki belőlem. Mennyi lázadást, sokszor olyan formában, hogy csak napokkal később veszem azt észre, hogy itt és ott beragadtam és ismétlem régi berögzött szokásmintáim, ahelyett az irány helyett amit magam elé tűztem.

Amióta igyekszem több odafigyeléssel élni az életem az is fontossá vált számomra, hogy azt is tudatosítsam magamban, hogy a lelki békém egyik sarkpillére az, ha magamnak igyekszem megfelelni és nem másoknak. Azonban személyiségemből adódóan rá kellett arra is döbbennem, hogy a legkomolyabb korlátozásokat nem mások szabják nekem, hanem én magamnak. Az örökös megfelelési kényszer, a világ ellentétekben való szemlélése szélsőségessé tett.

Szeretem a jógám párhuzamba vonni az életem eseményeivel, mert elég nyilvánvaló az, hogy ahogy az ember a szőnyegen viselkedik, megrögzőttségei, gyengeségei és erősségei, mind fizikailag mind szellemileg nagyon hamar szembesítik azzal mi az amit magáról hisz és hogy ki valójában. Akárcsak a Hatha jóga elvei, amikhez oly sok idő kellett hogy helyesen tudjam értelmezni. És persze még most sem biztos, hogy a végén járok! De az biztos, hogy ma már képes vagyok látni a végletek közt a finomhangolásokat.

Azt, hogy ahhoz, hogy valami könnyedén menjen, az kell, hogy azt megelőzze a kitartó, türelmes munka. Az, hogy egy-egy ászana kivitelezése stabil legyen, ahhoz hosszú évek állhatatos gyakorlása kell. És ahhoz, hogy az ember áramolni tudjon a statikus pózok között – mind a szőnyegen, mind azon túl – képesnek kell lennie arra, hogy időről-időre benne maradjon egy-egy ászanában, bennragadjon, rostokoljon, vesztegeljen egy-egy élethelyzetben mindezt azonban ne menekülési szándékkal és tagadással tegye, hanem elfogadással.

Vagyis ahhoz hogy harmóniába kerüljünk mind önmagunkkal mind a környezetünkkel el kell viselnünk és meg kell hogy éljük a káoszt magát is.

Az elmúlt években sok nehéz helyzetet hozott számomra az élet. Tanított az elengedésre. Elvett tőlem olyan dolgokat, körülményeket és személyeket, amiket nem szívesen adtam. És most, hogy visszatekintek, meglátom mindennek a nagyszerűségét. Azt, hogy milyen szeretettel és megértéssel támogatott is a sorsom afelé az ember felé, akinek ma mondhatom magam.

Az elmúlt években nemcsak az önmagamba tekintéssel igyekeztem növelni ismereteim magamról, hanem azoknak az „árnyékoknak” a megismerésével is amiket magam köré vetítettem. Megfigyeltem azokat az árnyékaim mint a be nem tartott ígéreteim, az indulatos szavaim, a kritikusságom, a félelmeim vagy az önös érdekeim szem előtt tartása. És aztán időt szenteltem arra is, hogy észre vegyem azt, hogy ezek az árnyékok vajon hogyan tükröződnek vissza az ismerőseim, a barátaim és a szeretteim életéből rám.
Ahogy egyre mélyebbre barangolok az önmegismerés tekervényes ösvényein felfedezem, hogy mindig szükség van egy kicsivel több bátorságra és egy kicsivel több fényre az úton, hogy továbbhaladjuk azon és hogy ne forduljuk vissza. Talán épp ezért kelt bennem a vágy, hogy ebben az évben olyan irányokat szabjak az életemnek, amelyek majd arra visznek és olyan sebességgel, ahogy az rendeltetett. Innen hát az a határozottság ami azt döntette el velem, hogy ebben az évben ellentétesen az előzőekkel már ne igyekezzem irányítani életem eseményeit olyan nagyon.

Beláttam ugyanis, hogy erre nincs befolyásom. Azt teszem, hát amire viszont van. Azt teszem amit a bölcsességem súg. Mélyebbre ereszkedem és az elmém teréből, az intellektusom kormányzása helyett hagyom inkább, hogy az intuícióm vezessen. Igyekszem visszahúzódni abba a térbe, ahol nem számít az egyéni érdek. Visszahúzódni abba a térbe ahonnan tisztán láthatom azt, hogy mi a lényeges és mi nem az. Visszahúzódni oda, ahol van értéke újra a kimondott szónak. Teret engedek a kreatív áramlatoknak és annak, hogy arra vigyenek amerre vinni szeretnének.

Igyekszem kitörőlni a szótáramból a jót és a rosszat, mint két szélsőséget, és helyette finomítani az érzékelésem, hogy képes legyek meglátni az árnyalatokat. És később talán majd a színeket is.

Ne érts félre nem vagyok elkeseredett, vagy megkeseredett. Könnyeim gyakran hullanak mostanában, de ez nem azért van, mert szomorú vagyok, hanem azért mert nem állok többé ellen a testem késztetéseinek. Megfegyelmeztem már annyira, hogy tudjam bízhatok benne. Mostantól megengedem hát a testemnek, hogy kommunikáljon velem és hajlandó vagyok meg is hallgatni. Ha sírni vágyik engedem, hogy sírjon, – mert tudom a valódi érzésekből származó könnyek gyógyítanak. Ha kacagni vágyik engedem, hogy kacagjon – mert tudom az őszinte feltörő örömnél nincs értékesebb gyógyír. És e kettő szélsőség közt megengedem a testemnek és a lelkemnek is, hogy a fent és a lent között minden magasságot és mélységet megéljen, valóban átéljen. Nem félek már attól hogy mit találok a mélyben vagy a magasban vagy e kettő között.
Megtanultam bizton megállni és figyelni akkor is és ott is ahonnan azelőtt menekültem.

Kívánom neked is, hogy megtaláld a saját gyógyírjeid. Hogy ne félj kikísérletezni azokat és hogy jobban higgy saját gyógyító erőidben mint bárki máséban magadon kívül.

Szeretettel ölellek,
Viki

***

Hallelúja pillanat avagy Áttörések, folyamatok és átváltozások

ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Az év vége felé járva szokásommá vált, hogy visszatekintsek az elmúlt évre. Kíváncsi szemlélődéssel megfigyeljem azt, hogy az év eleji szándékaimból mi és mennyi valósult meg és nem utolsó sorban hogyan?

Sok éven át egy-egy új naplóm elejére, egy inspiráló idézetet választottam, idén azonban azt figyeltem meg, hogy a képek, az intuitív kifejezésmód az ami érzésem szerint jobban ki tudja fejezni azt azt üzenetet amit felszínre kell hoznom, vagy meg kell élnem. Az idei év elején tehát a naplóm elejére egy kutat rajzoltam. Nem igazán gondolkodtam a jelentésén, csak egyszerűen megjelent bennem egy kút képe, és én pedig nagy odafigyeléssel és kreatív szárnyalással, teljesen elveszve az időben és a folyamatban lerajzoltam azt.

A jóga és az egyre gyakrabban megélt és kifejezett kreatív munka vezetett arra rá, hogy van bennem egy érzékeny kis műszer, ami jóval bölcsebb és előrelátóbb, mint a nappali logikus elmém.

Az elmúlt évben jelentősen finomodott bennem ez a kis műszer. A jógaforma maga, és az elmúlt évek képzései amiken átestem, mind-mind a férfiasabb energiák és személyiségjegyek megerősödését hozta számomra. Több céltudatosságot, logikát és kitartást. Minden olyan tulajdonságot, amikkel ebben a világban jól érvényesül az ember. Mielőtt azonban teljesen elkényelmesedtem volna helyzetemben felmerült bennem, hogy vajon valóban erre van szükségem ahhoz, hogy boldogabb és teljesebb életet élhessek?

Tanított és terelt az utam nap-nap után afelé a megélés felé, hogy megtapasztalhassam, hogy mi van az érem másik oldalán? Tudod ott ahol a káosz, a kiszámíthatatlanság és a lineáris, ok-okozati gondolkodás és ismeret teljes hiánya tapasztalható! Hát itt vagyok én most, így alászállva képzeletbeli kutam mélyén! Saját hiedelmeimmel ellentétben azonban, meglepetésemre valójában jól érzem itt magam. Az életemet irányító erőknek nem az önös akaratom tekintem többé, hanem abban a magasabb szándék kibontakozását engedem megnyilvánulni.
Manapság az életemben a véletlen egybeesések, találkozások és felismerések mindennaposak. Talán épp ezért kezdtem el a dobozon kívül gondolkozni, volt merszem alászállni a bennem lévő kútba. Ez volt az ajtó, a belépési pont az év kezdetén és most az év vége felé érve, dolgozva a belső szimbólumaimmal azt figyeltem meg, hogy a kutam fává változott, egy olyan fává, aminek a gyökerei mélyre nyúlnak, a törzse erős és hajlékony, a lombozata pedig dús és élettel teli.

Hálás vagyok a tradíciónak ami idáig vezetett. Izgatottan figyelem azonban annak a szükségességét, hogy elengedjem az eddigi szabályokat és igazságokat, hogy helyet adjak az újabbaknak. Tapasztalatom szerint el kell távolodnunk az ismertnek hit dolgoktól ahhoz, hogy képessé váljunk arra, hogy aztán egy nap azt más szemmel legyünk képesek látni. Hogy aztán azt, úgy ízlelhessük meg, hogy a benne találtak új felismeréseket hozhassanak, nem pedig a megszokás keserű fásultságát és szürkeségét.

Ahogy a természet lassan lekopaszodik, bennem is felébred az igény, hogy leegyszerűsítsem az életem. Így Advent heteiben megszületett bennem az igény arra, hogy lassítsak és a szándék, hogy lehetőséget is teremtsek erre. Elkezdtem tudatosan átcsoportosítani a tenedőim és megint örömmel köszöntöttem a kívánságomat támogató véletlen egybeeséseket. Ezekben a napokban sokkal többet naplózom, sokkal többet vagyok magammal, a reggeli ébredésem után hosszabb ülőmeditációval kezdem a napjaim. Használom ezt arra, hogy teret teremtsek arra, hogy meghallhassam intuícióm szavát. Igyekszem kifejleszteni magamban azt az éberséget és tudatosságot, hogy képes legyek a megérzéseimet jól használni. Akkor és ott, amikor felbukkannak figyelmet szenteljek nekik.

Újabb komoly belső munkába fogtam, mégis a belső folyamataimból kevés látszik. A mindenekfelett szükségesnek érzett önigazolási késztetéseim azonban egyre csitulnak. Elkezdtem visszavonni a figyelmem a láthatóból a láthatatlan felé és boldoggá tesz az, hogy érzem a bennem mozgó áramlatokkal együtt és nem azokkal ellenben mozgok. Elengedtem a heti rendszerességgel írott blogjaim és ehelyett a felszabadult időt arra szánom, hogy hagyjam leülepedni és kikristályosodni az elmúlt évben elvetett kitartó és következetes fáradozásaim.

Ahogy napról-napra közeledünk Karácsony felé, és lépdelünk egyre mélyebbre a téli hidegbe, és ahogy a fák egyre kopaszabbá válnak, úgy engedjem én is meg magamnak lassan, fokozatosan, hogy elszunnyadjanak bennem az aktív folyamatok. Az akarás elengedésével teret szabadítok fel szívem vágyának, és hagyom hogy a természet folyamatai hangoljanak finoman. Most visszavonom egom vezető beosztását és az egyeduralmat a szívem központjába helyezem. Hagyom, hogy a szívem mindent magába ölelő teljessége teret nyisson az új felé. Tabudöntögető időket élek meg önmagamban, a valóság átlátszóvá vált, akár a tükör az Alice a Csodaországban című mesében. Valójában ez is egy “Hallelúja pillanat”. Már nincs bennem semmi kétség afelől, hogy mi lehetséges és mi nem.

Szívmelengető fényekkel teli Karácsonyt, boldogító felismerésekkel teli Új Esztendőt és áldott csodavárást kívánok neked!
Szeretettel:
Viki

***

Gondolatok az emlékezésről

ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Sokan kérdezték tőlünk miért jöttünk haza, mikor tavaly végre hazaköltöztünk 9 év távollét után. Nehéz volt válaszolni a kérdésre, mert nem volt rá ésszerű magyarázat, csak annyi, hogy ez volt a következő lépés amit mindketten érezünk, hogy meg kell tennünk.

Aztán ahogy elkezdtek telni a napok, hetek, hónapok – kristályosodott ki, hogy miért vagyunk itt ebben az országban, ebben a környezetben újra. És ez a család. Talán túl egyszerűen hangzik sokaknak, én magam sem hittem volna el, hogy egyszer ez lesz a legnagyobb húzó erő az életemben. Ez amitől amióta az eszemet tudom menekültem. Elköltözni, világot látni, bizonyítani, hogy nekem is megy, hogy egyedül is megy – volt sokáig az ami meghatározta a döntéseim. Aztán egy reggel felébredtem és rádöbbentem, hogy mindaz ami után futok az már most az enyém.

Sokan mondják, hogy külföldön érzi meg az ember igazán mi az a haza szeretet. Nem szeretek nagy szavakat használni, de ez a legmegfelelőbb itt most, mert mi más ha nem az anyaföld szeretete és vonzása az ami megnyilvánul az emberben amikor hallja nemzete himnuszát és kicsordul egy könnycsepp a szeméből? Nem szeretek politizálni ez távol áll tőlem. Nem is értem, csak azt érzem, hogy mennyire különleges és szent az a kapcsolat ami mindannyiunkat összeköt a hellyel ahol születtünk, a földdel amiből és ami által formálódtunk. Az emberek által akik legközelebbi családunk tagjai. És nem csak az élők de azok is akik nincsenek már.

Az elmúlt napokban ahogy a temetőket jártam ez még inkább megerősödött bennem. Mikor a sokk, a fájdalom enyhül amit szeretteink elvesztése kelt bennünk nyilvánvalóvá válik az, hogy fizikai jelenlétük hiánya nem lényük eszenciájának a hiányával egyenlő. Aki figyel, rendszeresen kap jeleket, sokan beszélnek erről, de amíg magad meg nem tapasztalod kineveted vagy félreérted őket.

Édesanyám sírjához bandukolva ebbe az idézetbe futottam Jókaitól:

“Ami bennem lélek veletek megy ott fog köztetek lenni,
Mindig megtalálsz virágaid között mikor elhervadnak,
Megtalálsz a falevélben mikor lehull,
Meghallasz az esti harangszóban mikor elenyészik,
S mikor megemlékezel rólam mindig arccal szemközt fogok állani.”

Ahogy olvastam lassan, komótosan, minden szót megízlelve, hírtelem megéreztem ez az ő üzenete nekem. Ott van ő velem, mellettem, minden fontos sarokkőnél az életemnek ahogy tinédzserkoromban ígérte azt nekem.

Hogyan is tudnánk jobban szeretni, jobban tisztelni akkor és addig amíg velünk és mellettünk vannak azok akik számítanak? Miért van az, hogy sokunk a veszteségből, a kudarcból, a csalódásból tanul igazán? Miért a hiány érteti meg velünk az élet szépségét és teljességét? Mi történne megéléseinkkel vajon, ha nem minősítenénk, hanem csak megélnénk, érzékelnénk, tisztán éreznénk azokat? Vajon mi történne akkor, ha elengednénk hiedelmeink elsősorban magunkkal kapcsolatban, hogy mire igen és mire nem vagyunk képesek?

A látszólag értelmetlen gondolat- és emlék-kuszaság lassan összeáll bennem. Őseim, elsősorban női rokonaim életének felidézése, döntéseik következményeinek megértése, a kívánható legnagyobb ajándék számomra.

Minden eddigi tapasztalatom afelé vezet, hogy az önismereti munka – a jóga különböző útjainak felfedezése – minden ember életében szükséges. De nemcsak önmagunk megismerése, hanem annak is az ismerete, hogy honnal jöttünk és hogy merre tartunk. Az ébredéssel jár a felelőségvállalás és ezzel pedig az, hogy már nem engeded magad sodródni. Felelőségteljesen, őszintén vállalod amit tenned kell és nem pedig azt amit elvárnak tőled. Ez a legnagyobb gazdagság a legvégső szabadság.

Mindaz amit megélek, színezi, kiteljesíti és valóságossá teszi az én jógám.

A jóga számomra a zűrzavarból kivezető út.
A jóga szeretet, barátság, kapcsolat. 
A jóga tisztelet, alázat és megértés. 
A jóga élettapasztalat. 
A jóga veszteség és öröm, elengedés és megtalálás.

Gyakorold te is a szőnyegen és azon túl!
Namaste,
Viki

***

A Néma Oroszlánok Hídja

ez a cikk elérhető audió formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Egy tanító azt mesélte nekem egyszer, hogy a környezet amiben élünk egy mandalához hasonlatos. Szíve van, amiből erővonalak támadnak és kapcsolják össze azokat az egyes részletekkel. Mindennek megvan a maga helye benne, a maga rendeltetése és egyben üzente. Helyesen értelmezni azt azonban csak az tudja, aki az ahhoz méltó tisztelettel és megértéssel képes közelíteni.

A mandala amiben jelenleg élek és teremtek magam köré annak erőközpontjában belső kreativitásom megélése foglal helyet. Női erőim kibontakoztatásának egyre sürgetőbb hívása ez bennem. Annak felismerése, hogy minden azzá lesz, aminek én látni vágyom. És minden olyan mértékben van segítségemre ebben a folyamatban amennyit én engedek.

Igyekszem hát a kellő tisztelettel és megbecsüléssel megilletni a környezetet amiben élek. Reggeli gyakorlásom része az, hogy gondozom a növényeim és minden nap friss virágot teszek az asztalomra amelyen dolgozom. Élvezettel töltöttem el az elmúlt nyári és kora őszi hónapokat azzal, hogy mindenhová biciklivel jártam és ezzel a városnak is egészen más arcát ismerhettem meg. A betontengerből hirtelen kiviláglottak az áldott árnyat adó fák, a sokezernyi színben pompázó nyári virágok, majd a forró napsütéses napokat idéző őszi levelek sárgától a bíborvörösön át a bársonyos barnáig sziporkázó árnyalatai.

A napi ászana gyakorlásom, mozgás meditációim és kontemplációs gyakorlataim során ébredtem rá teljes bizonyossággal, hogy mindannyiunkban létezik egy mag, mely érintetlen marad a változás törvényeitől. Ez az a belső fény, amely megszületésünkkor olyan áthatóan és megcáfolhatatlanul ragyog át minden kétségen. Ez az a belső fény amivel kapcsolódhatunk jóga-gyakorlásunk során.

Én azonban a jóga állapotát meglepő módon vagy épp nyilvánvalóan nem a szőnyegen lelem meg sokszor a legkönnyebben, hanem a kreatív önkifejeződés valamely formájában. Az intenzív belső munkának a folyományaként ébredtem rá arra hogy a megismerés vágya, a kíváncsi fürkésző, nyitott rácsodálkozás a világ dolgaira az ami gyermekként oly nagy segítségemre volt abban, hogy ismereteim bővülhettek. Az egyik nap még lehetetlennek minősülő készség másnapra mindennapos eszköztáram része lehetett. Mindannyiónk életében volt idő amikor nem létezett lehetetlen számunkra. Vajon hol és mikor veszítettük el ezt a bizonyosságot a csodavárásban?

Az elmúlt pár hónapban többször is áttekertem a Lánc hídon és megcsodáltam az alatta sebesen folyó Dunát. Élveztem a napfelkeltét a Halász-bástyáról és elmerengtem azon, hogy milyen különleges és egyedülálló is ez a város – ez a mandala – amiben élhetek.

Pár hete újra a híd Pesti hídfőjéhez vitt az utam és ahogy az oroszlánokat szemléltem a hídfőn eszembe jutott a történet, amit még Édesanyám mesélt róluk, hogy hiányzik a nyelvük. Akkor jutott eszembe, sokáig én is olyan néma voltam akár ezek az oroszlánok, ezen a reggelen azonban sikerült megértenem, hogy mekkora erő is rejlik a csendben. Benne van a legtöbb szabadság és lehetőség. A csend szent hely, ahol gyógyulás és erő lakik. A döntés mindig a mi kezünkben van, hogy hagyjuk-e hogy az üzenetünk alakot öltsön és nyomot ejtsen a csöndön, vagy sem.

A HÁLA az ami a legkönnyebben visszavezethet minket belső erőközpontunk terébe. Az, ha képesek vagyunk gyakrabban használni azt a szót hogy “köszönöm” és azt komolyan is gondolni.

Ezzel a szóval és érzéssel sétáltam én át a Néma Oroszlánok Hídján az egyik nyári kora reggelen: sokadszorra valahogy mégis először. Hiszen akkor a napfelkelte első sugarai alatt valami megújult bennem, mert képes voltam letenni egy szükségtelen belső terhet az egyik oldalon. Az arcom a Duna felől érkező hűs szellő felé fordítottam a híd közepére érve és hagytam, hogy elvigye kétségeim még bennem rekedt maradványait.

A hídon való átkelés – legyen az a híd valós vagy épp elképzelt – csodálatos gyakorlat. Annak felismerése, hogy minden pillanat elszalaszthatatlan lehetőségek sokaságát tartogatja számunkra. A mandalánk belső és külső tere harmóniában és pontosan megszerkesztett összhangban áll. Lehetőségünk van benne és általa alakulni, töltődni, gyógyulni. Egy frissítő mély kilégzést elengedni és egy-egy szent pillanatot, értékes emléket a szívünkbe zárni.

Csodás őszi elmélkedést és átkeléseket nektek is!

Namaste,
Viki

***

Belső Könyvtár

 ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Ha ismersz tudod, hogy szenvedélyesen szeretek írni. Nem volt ez mindig így, legfőképpen akkor nem, amikor 1988 nyarán Édesanyám megajándékozott első naplómmal (a képen a nagyobbik!) és azt mondta, a nyáron minden nap írjam le bele mi történik velem, hogy amikor nyaralok is és nem vagyok vele aztán ő elolvashassa azt, hogy mi történt velem. Emlékszem nagyon zokon vettem ezt az ajándékot, nagy kiszúrásnak véltem. De jellemzően rám, igyekeztem szót fogadni és nekiálltam.

Életem első naplói a képen

Közbevetem itt ebből a távlatból visszatekintve, hogy nem ez volt az első alkalom és az egyetlen, amikor olyan kihívással szembesített Édesanyám, ami elsőre a nyomorúság érzetét keltette bennem. Félelmeket (a teljesítés kényszere miatt) és a lázadás forrongó nyugtalanítását (hogy miért is kell ezt nekem most?). És természetesen nem az első és az egyszeri alkalma volt ez sem annak, hogy ott ahol megtorpantam a legnagyobb kincsre leltem.

Azt mondják az Anya az első és a legfőbb tanító. És én igen szerencsésnek mondhatom magam ezen a területen, hiszen nekem egy olyan jutott, aki nem hagyta, hogy félvárról vegyem a tanulmányaim vagy hogy feladjam a cél előtt, amikor a legnagyobb és áthághatatlannak tűnő akadályok előtt álltam. Máskor meg olyan jó érzékkel felismerte, hogy valamit engednie kell, hogy abba hagyjak vagy változtassak a megszokotton, különben tönkre tett volna az. Kiváló kormányosa volt életemnek addig a pontig míg önállóvá nem váltam és afelé a belső cél felé, hogy életre hívjam magamban én is azt az ősi tudást amivel ő is kapcsolatban volt.

Igen az intuícióra célzok, arra a testérzetre amit úgy fejezünk ki, hogy “a zsigereimben érzem”. Ez az az érzék, az a bizonyos hatodik, amire sokan legyintenek és életkoruk számának növekedésével bizonyosan el is veszítik sokan azt. “Hiszen hogyan boldogulhatna az ember az életben, ha mindig azt csinálja amihez kedve van?” – Nevelik belénk ezt a valósnak tűnő képzetet, és mi hiszünk benne. Én legalábbis sokáig hittem benne. Egészen addig míg az életem eseményei meg nem cáfolták azt. Ez a bizonyos cáfolat nem egyik napról a másikra ért utol, – bár akkor úgy tünt – hanem hosszú évek kitartó belső munkájának eredményeképp. Aminek nagy része az írásnak volt köszönhető.

Új-Zélandon írott naplóim egy része

Tavaly mikor nekiálltam össze-szerkezteni a Szembe fordított tükrök  című könyvem eszembe jutott a napló amit kisiskolás koromban írtam. Kutattam és kerestem, de nem találtam meg. A héten megint eszembe jutott, és ezzel együtt egyszercsak megleltem ott, ahol azelőtt is kerestem, mégsem találtam! Most volt itt az idő, hogy múltam egy újabb darabkája a helyére kerüljön.

A legszívderítőbb olvasmány volt, egy újabb sorsdöntő fordulat abból a szempontból, hogy szolid választ és bizonyítékot kaptam életem döntéseit illetően. Bizonyosságot azzal kapcsolatban, hogy az elveszettnek tünt hatodik érzék él és lüktet bennem. Vezet és támogat, akkor és ott és mindig amikor csak szükségem van rá.

Naplóimat forgatván, át és újra elolvasván az is ledesztillálódott bennem, hogy a leghasznosabb olvasmány amit tanulmányozhatunk az a sajátunk. Annak a belső könyvtárnak a felkutatása és könyvei lapjának lapozgatása, amit mi magunk írunk.

Hadd osszam meg veled, hogy mit fedeztem fel tíz éves önmagam és a mostani között! Azt, hogy mennyivel közelebb voltam akkor ahhoz a bizonyos elvhez, amit a jóga útjára való lépésem óta, az elmúlt közel húsz évben szenvedélyesen kutatok!

Hát nem csodálatos? Egy újabb bizonyíték azzal kapcsolatban, hogy mennyi humor és napfény szorult abba aki életünket terelgeti!

Az életünk kezdetén valójában birtokában vagyunk mindannak amire később szükségünk lesz. Ezért mondják azt, hogy az élet egy ajándék! Nem kell mást tennünk csak felfedezni és megtanulni használni azokat a készségeket amik bennünk rejlenek. S ha közben megtanulunk – elengedni, megengedni és feladni önös akaratunkat, nem ártani és áramlani azzal ami van, nem boncolgatni azt, hogy ki a hibás, a bűnös, vagy a felelős egy kudarcért, épp úgy ahogy nem fitogtatni azt sem, hogy ki a kitüntetendő egy sikerért: – felismerjük majd, hogy az ami létrejön az mind csapatmunka volt! Bármi legyen is az eredmény, az a körülmények, mi magunk és a körülöttünk lévők döntéseinek eredménye. Az egyén nem más mint alkotórész (csodaszép magyar szó! alkotó rész) egy végtelenül zseniális, teremtő képzelet nagyszabású művében. Az élet ami körülvesz, telve van egymásba nyíló üzenetek láncolataival. Másokéval és a miénkkel is. Vajon te elmondod-e a tied?

A tapasztalás mesés lehetőségei kecsektetnek. S ahogy az élet ajándék, annak minden napja az! Éld hát meg mindegyiket jól, kezdve a mával! Ismerd fel a lehetőségeid, alakítsd őket a kedvedre, élvezd, formáld és aztán szeretettel ajánld fel bölcsességed a közösbe. Épp úgy, ahogyan azt az előttünk járó bölcsek is tették.

Szeretettel: Viki

Jelenlegi naplóim

***

Személyes Tradíció

Apai nagyanyám mindenhová biciklivel járt, sőt minket unokáit is felültetett maga mögé és így utaztunk a faluban a boltba, a távolabbi szomszédokhoz vagy épp a kihagyhatatlan temető látogatás- és sír gondozáshoz, amit oly nagy szeretettel végeztek nagyszüleim. Akkor emlékszem sokszor húzódoztam és ellenkeztem, hogy menjek, de most belátom, hogy milyen nagy ajándék is volt ez. Ez a jelentéktelennek tűnő heti rutin valójában nem volt más, mint a családunkban generációról-generációra szálló tradíció egy részének átörökítése. Annak a bölcsesség magnak az elültetése, fogékony gyermeki elmémbe, hogy milyen fontos az ősök tiszteletben tartása és a hagyomány őrzése, aminek én is a része vagyok. Ebből a magból bomlott ki aztán az szilárd meggyőződés, hogy értékes tudás és ismeret öröklődik át minden emberben. Sejtszinten kódolva van bennünk családtagjaink minden kibontott vagy épp elhanyagolt készsége és képessége. Ezért van az, hogy bizonyos dolgok könnyebben mennek, másokért meg komolyan meg kell küzdenünk.

Emlékszem milyen természetes volt az számomra, hogy a Nagymamám ennyit biciklizik, hogy ő ilyen fitt. Később esett csak le a tantusz amikor Anyai nagymamámnál nyaraltam és meglepődve vettem tudomásul, hogy ő a biciklit csak tolja  és csupán csomagszállításra használja. Felnőtt fejjel értettem meg, hogy a jelentős korkülönbség ami köztük volt az mivel járt.

Csodálatos élmény megtapasztalni azt, hogy egy egyszerűnek és jelentéktelennek tűnő döntés, hogyan indítja el események láncolatát. És abba a sorsfordító mozzanatba torkollik, hogy felismerjük, hogy az egyetlennek hitt működőképes megoldás mellett-amelyhez kényelmetlenségeink ellenére úgy ragaszkodtunk-van más is!

Mikor az ember megváltoztatja a szokásos rutinjait, elkezdi felszámolni magában téves illúzióit és megrögzött nézeteit is. És a legérdekesebb az, hogy mindez nem a jógaszőnyegen megy végbe, hanem azon túl!

Kívánom neked is, hogy ébredjen benned a vágy arra, hogy meghaladd az önkorlátozó hiedelmeid! Hogy leülj amellé a bizonyos zongora mellé, amit a szüleid gyerekkorodban megvettek neked – mert zongorázni óhajtottál tanulni (és aztán oly könnyedén feladtad) – és vágj bele! Folytasd, kezd el újra, vagy egyszerűen csak kezd el most: vedd meg ha nincs és tanulj meg zongorázni! Hallgasd meg, és éleszd újra magadban az elfeledett gyermekkori álmokat!

Azt mondod túl öreg vagy hozzá? Mit gondolsz hány éves leszel tíz év múlva úgy, hogy nem vágsz bele, és mennyi ha belevágsz? Igen -ez egy beugratós kérdés- és igen – a válasz egyértelmű- pontosan tíz évvel leszel idősebb azzal a különbséggel míg ha belevágsz a lehetetlennek tűnő kihívásba: – lelkesedésed és kitartásod arányában leszel pontosan annyival boldogabb is ebben a bizonyos tíz évben! Miért ne? Ki akadályozhatna meg abban, hogy tágítsd személyes határaid? Hogy felkelj tíz perccel hamarabb, hogy elvégezd azt a bizonyos három napüdvözletet naponta? Hogy leülj a zongora mellé és csak játssz rajta – önfeledten, elvárások nélkül, a játék öröméért? Mert igen, nem titkolom kell pár áldozatot is hoznod majd, vagyis meg kell tanulnod elengedni a hitetlenkedők fecsegését magad körül és önmagadban is! Meg kell tanulnod fokuszálni és egy aprócska lépést tenni álmaid megvalósítása felé minden nap! Talán le kell mondanod a kedvenc műsorodról, vagy meg kell húznod a határt a havi költekezésben hogy a zenórákra is jusson! (Idő, pénz és nem utolsó sorban energia.)

Mindemellett jó ha azt is észben tartod, hogy ha valami nem jön össze az nem a sikertelenseg jele, hanem annak hogy valami más akar megvaósulni általad! Egy varázslatos pillanat, amit sokszor keserűnek érzünk, pedig ez nem más, mint a végtelen lehetőségek  íze! Egy ízbomba! Rajtunk áll hogy kibontsuk.

Hajlandóak vagyunk-e irányt váltani s akár megfordulni és késztetéseinkkel szembefordulni? Élünk-e a lehetőséggel lényünk ezernyi, kiaknázatlan forrásának felfedezésére? Elindulunk-e a kalandra, személyiségünk elfeledett vagy épp ismeretlen arcainak feltárására? Nyitottak vagyunk-e egy kis kutatói munkára, művészetre, játékra?

Az élet több annál, mint aminek látszik. A némának hitt tárgyaknak lelke van. S ha odafigyelünk feltárul előttünk, hogy nemcsakhogy lelke, de a legkiválóbb humorérzéke is!

Hajlandó vagy-e hát próbálkozni? Ha nem a zongora, akkor talán a gitár a te hangszered! Ha nem zenetanulás akkor talán az éneklés? Ha nem az ének akkor talán a tánc? Vagy épp a vizuális művészetek valamelyike? Hogy már az óvodában is megmondták, hogy nem vagy tehetséges? Na és? Mikor volt az már! Mennyi élettapasztalat van azóta már a hátad mögött! Ne a kifogásokat keresd, hanem az érzést ami olyan lelkesedéssel tölt el, hogy nem számít az sem, hogy sikeres leszel-e vagy csak a magad kedvtelésére teszed!

A legtöbb felismerés, a legnagyobb bölcsességek, önnön lényed legmagasabb potenciáljának megnyilvánulása sosem az élért célokban van, hanem az oda vezető útban. Tedd meg hát ennek az útnak minden lépését, csodavárással, örömmel, és kíváncsisággal a szívedben!
Csak kezd el, csak indulj el!
A többi jön majd magától!

Namaste,
Viki

***

Gyógyír a magányra

 ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Az előző írásom (Játszd a STOP játékot!) kapcsán felvetődött a kérdés, hogy vajon nem azért használjuk-e annyit kedvenc digitalis eszközeinket, mert ezzel próbáljuk enyhíteni magányérzetünket? És hogy mi van azokkal akik valóban egyedül élnek, vajon szükséges-e nekik is játszani a STOP játékot – vagyis kikapcsolni és kevesebbet használni ezeket a modern kori, kapcsolatteremtő eszközöket?

És ha kevesebbet vagy egyáltalán nem használjuk a technikát ami körülvesz hogyan ismerkedjünk vajon? Hogyan találhat társat magának a ma embere, hogyan tarthatja a kapcsolatot barátaival a legegyszerűbb módon ha nem így?

Vajon magányérzetünket valóban a társnélküliség váltja ki? Vajon nem leselkedik-e a magány éppúgy arra is, akit körülvesz a szerető család, a sikeres munka és aki képes megteremteni magának mindent amire vágyik?

Az én kapcsolatom a magánnyal nagyon belsőséges. Mindig is szerettem egyedül lenni. Számomra a magány egy izgalmas, lehetőségekkel teli esély. Gyerekkorom óta igényem van rá. Arra, hogy elmélyüljek abban ami épp foglalkoztat – ami egykoron a legozás volt, a rajzolás és bakelit lemezeken kedvenc meséim hallgatása, az olvasás, az írás, az ismeretszerzés, az új képességek elsajátítása, a zene-, a nyelv- és a tánctanulás az ma a jóga.*

Ahogy közelebbről megvizsgltam azonban rádöbbentem, hogy a jóga nem más mint egy érzés, egy állapot megnevezése amibe az ember kerül mikor valamiben elmélyed és foglalatossága tárgyával eggyé válik. Ily módon megfogalmazhatom úgy is a fenti hosszú mondatom* hogy amióta az eszemet tudom valójában azóta jógázom, nem is csináltam mást soha, nem is leltem másban örömöm soha csak ebben. Mint ahogy te is kedves olvasó! (És mielőtt ellenvetéseket fogalmaznál meg magadban, tisztázom mit is értek ez alatt.)

Akár léptél már jógaszőnyegre, vagy sem, valójában igen sokszor elmélyedtél már a jóga állapotában. Persze csak pillanatokra.

Azokban a bizonyos pillanatokban amikre úgy vágyunk mindannyian. Mint például amikor szerelembe estünk kiválasztottunkkal, vagy amikor a magas fűben feküdtünk és a felhőket vagy épp a csillagos eget bámultuk, és ha már a bámulásnál tartunk, lehet az is amikor csak úgy elbambultunk – kikapcsoltunk és a körülöttünk lévők figyelmeztettek arra: “Ne álmodozz! Figyelj már!” És ilyenkor mi engedelmesen de mégis általában bosszúsan, hümmentve az orrunk alatt, újra visszatérünk – IDE – ebbe a pillanatba. Újra jelen vagyunk. De vajon nem voltunk-e jobban jelen ezekben az édes pillanatokban amikor az idő megszűnni látszott, amikor nem léteztek gondjaink, amikor nem gyötörtek kérdések és a válaszokat sem kutattuk, mégis megkaptuk azokat.

Ez az a bizonyos állapot amit a művészek úgy hívnak: ihletett állapot. Ez az a hőn áhított hely ahova mindazok ellátogatnak, akik valami újat, valami eredetit valósítanak meg. Hogy kik ők? Felfedezők, bátor hősök, példaképek, hírességek – minazok akik nyomot hagynak az időben. De nem mások ők sem, olyanok akár te vagy én. A különbség csupán annyi, hogy arra a bizonyos magányos érzésre – amit tagadhatatlanul minannyian érzünk időről- időre, ők vették a fáradságot és megkeresték a maguk elixírjét. Ez az elixír vált aztán az ő ismertető jelükké. Kinek az impresszionizmus, kinek a relativitás elmélete, s van kinek a repülőgép feltalálása.

Megfigyelted-e már valaha gondolataid és érzéseid természetét? Észre vetted-e hogy gyökerük nem más mint semleges energia? Elgondolkoztál-e már valaha azon, hogy szabad akaratod mivolta abban rejlik, hogy te adsz ennek a semleges energiának irányt és formát. Mégpedig szokásaidból táplálkozva és a legtöbbször tudattalanul.

Van-e kedved kikísérletezni hát és elkészíteni a saját elixíred? Ha képes vagy elbambulni – megsúgom: megvan benned a tehetség. Csak akarnod kell. De nem ám akárhogy! Képezned kell magad a jelen levés tudományában. Mindezt tiszta szívvel, kitartóan és türelmesen. Lépésenként kell haladnod, mindig vállalnod kell a kockázatot, azt hogy elbukhatsz.  El kell kötelezned magad, hogy lehetséges kudarcaid után felálsz és újra kezded. És hogy soha nem felejted el a játékosságot sem, azt hogy mindig megtalálod a lelkesedésed az örömöd a folyamatban.

A szívünk nyugalma mutatja meg, azt hogy haladunk-e. A harmónia, a jól eltöltött nap érzete, mikor álomra hajtjuk fejünk. Minél teljesebb ez az érzés annál többet tartózkodtunk a jóga misztikus állapotában. Vagyis jelen. Vagyis egybe- és bele-olvadva abba ami bennünk és körülöttünk zajlik. Mert az élet mindig lüktet, áramlik és alakul, körülvesz minket és belékhatol minden egyes lélegzetvételünkkor. És a Jóga nincs a szőnyeghez és a stúdiókhoz kötve.

Fedezd fel hát a környezeted sokszínűségét! Nyisd ki magad az illatokra, az ízekre, a formákra, a színekre, a hangokra és az érintésekre melyek bőrödet érik! Lélegezz bátran. Engedd el azokat a sóhajokat amelyek kikivánkoznak – legyenek akár a gyönyör, vagy a fájdalm megnyilvánulásai. Elixíred felé vezető úton használd a légzésed akár egy jóbarátot, hűséges utitársat. Lélegezz ha érzed a magány közeledtét mert ez jele annak, hogy jó úton vagy. Az eredetiséged, egyéniséged egyedülállósága ugyanis csak egyedülléted tiszta csendjében mutatkozhat meg.

Vedd észre, bárhol is élsz- bármily körülmények közt a – légzéssel együtt – az ÉLET is ott van veled. Sosem vagy egyedül! Mi több, a boldogság – önmagad teljességének megélése – mindig csak egy kéznyújtásnyira van, hasonlóképpen a gyógyírhez a magányra.

Szeretettel,

Viki

***

Játszd a STOP játékot!

ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én az utóbbi időben rendszeresen azt érzem, hogy meg kell állnom és pihennem kell egy kicsit. Meg kell tanulom pihenni valami más módon mint eddig tettem.

Ahogy rohanunk a mindennapos elintézendőink után, észre sem vesszük, hogy azzal, hogy képesek vagyunk egy adott idő alatt több dolgot elintézni vagy éppen több dologra koncentrálni nem hogy megnöveli hatásmechanizmusunkat, épp ellenkezőleg! Én azt tapasztalom, minél több feladat elvégzésére szakítom szét a napom, annál nyugtalanabb vagyok a nap végén.

Az persze, hogy mindig keresem hogyan is használhatnám ki hatékonyan az időm és hogy sosem szerettem az úgynevezett üresjáratokat az életemben az én személyiségem adottsága. Talán pontosan az a vonás ami nem hagyja hogy túl sokáig elidőzzek abban a bizonyos áldott semmittevésben amiben olyan kényelmesen léteztem gyermekként.

Ez lenne az a bizonyos jóléti társadalom amibe mi szerencsések beleszületünk? Ahol a munka és a mindennapos betevő falt megkeresése megtörténhet anélkül, hogy akár egy tapodtat is mozdulnánk otthonról? Amit megtehetünk akár szépen kényelmesen, hálóköntösben is az íróasztalunk mellől az internet segítségével? De vajon nyertünk-e épp annyit mint amennyit veszítettük ezzel a kényelmesnek látszó megoldással?

Mi történik a baráti kapcsolatainkkal, ha nem kell az ujjunkat sem mozdítanunk értük, elég csak leülni a gép mellé és csetelni? Mi történik az értékes párbeszédekkel, ha a mobil ott van a kezünk ügyében és azon folyamatosan keresnek – mondhatnám zavarnak – minket személyes találkozóink közben?

Sokat figyelem az embereket ahogy utazom vagy amikor az utcákat járom és azt látom, hogy nagyobb százalákban beszélnek telefonon mint egymással. Mi lehet vajon az a fontos megbeszélnivaló amit mindenképp meg kell ejtenünk utazásunk közben? Vajon képesek vagyunk-e még egymás szemébe nézni és beszélgetni anélkül, hogy ne babrálnánk valamit az okos-telfonunkon?

Rádöbbentem, hogy nem elég az elhatározás, ahhoz keményen tartanom is kell magam, hogy kevesebbet kapcsoljam be a gépem a szabadidőmben és inkább egy könyvet vegyek le a polcról a Facebook új eseményeinek böngészése helyett. Nem más-e ez mint virtuális pletykálkodás és olyan dolgokba az orrunk beleütése ami nem a mi dolgunk? És az érdekes az egészben az, hogy olyan függőség ez, ami úgy terjed akár a nátha télvíz idején. Már rég beleestünk, már rég életünk része mikor rádöbbenünk, lám mi is megfertőződtünk!

És tessék mégis rovom a sorokat, mégis szeretném megosztani ezeket a gondolatokat! Figyelmeztettelek az imént! Én sem vagyok más!

A radikális lépés azonban amire elszántam magam, és amivel már egy ideje kísérletezem az amit elneveztem digitális naplementének. Vagyis este 8 után már nem kapcsolom be a gépem, illetve ha be van kapcsolva kikapcsolom. A Facebook-nak csak a messenger funkcióját használom és azt is csak úgy, hogy az applikációt nem töltöttem le a telefonomra, hanem ha látni akarom az üzeneteim, minden egyes alkalommal be kell jelentkeznem. Ebből kifolyólag sokkal ritkábban nézem meg. Az e-mailjeimet napi egyszer reggel és egyszer este nézem meg. A telefonom pedig mikor utazom, tanítok, vagy barátokkal találkozom airplain módba állítom.

És igen tudja ezt mindenki jól aki ismer, hogy engem nehéz elérni.

De ha valakinek mégis sikerül az azt is tudja, hogy én nem mondok le megbeszéléseket vagy találkozókat az utolsó pillanatban. Amit megbeszéltünk én ahhoz tartom magam. Általában időben érkezem a találkozóimra és amit megígérek az be is tartom.

Ez az én kísérletem. Ez az én játékom. Játszd te is a STOP játékot! Installáld te is az életedbe a digitális naplementét! A szavahihetőséget, a fókuszáltságot, az odatekintést és a valódi figyelmet. De legfőképp a vanília* illatú antikvár könyvek vagy szüleid régi könyvtárának újra felfedezését az ujjaid alatt vibráló digitális egéren elkövetett jobb klikk és bal klikk helyett.

Namaste,
Viki

* Miért vanília?

A könyvpapír sok kémiai anyagot tartalmaz, az egyik ilyen anyag a lignin. A pépesített faforgácsból készített könyveknél a sejtfalak szilárdságát nyújtó lignin bomlásnak indul. A lignin molekuláris szerkezete igen hasonló a vanília illatát is adó vegyület szerkezetéhez, ezért bomláskor is hasonló az illatuk.

***

Légy eredeti!

“Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni, ki tapogatózva, ki tudatosan, ki ahogy éppen tud.”

Hermann Hesse: Demian

Ahhoz, hogy önmagad légy meg kell találnod az eredetiséged. Azt a bizonyos eszenciát ami megkülönböztet mindenki mástól. De miért is lényeges mindez? Mire jó egyáltalán az, ha megismered önmagad?

Te nem akarsz jobban boldogulni a világban? Hogyan éled meg a mindennapjaid? Valahogy csak átvészeled a munkás napjaid és a várva várt szabadságokra összpontosítod minden energiád, és megváltásod az éves szabadságaidban leled? Nem gondolod, hogy ez óriási nagyvonalúság a drága idővel, ami adatott számodra?

Én mindig is csodáltam azokat, akik minden kétséget nélkülözve, határozottan és kitartóan haladnak önmegvalósításuk ösvényén. Akik képesek felfedezni magunkban és hallgatni arra a belső hívásra, ami kristály tisztán hirdeti és mutatja az irányt ami felé törekedniük kell. Akik fütyülnek mások véleményére. S teszik ezt abból a meggyőződésből, hogy annak a kifejezése ami bennük van lényegesebb mit annak az esélye, hogy esetleg nevetségessé válnak.

Mindig is inspiráltak azok akik nyomot hagytak az idő vásznán. Itt van például Mozat, Michelangelo, Van Gogh, Leonardo Da Vinci vagy Seneca, Rumi és Ralph Waldo Emerson hogy csak egy pár múzsámat említsem. Azt hiszem ez az egyik kulcs önmagunk, önön fényünk, eredetiségünk megtalálása felé. Azok a példaképek amelyeket választunk magunknak. Azok a bölcsek akiknek a lábához szívesen letelepedünk.

A választott példaképeink előtt azonban mások választanak nekünk, mégpedig a szüleink. Feltűnt-e valaha neked, hogy észrevétlenül valósítjuk meg azokat a meséket amelyeken felnövünk? Nem mások ugyanis ezek, mint programok amelyek a fogékony gyermeki elménkben oly könnyen megfogannak mint az eső után elvetett magok. Neked mi volt a kedvenc meséd gyermekkorodban? Gondolkozz el rajta, hogy találsz-e hasonlóságot az életed és a mese között. Ki volt az a főhős akivel azonosulni tudtál? Vajon nem ennek a hősnek az életét éled újvilági ruhában?

Minden példakép vagy hős, csupán azt a célt szolgálja az életünkben, hogy tükröt állítson elénk, amelyben magunkra ismerhetünk. De vajon miféle meggyőződés vezet el ahhoz a felismeréshez, hogy a falra akasztott tükörben valóban önmagad látod? Miért vagy ebben olyan biztos?

Megfigyeltél-e már valaha egy állatot, amint felfedezi saját tükörképét és természetéből adódóan reagál arra? Ha egy oroszlánról van szó, talán rá is támad tükörképére, de ha egy kis majomról az inkább pajtását véli felfedezni abban. Pontosan így vagyunk ezzel mi is. Valójában a körülöttünk lévő világban önmagunk tükröződését látjuk. Azok akik szimpatikusak, csak azért azok, mert önön fényünket látjuk megcsillanni bennük. Ahogy azokban akikben bármi kivetnivalót találunk, az tulajdonképpen nem más, mint saját letagadott részünk visszavetülése. Mindaz amit nem tudsz elfogadni másban, az benned is ott szunnyad, de épp mert tagadod, nem ismered el magadénak. Mit szólsz ahhoz az állításhoz, hogy nem a világ a barátságtalan körülötted, hanem te magad?

Ismerd meg önmagad, mert amint képes vagy integrálni magadban egyéniséged számtalan vetületét, egyre tisztábban látod majd merre és hogyan szórod szét energiáid. S ez képessé tesz majd arra, hogy időd gazdaságosabban kihasználd. Az a rengeteg figyelem amit arra szánsz, hogy másokban keresed a hibát; az, hogy napod és életed alakulásának buktatóira róható felelősséget másra hárítod; addig esélyed sincs arra, hogy kezedbe vedd a sorsod irányítását. S vajon nem ezen vagy-e, mióta az eszed tudod? Vajon nem akarsz-e boldogabb, egészségesebb, teljesebb életet élni? Valamiképp kiszabadulni abból a monoton rendből, amiben élsz?

Ha igen, itt a megoldás! Törekedj arra, hogy ne legyen szükséged tükörre ahhoz, hogy tisztán lásd önmagad. Amint ez megvalósul, az lesz a jele annak, hogy érintetted magadban a forrást, ahonnan eredetiséged fényét kisugárzásra juttathatod. Ez a cél. Ez az az örökkön alakuló, megfoghatatlan és határtalan, minden belső békét biztosító nyugalom, amit oly bőszen kutatsz.

Csodálatos felismerésekben gazdag utazást belső útjaidon!

Namaste,
Viki

***

Női titok

“A gyermek szeme átlátszó. A nőé nem. A gyermek szeme olyan, mint a kristályvizű patak: minden kavicsot, fűszálat meglátok benne. A nő szeme olyan, mint a hegyekben a tengerszem: tükrözi az eget s a belenéző embert, de mi van a mélyén? Mindig titok.”

Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem

Aki azt mondja ismeri a nőt: hazudik. A nőt nem lehet megismerni, kiismerni, hiszen az a nő aki, valóban nő, az mindig NŐ. Vagyis mindig növekszik és változik. Azt mondják ránk  a férfiak szeszélyesek vagyunk és gondolva, hogy ezzel minden el is van intézve, legyintenek: “a nőt megérteni nem lehet” – mondják, majd vállat vonnak és továbbállnak.

Azonban a képlet a férfi és a nő között mégsem ilyen egyszerű. A férfi és a nő közötti ellentét, a kiismerhetetlen és megfejthetetlen titok a kettőjük közti dinamika alapja. Nem más mint az erő ami mozgásban tartja a világegyetemet. De vajon nem egy fatális tévedés az, hogy háború nélkül nem lehet béke? Vajon nem nőttük még fel ahhoz, hogy megtanujuk támogatni és kiegészíteni egymást? Vajon nem lennénk-e képesek arra, hogy a különbségeket nem mint hiányosság hanem mint különleges eszencia éljük meg? Miért tűnik sokaknak olyan izgalmasnak és vonzónak a civódás?

Pedig a célunk egy és ugyanaz. Mindketten csak egy kis megértésre vágyunk. Mindketten csupán megoldást szeretnénk találni. Megfejteni egymást. Habár ami megismerhető és felfedezhető abban a pillanatban veszíti el legyőzhetetlen vonzását míg magunkévá nem tesszük azt. Legyen ez egy magával ragadó filozófia, vagy egy új divat irányzat vagy éppen a hőn áhított szerelmünk. A különleges attól az, hogy az nem könnyen felelhető. Az egyedülálló attól az, hogy az máshol meg nem található.

És legyünk őszinték: mindannyian ezt a bizonyos egyedülálló és különleges élményt kutatjuk akár bevalljuk akár nem. Legyen ennek a neve karrier, párkapcsolat és szerelem, vagy éppen valamiféle megvilágosodás. Azt a tévhitet hajtjuk, hogy útunk szerencsés esetben a boldog beérkezésbe torkollik majd, ahol az ölünkbe hullik minden amire addig vágytunk. Minden amiért addig dolgoztunuk. Elismerés, gazdagság és mindenekfelett egy tökéletes társ által nyújtott biztonság vagy épp midezek felé emelkedés.

A valóság azonban -ellentétben a tündérmesékkel amikkel áltatjuk magunk- az, hogy ha valóban szerencsésnek mondhatjuk magunkat, akkor csupán oázisokat fogunk érinteni utunk során. Ahol hosszabb vagy rövidebb ideig megpihenhetünk. Ahol hosszabb vagy rövidebb ideig békében és megnyugvásban lehet részünk. És ez nem valamiféle igazságtalan, kegyetlen játékszabály, hanem az ÉLET törvénye maga.

Ahogy az is, hogy mindannyian egy bizonyos nő-nek, mégpedig az édesanyánknak köszönhetjük életünk. S legyünk bármily gazdagok, sikeresek és beérkezettek azt senki meg nem kérdőjelezheti, hogy ez legnagyobb vagyonuk: – az életük maga. Amely akár a nő: határtalan, kiismerhetetlen és örökké megújuló.

A nőbe az Anyaföld természete van kódolva ezért mondják hogy az Anya a legfőbb tanító, a legnagyobb bölcs. Ott él benne az egyetemes szeretet és megértés amivel csak egy anya képes a gyermekére nézni. Képes magába fogadni, kényeztetni, szépségével elkápráztatni akár egy jó szerető. Gondoskodó melegségével elandalít. Ragyogó bájával mosolyt fakaszt. Pajkos gyermeki bájával magával ragad. Örökké változó arcával elszórakoztat.

Mert minden nő, az Istennő földi megtestesülése, ezért oly megfoghatatlan. Minden nőben ott van a lány, az asszony és az ősanya. És mert oly sok arcunk van, számtalan titkot is rejtünk. De mitől is olyan vonzó az ismeretlen, ha nem a benne rejlő titkoktól?

Áldás és fény minden Istennőnek és az őket társul választó férfiaknak!
Namaste,
Viki

***

Az igazi művész ott van benned is

ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt.

Mindig is voltak művészeti hajlamaim. Gyermekkorom óra imádok rajzolni, festeni és “létrehozni” új dolgokat. Hol gyöngy fűzésbe, hol bútor felújításba fogtam. Megtanultam hímezni, horgolni és kötni később pedig fonni és szőni. Kisiskolás korom óta rendszeresen főzök. Tinédzserkori első komolyabb gyűjtésemből egy biciklit a másodikból egy varrógépet vettem magamnak. Ahogy a kezem ügyébe került pénzel igyekeztem gazdálkodni, azt okosan beosztani, úgy tettem az időmmel is. Sosem szerettem az üresjáratokat. A napjaimat mindig is igyekeztem aktívan eltölteni. Minden nap tenni valamit amitől az aznap értelmet nyer.

Az évek során azonban változtam. Ma már kevésbé sürgetem magam. Nem kapkodok már, elült belőlem a vágy, hogy “oda” érjek. Inkább igyekszem megtalálni az “itt”-ben a napnak az áramlását és abba bekapcsolódni. Megfigyeltem ugyanis, hogy vannak napok, mikor az ember mindenféle nehézség nélkül képes elérni és megvalósítani dolgokat. Máskor meg bárhogy igyekszik is, csak kudarcba fullad minden próbálkozása. Számomra tehát a valódi kérdés nem az “vajon időben vagyok-e?” sokkal inkább az “vajon benne vagyok-e a nap áramában vagy sem?”

Sosem neveztem magam művésznek, de mikor az ember kap egy-egy elismerő kritikát az mégiscsak jól esik neki, kicsit művésznek érzi magát tőle. Bátorítás ez számára és egy áhított jövőképet csillant meg előtte. A várva várt érzést hozza: mégiscsak érdemes alkotni.

Persze ott vannak azok a bizonyos napok, amik sokszor nem is napok hanem hosszú időszakok az ember életében, amikor nem alkot. És nem azért mert nem akar, hanem mert nem tud. Valamiféle gát alakul ki benne. Gát amit vagy a környezet amelyben él alakít ki benne, vagy önmagából generálja azt. Félelmeiből, kétségeiből abból a számtalan jelmezben felbukkanó bizonytalanságból, ami megkérdőjelezi az alkotásra váró mű szükségességét.

Van aki mégis átkel ezen az ingoványos terepen. Belőlük lesznek a művészek, akiket felismerünk, akiknek kreditet, odafigyelést és elismerést adunk. Sok esetben azonban nem vesszük észre, hogy nem is a keze közül kikerülő alkotás nagyszerűsége miatt, hanem elsősorban azért a belső hozzáállásért hogy Ő nem adta fel.

A félelmeink leküzdése, az elvárások teljes hiánya és a kritika megfelelő módon való kezelésének elsajátítása tehát az első lépés, mely biztosítja azt, hogy ne adjuk fel bármibe is kezdtünk. Aztán jöhet az önátadás és a folyamatban való elmerülés, maga a transzformáció. Annak a kitartó makacsságnak a megélése, amellyel nap mint nap megjelenünk művészeti műhelyünkben – legyen ez a munkahelyünk, vagy éppen a konyha, vagy a gyerekszoba. Annak az elhivatott szenvedélynek a megélése, amellyel felvértezzük magunkat azokra az időkre mikor az ihlet csak nem jön – mikor a munka monoton, mikor ott állunk a konyha közepén tétován és azon merengünk, “talán inkább mégis rendelni kéne”, vagy mikor a gyereked sír és nem tudod mitévő légy.

Meg kell élnünk tehát azt a végtelen türelmet, amellyel a keblünkben képessé válunk várni, s alázattal elfogadni azt a megnyilvánulását művészetünknek amely egyedül csak rajtunk képes megvalósulni. Ugyanis az életet jól élni: művészet.

Művész az, aki képes a munkáját örömmel végezni bármi legyen is az, aki képes kiváló szakáccsá válni még akkor is ha csak önmagának főz és dicséretet nem várhat senkitől. Művész az aki képes egy síró gyermeket a karjába venni és elringatni nem pedig megbüntetni vagy rákiabálni.

Mindannyiunkban ott van hát a művész aki kifejezésre vár. Ártatlanná kell tehát válnunk, megszabadulnunk minden konvenciótól és elhagyni minden berögzött szokásunk. Egyik felünkben örökké gyermek maradni, a másikban pedig felnőtté válni. Határozottá abban, hogy választott médiánkhoz hűségesek maradunk. Csak így teremthetünk maradandó értékeket. Hiszen a teremtés szárnyaló szabadságát csak az érezheti akinek van biztos talaj a lába alatt amiről elrugaszkodhat, s ahová időről-időre visszatérhet.

Namaste,
Viki

***

Mesterségem címere

A jól elmondott történet mindig izgalmas marad. Mindig találunk benne egy újabb csavart, egy újabb mondanivalót, egy újabb réteget amit megfejthetünk. Azt hiszem mindannyian szeretünk időről-időre visszatekinteni az időben és gondolatban újra átutazni életünk egy-egy kiválasztott szakaszán.

Ez a kép például 2008-ban készült, Waiheke szigetén (Új-Zéland)

Bennem mindig is erős volt a vágy a kutatásra, az önfejlesztésre, a tanulásra. Ezt a tanulási vágyat tépázta meg kicsit az iskolában megélt kellemetlen tapasztalat, hogy sok esetben az volt az érzésem, hogy nem is arra voltak kíváncsiak én mit tudok, hanem arra hogy vajon megjegyeztem-e azt amit mások (a tanár vagy a szaktekintély) mondott vagy gondolt. Ez az elvárás minden ész-érven túlmutatott számomra – hiszen sokszor nem értettem egyet mások megéléseivel, kijelentéseivel – illetve nem láttam annak semmi gyakorlati hasznát, hogy bebiflázzam a peiódusos rendszert vagy az évszámokat, vagy azt, hogy vajon merre találunk kőolajat és szenet vagy hővíz forrásokat.

Milyen más is lett volna ha ezeket a megjegyezendő információkat értékessé – kézzel foghatóvá teszik számomra! Ha valami módon utat találnak hozzám – és megértetik velem azt MIÉRT KELL? Ha a tanulást izgalmas lehetőségként láttatják velem nem rémisztő kötelességként.

Mi lett volna vajon ha az iskolában az irodalom órán az írás, a betűk vetésének tudománya mellett valóban megtanítanak arra, hogyan használjam az írást mint eszközt belső világom felfedezésére annak jobb megértésére és kifejezésére. Ha történelem órán az évszámok mellett magyarázatra kerül az ok-okozat törvénye. Számtanon a logika alapjait és a szent-geometria tételeit is tanulmányozzuk, rajzon pedig nem azt sulykolják belém, hogy nem tudok időben teljesíteni, nem vagyok elég gyors tehát nem vagyok tehetséges, hanem türelemmel utat mutatnak arra, hogy a kreativitásom megéljem – hogy különbözőségem ne kudarcként éljem meg, hanem jelzőfényként: “Van bennem valami ami eddig másban nem volt – lám adhatok én is valamit a világnak!”

Számomra kreativitásom megélése illetve annak nem megfelelő kiművelése volt a legmeghatározóbb tényező későbbi boldogulásomban. De talán pont ez adta a kitartást és a kíváncsiságot is, hogy tovább keresgéljek. Valamiféle sejtelem volt ez bennem – mint mikor valamit elhagytál és még nem tudod biztosan, csak érezni kezded a hiányérzet erősödését magadban.

Megfigyeltem hogy rendszerető mivoltom minden esetben próbált rendszert keresni mindenben. Tökéletesen időzíteni, mindent a terveknek megfelelően elvégezni. Azonban be kellett látnom, hogy sokkal okosabb, ha hagyom a dolgokat beérni – ahogy a cseresznyefán a tavaszi virágzás utáni termés – így céljaim, törekvéseim is beérnek majd a kellő időben. Mindez azonban nem a megfeszített akarat eredménye lesz, hanem isteni kegyelem. Ajándék. Csoda. Létrejötte egy jel. Szívem bölcsességének a termése. Értékes gyümölcs, akárcsak a mosolygó és lédús cseresznye.

Így érett tehát be az elmúlt 10 év intenzív jógázása és a belső munka egy nap.  Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy a mozgás maga nem elég – mikor már elég erős és egészséges a test – készen áll arra, hogy az elmét is műveljük. Az elme művelésének hiányában – ha nem tartunk önvizsgálatot – ha nem tart elénk tükröt soha senki – ugyanis tévképzetek áldozataivá válhatunk úgy, hogy azt észre sem vesszük. Felismertem, hogy erre hívja fel figyelmünket Patanjali is a jóga szútrákban s megoldásként a Kriya Jóga gyakorlatát javasolja. Vagyis tekints magadba, képezd magad és add át magad a folyamatnak.

Az év elején tehát összeállítottam egy tanfolyamot, aminek a Belső Alkímia nevet adtam (a Purnam Stúdióban Január első hetében indult) és ezzel teremtettem meg a vázat a Mesterkurzus sorozathoz amit 2016. február 6-án kezdek el a Yogatree Stúdióban és február 27-én a Body & Soul Stúdóban, Szigetszentmikóson. (Részletes Információ) Mindkét tanfolyam célja az önfejlesztés. Igyekszem megosztani mindazt amit tanultam az elmúlt években. Igyekszem inspirálni és használható eszközöket a résztvevők kezébe adni ahhoz, hogy játszva legyenek képesek változtatni olyan helyzeteken amelyekben már nem érzik magunkat boldognak.

Az öröm megélése tapasztalataim szerint benső esszenciánk felfedezésével van összefüggésbe. Számomra a siker azt jelenti, hogy reggel amikor felébredek izgatottság és lelkesedés jelenik meg bennem az előttem álló nap kapcsán. Életöröm és pozitív jövővárás. Tudom mindaz ami mögöttem áll, csupán bevezetés volt a nagy műhöz – melynek nem mellékszereplője – hanem megalkotója vagyok. Biztosan tudom, hogy a jó, a java még előttem áll és ez az amit szeretnék másokkal is megosztani.

Itt elolvashatsz egy inspiráló véleményt a Belső Alkimia tanfolyamról, amit online is végezhetsz!

Csodás Napokat!
Namaste,
Viki

***

Csak természetesen!

Időről-időre le kell, hogy zárjunk dolgokat, ahhoz, hogy az újba belekezdhessünk. S ha ehhez nem is találjuk magunkban az indíttatást az idő megteszi ezt helyettünk. Így az új év kezdetén bennem mindig van egy pozitív várakozás. A fejlődést abban látom, ha a lenyomatot amit magunk után hagyunk az egyre kevesebb sallangtól terhes.

Lassan egy évtizede kísérletezgetek azzal, hogy alternatív megoldásokat találjak a test ápolás területén. Első lépésként én is, mint mindenki más, igyekeztem megtalálni azokat a termékeket amelyek kevésbé károsak.
De hogy az elején kezdjem a történetem el kell, hogy mondjam a következőket. 14 évesen próbáltam ki a haj színezést és később haj festést. Voltam vörös, barna, szőke és fekete. Próbáltam loknikat a hajamba erőszakolni dauerrel és forró haj sütő vassal. Kozmetikai tetoválást, mű-körmöt és persze a szoláriumot. Furcsa most így vissza tekintenteni és leírni mindezt. Mintha múltbeli arcaim egy-egy jól alakított szerep jelmezei lettek volna csupán.

Ezek mellett a gyerekes próbálkozások mellett mindig  foglalkoztatott az ön-fejlesztés és ön-magam jobbítása is. Amit egy idő után már nem a külsőm csinosítgatásában illetve annak megmásításában igyekeztem megtalálni, hanem abban hogy elkezdtem minden külső, szükségtelen salakot elhagyni. Mindezt szisztematikusan, valahogy minden erőlködés nélkül tettem. Rádöbbentem, hogy sok mindent nem is saját elhatározásomból és meggyőződésemből tettem, csupán mert igyekeztem beilleszkedni.  Úgy hittem másnak kell lennem, mint aki vagyok. S mégis ellentmondásosan ez vezetett el ahhoz, hogy valóban önmagam legyek.

Személyiségünk fejlődése során, legyen külsőnkről vagy épp érzés-vagy gondolat-világunkról szó, hajlamosak vagyunk követendő példákat, példaképeket találni. Én mindig is felnéztem azokra a nőkre, akik szépen ki vannak sminkelve, akiknek csodás a bőrük és a frizurájuk mintha éppen a fodrásztól léptek volna ki. A realitás azonban mindig az volt számomra, hogy egy jó könyv elolvasása, egy kreatív projekt befejezésre fontosabbnak ítéltetett, mint hogy azt a drága időt amim volt a tükör előtti cicomázkodással töltsem. De azt hiszem, hogy az – ebben a kérdésben való hozzáállásunkat is- mint sok minden mást is Édesanyánktól örököljük. Milyen magától érthetődő is az hogy Édesanyánkat a legszebbnek látjuk gyermeki ártatlanságunkban. Az illata, a haja, a bőre, a mozgása minden tökéletes úgy ahogy van. Én hát ezt örököltem, a cicoma nélküliséget. Feszélyez az, ha rúzst kenek a számra, sőt sok esetben a száj-fény vagy ajak-ápoló is zavar. Ellentétes módon én akkor érzem magam kényelmetlenül, ha ki vagyok festve. Ha feltűnő ékszereket aggatok magamra, vagy éppen magassarkút veszek fel.

A mai eszemmel és tapasztalatommal azt tartom helyesnek, ha hagyjuk, hogy külsőnket az idő formálja és azzal együtt- nem pedig ellene működve élünk. Az évek során az arcunkra kerülő ráncokat vagy a hajunkba vegyülő ősz hajszálakat nem mint büntetés, hanem mint a természet rendje tapasztaljuk meg. Mert külsőnk is, akárcsak minden megmozdulásunk egy vallomás- arról kinek hisszük magunkat.

Számomra a szépség a nemes gesztusokban nyilvánul meg- az önfegyelemben amely az örök mértékhez igazodik. A nő vonzerejét úgy hiszem abból a magatartásból merítheti ahogy gondoskodni képes szeretteiről. A kedvességéből, a megbocsátásra való hajlamából avagy nagylelkűségéből és az önzetlen szeretetéből.

A természetesség számomra egy a mindent fölülíró sugárzó szépséggel. Ami természetes az őszinte, és ami őszinte az nem lehet más csakis csodálatra méltó.

Kívánok hát mindenkinek jó keresést. A lehetőségek felismerését személyes csodák meglelésére és a képességet azok megóvására. Erőt ahhoz, hogy elengedj minden szükségtelent. De megőrizz mindent ami értékesnek mondható.

Tat tvam asi

Namaste, Viki

Kapcsolódó cikkek:

Természetes Kozmetikumok és Olaj Húzás

***

Mintha tükörbe tekintenél

Ha kicsit is jártas vagy a jóga filozófiájában, megtaláltad talán már te is azt a részt, ami arra hívja fel a gyakorló figyelmét, hogy az ön-képzésnek milyen komoly szerepe van az ön-megismerés felé vezető úton. Ha nem vezetsz tehát naplót, kezdj el egyet! Az írás ugyanis a legnagyszerűbb eszköz gondolkodásunk fejlesztésére és végső soron ön-magunk jobb megismerésére.

Mit szólnál ahhoz a kilátáshoz, hogy ha összeszedettebben és hatásosabban tudnád kifejezni magad? Mit szólnál ahhoz, ha képes lennél arra, hogy krízis helyzetben ne siránkozással törd le magad és mások kedvét, hanem működőképes megoldások megtálalásával és a probléma gyökerének megfelelő orvoslásával? Vajon nem lenne-e csodálatos, ha a rendelkezésre álló sokszor bárgyú mesék helyett gyermeked ágya mellett saját mesét költenél, ami szárnyalóbb lenne bármely fellelhető mesénél és telve olyan bölcsességekkel amiből gyermeked valóban építkezni tud? Képzeld el azt a szabadságot és szárnyalást, amit az adhat, hogy elkezded megvalósítani féltve dédelgetett álmaid, és egy olyan példát mutatsz környezeted számára, ami mindenki életébe áldást hoz.

Múlt év augusztusában egy mély hullám völgyet tapasztaltam meg az életemben. Akkor és ott nem is volt igazán helye ennek a tapasztalásnak, hiszen látszólagosan minden működött és jól ment az életemben. Megfigyeltem azonban, hogy mikor kellemetlenségek, sikertelenségek, csapások vagy bármi féle komoly terhelés éri az embert, akkor sok esetben nem is reklamál egyszerűen átéli a helyzetet. Próbál azzal a legjobb tudása szerint megbírkózni. Aztán később ébrednek a gondok úgymond, mikor az ember kis levegőhöz jut. Mikor a vihar után elvonulnak a fellegek és ahogy elkezd tisztulni az ég, elkezdjük mi is egyre tisztábban látni a hátra hagyott pusztítást. Egy ilyen csata mezőn ébredtem fel én is egy nap, és kétségbeesés fogott el. A bennem élő árnyékok felismerése azonban csak úgy volt lehetséges, hogy azokra fény vetült. És ez a bizonyos pislákoló fény volt lelkem hívása, annak jelző fénye, hogy lám letértem az útról ami nekem lett szánva. Akkoriban nem írtam már jó ideje. Ha volt valami jó ötletem, gondoltam megjegyzem, minek is írnám le azt, mire lenne az jó, mihez is kezdhetnék azzal…

Azon a bizonyos napon azonban egy újabb fordulóponthoz, egy újabb útelágazáshoz értem el önmagamban, anélkül hogy tudtam volna azt. Megnyílt egy ajtó egy új valóság megteremtése felé. Ez a lehetőség persze mindannak a belső munkának, számtalan óra jóga szőnyegen eltöltött időnek volt köszönhető, amelyet az elmúlt években szőttem bele az általam hátrahagyott idő szövetébe. Leültem hát a számítógépem elé, és egy hirtelen ötlettől vezérelve a Google keresőjébe ezt gépeltem: “life-purpose” (élet-feladat) és aztán megütve a kereső gombot azt mondtam “Erre válaszolj nekem Google Guru!” Meglepetésemre egy videó jött fel az elsők között ami által aztán egy inspiráló kérdés fogant meg bennem. A kérdés a következő volt: “Mi az az egy dolog amit ha képes lennék elkezdeni és rendszeresen végezni azt, nagymértékben befolyásolná az életem pozitív irányba?”

Ezzel a kérdéssel a fejembe indultam el megvenni a közeli papír boltba egy naplót, és mikor hazaértem már tudtam is a választ. Leültem és elkezdtem írni. Azóta írok napi rendszerességgel megint. Elkezdtem végre a rég megálmodott blog-om (www.5minoasis.wordpress.com) ahova saját bölcsességeket, erő-kérdéseket, vagy éppen pozitív megerősítéseket írok. A szándékom az volt, hogy eredeti legyen, rövid és minden nap írjak egy bejegyzést. Egy évig terveztem, de már túl vagyok az egy éven most az ezredik bejegyzés a cél.

A másik meglepő munka ami kibontakozott a nyáron, hogy felkutattam és leporoltam a régi naplóim. Ugyanis hol kisebb, hogy nagyobb redszerességgel, de mindig is írtam. Ebből aztán egy könyv született, amit hamarosan te is a kezedben tarthatsz, ha szeretnéd. 

Mi a célom mindezzel? Az hogy megosszam ezt az izgalmas folyamatot – az alkotás folyamatát – mindazokkal akik kíváncsiak rá. Nem is igazán az én gondolataim számítanak itt, inkább csak inspirációként szeretnék szolgálni neked, hogy vedd te is a bátorságot önmagad kifejezésére, azokkal az eszközökkel és csatornákon át, amik neked a legtermészetesebbek. Egyre inkább az ugyanis a meggyőződésem, hogy a legjobb időtöltés az, ha igyekszünk önmagunk a legteljesebben kifejezni és kiválóságaink a felszínre juttatni. Minden más meggondolatlan pazarlás. Úgy tapasztalom, hogy az a bizonyos eszencia ami mélységet és tartalmat hoz az életünkbe, annak magva a művészetben keresendő. Abban az egyedi kifejezésmódban ami csak a miénk, amit csak mi hozhatunk felszínre.

Az írás egy nagyszerű eszköz, ami elvezethet ahhoz a felismeréshez, hogy hol van a te kincsed elásva. Ha esetleg nem tudnád még! Végy hát tollat a kezedbe, vagy kapcsold be a géped és kezd el róni a sorokat. Ne azért tedd ezt mert íróvá szeretnél válni. Tedd csak magáért a tapasztalatért. Tedd kedvtelésből. Tedd nyitott szívvel. Hagyj fel minden elvárásoddal, teremts inkább csak lehetőséget arra, hogy valami nagyszerű megszülethessen általad is.

Namaste, Viki

***

Végtelen lehetőségek tárháza

Milyen gyakran előfordul az életünkben az, hogy első benyomásból ítélve címkét ragasztunk a dolgokra, személyekre és történésekre! Aztán ebben a félreértésben, mint kényelmes ruhában ballagunk át éltünk napjain. De mert az élet kegyes, számtalan alkalmat biztosít arra, hogy ebből az ön-ámításból felébresszen minket. Azonban igaz, hogy sok esetben erős egónk és arroganciánk rögvest ellentétbe helyezkedik ezzel a lehetőséggel.

A jóga ösvénye egy lehetséges út, egy működő rendszer ami gyakorlataival képessé tehet arra, hogy a hályogot mely a valóság érzékelésnek ezt az eltorzult arcát érzékelteti igazságként velünk felfejtsük és látásunk élességét helyreállítsuk.

Annak ellenére, hogy úgy jártam végig az iskoláimat, hogy mindig a jó tanulók között voltam, sosem fűlött a fogam a kötelező dolgok betartásához. Szégyen vagy sem, sikerült úgy kijárnom az alsó-közép és felsőoktatás jeles intézményeit, hogy egy kezemen meg tudom számolni azokat az előírt kötelező olvasmányokat amiket kiolvastam. Talán épp mert kötelezőek voltak, már egyfajta ítélkezéssel vettem a kezembe őket. Címük alapján, sokszor téves képzelettárítások révén, azzal a háttér programmal a fejemben, hogy csak száraz és unalmas lehet – legtöbbször arra az elhatározásra jutottam, hogy keresni fogom minden lehetőségét annak, hogy kibújjak az elolvasásuk alól.

Bár nem volt kötelező, a félreértések remek érzékeltetése végett itt van például Gárdonyi könyve a Hosszúhajú Veszedelem. Tinédzserkori flegmasággal, címéből ítélve úgy tartottam, hogy ez biztosan valami Indiános könyv. Alapoztam ezt arra, hogy Apu évekig próbálta rám erőszakolni a Winnetou-t. Ebből kifolyólag soha arra sem méltattam, hogy egyáltalán levegyem a polcról és belelapozzak abba. Vajon hányszor sétálunk el így azok mellett a remekművek mellett amelyek válaszokat rejtegetnek a bennünk felmerülő égető problémákra? Vajon épp így halasztjuk el életünk lehetőségeit is?

És vajon ki tehető felelőssé ezért? Ki vezetett minket félre? Ki kondicionált miket arra hogy félreértésben éljük életünk és ezt még észre se vegyük? Vajon szándékoltan választották tanáraink számunkra ki azokat a könyveket, amelyek mélységét és üzenetét valójában csak a felnőtt elme értékelheti? Vajon karakter fejlődésünkhöz valóban hozzájárult-e annak a temérdek versnek, könyvnek és filozófiai ismeret anyagnak az elsajátítása amit anno ránk erőltettek? Mivé lettünk volna, ha nevelkedésünk során olyan könyveket adnak a kezünkbe, amelyek valóban beszélnek hozzánk? Vajon mennyivel lenne egyszerűbb az életünk akkor, ha megengedték volna hogy kimondjuk a saját véleményünket és ne a tanárainkét kelljen sajátunkként a papírra vetünk ismereteink számadáskor.
A nyáron, egy rég letűnt, édes gyermekkori emlék sejlett fel bennem. Az a vagy 25 évvel ezelőtti szünidő, amikor is anyai nagyanyámnál nyaraltam. Az Egri Csillagok volt a kötelező olvasmány és nekem azt minden ellenkezésem ellenére hangosan kellett felolvasnom a nyár folyamán. Mondanom sem kell, mennyire utáltam. Évekkel később boldogan szabadultam meg a könyvtől, amikor az egyik szomszédunk kérte azt kölcsön a fiának. Mosolyogva nyújtottam át a kötetet azzal a megjegyzéssel, hogy nyugodtan megtarthatja nekem már nem kell. Vajon milyen gyakran hajít el az ember jelentéktelennek tűnő dolgokat butaságából és hiányos ismereteiből adódóan?

Édesanyám mindig azt mondta, hogy az operát és a komoly zenét csak az tudja élvezni, aki megérett arra. Azt hiszem a szépirodalommal is így van ez. Nem elég az, hogy szeress olvasni és elolvass mindent ami érdekel, hanem nyitottságra és kíváncsiságra is szükség van. Valójában nem nevezhető még távolról sem intelligensnek az, aki csak azokban a témákban jártas amiket szeret, mereven ragaszkodva azokhoz és határozottan elutasítva minden olyan információt ami számára beilleszthetetlen. “Olvass olyan dolgokat is ami nem érdekel!” – tanácsolta Kreatív írás tanárom pár évvel ezelőtt, mikor önszántamból ültem be újra az iskola padba. Azonban valójában nem értettem vele egyet egészen addig míg ki nem próbáltam javaslatát. Ez vezetett el ugyanis ahhoz a felismeréshez, hogy: “aki szeretné megismerni a világot, s benne önmagát, annak nyitottá kell válnia annak számtalan arca felé”.

Elkezdtem tehát olvasni olyan dolgokat is ami nem érdekel. Így jutottam el újra a nyár elején az Egri Csillagokhoz. De ez alkalommal annak minden sorát lelkesedéssel olvastam végig. S azóta sorra veszem a kötelezőket. Egyszerűen nem tudok betelni velük: Mikszáth, Jókai, Karinthy és újra Gárdonyi.

A változás sosem a nagyból indul, hanem a kicsiből. Az egyénből aki nem fél kísérletezni. Mi lenne hát, ha felváltanád a TV-zést olvasással? Mi lenne akkor, ha minden nap leírnál 3 dolgot amiért hálás vagy? Mi lenne akkor ha megtalálnád azt a dolgot aminek az elkezdésével olyan lelkesedés töltene el, hogy egyszeriben nem lenne gond többé  reggel korán kelni? Mi lenne ha elhagynád azt az egy tulajdonságod ami a leginkább hátráltat kreativitásod kibontakoztatásában? Vajon mivé lennél akkor? Van kedved megpróbálni?

Namaste, Viki

***

Az Erő Benned Van

Ez a cikk elérhető audió formátumban az Inspiráció Rádióban: itt.

Maga a folyamat a válasz. Nincs cél. Képessé válni elindulni az úton a megérkezés maga. Mozgásban lenni a nyugalom kezdete. A csönd megtalálása maga.

Ha már érzed tisztán mit kell tenned, a műszer, lelked mutatója működik. A következő megteendő lépés fejlődésed útján a fénysebesség átlépéséhez az, hogy mikor megjelenik benned a válasz – egyszerűen, minden felhajtás nélkül, mindenféle akadékoskodás nélkül – elfogadd azt. A feszültség mindig az ellenállásból fakad. Nincs más dolgod tehát, csak hogy megtanulj együtt működni. Együtt-állásba helyezkedni benső bolygóid rezgésével, a benned lévő energiaközpontok sugallatával. Milyen érzések ébrednek bennem? Akarom én ezt? Kinek teszek ezzel jót? Mások vajon mit szólnak hozzá? Válaszod meg ezeket a kérdéseket. Légy őszinte, ezzel teheted a legjobbat magadnak. Ezzel tükröt állítasz magad elé.

A nehézség sosem abból adódik, hogy tudod mit kell tenned, és nehéz megtenni azt, már-már lehetetlennek tűnik. A nehézség mindig abból származik, hogy meg sem próbálod megtenni azt.

Fejleszd ki azt a képességet magadban, hogy hallj befelé is, és már nem lesz szükséged rá, hogy másoktól várd a válaszokat. A legtöbb lelki fájdalom abból adódik, hogy nem figyelünk oda erre a belső hangra. Mindenki elvárja hogy figyelmeddel kitüntesd őket, a munkát amit kiszabtak rád. Ki dönti hát el akkor, hogy a szabadidőd, az életed fontos perceit, óráit és éveit mivel töltöd el, ha nem más? Ebből adódik hát az a sok zűrzavar, az a mélységes keserűség ami időről-időre meglep minket, mikor lassítunk kicsit, és önmagunkba tekintünk. Ebből adódik az önbizalom hiányunk, önazonosság vesztésünk, amivel oly sokan küszködünk. Mi hát a megoldás?

Mondd képes vagy-e elmenni egy hosszú hétvégére úgy, hogy nem viszel magaddal mást, csak egy üres füzetet és egy tollat? Képes vagy-e csendben ülni egy szobában anélkül, hogy pillanatokon belül késztetést ne éreznél arra, hogy felálj és elrohanj?

Cselekedeteink nincsenek összhangban belső irányításunkkal. És ahhoz hogy a kettő között összhangot teremts, valamit tenned kell. Tanuld meg hogyan hangold össze a légzést, a mozdulatoddal, a lélek hangját a mindennapos cselekedeteiddel.

Ilyen egyszerű lenne hát? Hozd a figyelmed az itt és most-ba, légy 100%-ban jelen abban amit csinálsz. Érts egyet azzal amit csinálsz. Legyen a döntésed összhangban azzal amit csinálsz.

A betegség nem abból adódik, hogy nem vagyunk képessek magunkban ajtókat kinyitni, sokkal inkább abból, hogy ezeket idő előtt, a megfelelő felkészültség hiányában teszük meg. Van-e benned lelkesedés, kitatás és türelem? Oda tudsz-e figyelni arra amit csinálsz? Mindezeknek az adottságoknak a megszerzése, magunkra öltése mint a csatába induló katonán a vért a lustaságunk legyőzése végett. Válj erőssé azokon a helyeken ahol gyenge voltál és lággyá ott ahol azelőtt keménységet hordoztál magadban. Az egyensúly megteremtésével így képessé válsz arra, hogy szembe nézz a rád váró elvégzendő feladatokkal és azokat nem mint probléma, hanem mint tanulási, tapasztalatszerzési lehetőség fogd fel. Képessé válsz arra, hogy a büszkeséged mellett, alázat is legyen benned, és megtanulod, hogy ezeket megfelelően használd. Felismered azt, mikor jött el az idő arra, hogy egy újabb ajtót kinyiss magadban. Azok zárát ne erőszakkal, felfeszegetve, hanem a megfelelő kulcsot használva nyisd. Megtanulod illedelmesen becsunkni az ajtót, nemcsak kinyitni azt. Ahogy megtanulod azt is mikor szólj, mikor hallgass, mit és mennyit beszélj.

A feladat hogy megtalád a saját belső tanítódat. A csend növekedésével a szívünkeben, annak vágya is csökken, hogy az ember beszédével felhívja magára a figyelmet. Nem fecseg többé. Hangja hasonlatossá válik a madarak énekéhez, akiket öröm hallgatni. És nem azért, mert mindig más dalt énekelnek, hanem azért, mert azt az egyet ami az övék, azt kifogástalan nagyszerűséggel adják elő.

A zsenialitás mindannyiunk öröksége. Hiszen, ahogy nincs két egyforma ember a földön így az általuk hátrahagyott nyom sem lehet ugyanaz. A kiteljesedés az önmegismerés által megy csak. Egyéniségünk, egyediségünk kicsiszolásával. Épp ezért mindenekfölött törekedj arra, hogy megismerd magad. Hogy a dalt ami benned szól más is hallhassa. És nem azért, mert feltűnésre vágysz, hanem mert ezzel te is hozzá teszel az élet csodálatos sokszínűségéhez a melódiához mely a tökéletes harmóniában születik meg újra és újra és újra…

                                                                                    Om Shanti, shanti, shanti,

Viki

***

Az inspirációm forrása a gyakorlás maga

Egy tanító egyszer azt mondta, hogy mi mindannyian olyan fontsak vagyunk, hogy ha harangok lennénk a harangjáték már egy kis harang hiányában is hamisan szólna.
Olyanok vagyunk mint a kis lámpák akiknek csak kell egy áramforrás és már szépen ontják is magukból a fényt. A gyakorlás elején a kezdő ének egy ilyen funkcióval bír. Képes arra, hogy bekapcsol minket. Hozzáköt egy nálunknál nagyobb egészbe. A tradícióba. Egy szent teret hoz létre körülöttünk és bennünk amiben biztonságosan fejlődhetünk, tanulhatunk, növekedhetünk. Ha azt vesszük ez is egy zár. A kulcs a mi kezünkben. Ez az első olyan zár amit használnod kell ahhoz hogy a gyakorlásod igaz legyen. Tanuld meg hát ezt a mantrát szíved tiszta őszinteségével énekelni. Vele tisztelegsz azok előtt akik előtted jártak ezen az úton és morzsákat hagysz hátra azoknak akik majd utánad jönnek.

Aztán elkezdjük a Napüdvözletet ismételgetni, ami szintén egy ima. Ezt azonban most nem a hangszallagjaink segítségével mondjuk, hanem az izmainkéval. Ahogy széttárjuk a karunkat oldalra majd emeljük a magasba, hajlítjuk a testünket előre és hátra ezek a mozdulatok mind-mind betűket, szavakat, mondatokat képeznek az élet egyetemes nyelvén. Testbeszéd. Mondják a hozzáértők. És most itt, megérthetjük mi is. Ez a dolgunk tulajdonképp: figyelni magunkat, figyelni a testérzeteinket. Nem ítélkezni, nem elemezni, csak megfigyelni. A gyakorlásod ha jól végzed, kezedbe adja azokat a képességeket amivel határozotabbá, céltudatosabbá, kedvesebbé válhatsz. Megértőbbé. Nemcsak másokkal szemben, hanem elsősorban önmagaddal szemben. Kialakul benned egy érzék amit a jóga filozófia AHIMSA-nak, nem-ártásnak hív. Nem kényszeríted magad többé olyan helyzetekbe amiben nem érzed jól magad, nem hiteted el magaddal, hogy valami úgy jó ahogy, amikor ordít a helyzetből az ellenkezője. Nem vállalsz el többet mint amennyit bírsz, illetve képes vagy feladni dolgokat, átszervezni, átrendezni az életed úgy hogy úgy éld azt hogy abban valóban jól érezd magad.

Ez a rendszer csak látszólag séma. Látszólag mindenki ugyanazt csinálja. Ahogy látszólag mindenki ugyanazt az életet éli. Hiszen mindannyian felkelünk, eszünk, iszunk, mozgunk és pihenünk majd alszunk. Látszólag mi mindannyian ugyanazt csináljuk. De vajon ez valójában ugyanaz? Ugye nem! Te is könnyen belátod! Épp úgy a gyakorlás sem ugyanaz, bár mindenki ugyanazon a gyakorlatsoron megy végig. Érzed-e már hová vezetlek? Az Ashtanga Vinnyásza Rendszer úgy van felépítve, hogy az a mindennapi életed tükrözi. A jógaszőnyegeden, azon a vékonyka kis csíkon az egész életed feltérképezhető és megérthető. Egy jól megépített is tükör terem, ahol megismerheted lényed valódi arcait. Vajon könnyen feladod-e azt amibe belekezdesz? Milyen a memóriád? Kétségek, félelmek és bizonytalanság érzés merül-e fel benned amint magadra vagy hagyva és egyedül, önmagadra támaszkodva kell gyakorolnod, vagy éppen ellenkezőleg: felszabadító érzés? Esetleg képes vagy-e megfigyelni azt, hogy minden amit tapasztalsz egy adott alkalommal változik, örökös mozgásban van? Képes vagy-e figyelni arra amit csinálsz? Képes vagy-e úgy ismételni egy adott folyamatot, hogy minden egyes ismétlésbe visszahozod azt az életérzést, azt az izgalmat és kiváncsiságot, azt a lendületet amit akkor éreztél amikor legelőször találkoztál azzal a mozgássorozattal? Még ezernyi kérdést lennék képes neked feltenni, de most inkább arra ösztönöznélek, hogy keresd meg a saját kérdéseidet!

Amit itt csinálunk az terápia. De nem terapeuta és paciens között, hanem azon egyszerű igazság megértésében, hogy mindenki csak a saját orvosa lehet. Nem mondhatja meg számodra senki azt, hogy neked mi a jó, hogy neked mi működik, mivel te élsz a testedben. Náladnál jobban azt senki sem ismerheti. Ezt az utat csak te teheted meg. Én vállalom azt, hogy megosztom veled mindazt amit én tanultam, tapasztaltam és beépítettem. Vállalom azt, hogy megismertetlek egy olyan működő önterápiás eszközzel ami egészségessé, és erőssé fog tenni téged. Nemcsak a fizikai tested, hanem az abba bekötő összes finom testedet is. Ép testben, ép lélek. Ép gondolatok, tiszta, őszinte érzések. Éles elme. Tiszta lelkiismeret.
Ez az út sok kényelmetlenséggel, sok megoldandó feladattal, kihívással jár, de amit cserébe kapsz, az egy olyan új világ ismerete amiben minden bizonnyal otthonosan mozogsz majd. Hátrahagyva a félelmeid, mint kinőtt gyerekruháid. Hátrahagyva a keserűségeid, elveszett álmaid, terveid, lehetőségeid. Megérted, az idő valójában nem lineárisan fut a múltból a jövőbe, valójában csak a jelen létezik. Azt ismételjük újra és újra ahogy a samsara kereke forog. Képes vagy-e hát ITT és MOST valami olyat tenni amit eddig még nem tettél? Így juthatsz el ugyanis oda, ahova eddig még nem jutottál el.

Namaste, Viki