Milyen hivatásból, szakmából váltottál mire? • Hány éves vagy? • Milyen munkahelyet és státuszt, egzisztenciát hagytál ott? (multi, céges autó, magán orvosi szolgáltatások, stb. mindent ami kényelmes, biztonságos, jó…) • Hogyan jött, hogy váltani szeretnél, miért? Mi kellett a kezdő lépéshez és mi kellett a nagy átlépéshez? • A váltásod mennyire volt megtervezett, mennyi ideig tervezted vagy mennyire volt impulzív? • Volt-e és ha igen külső- belső nehézséggel kellett szembenézned a váltáshoz? • Mi volt a leghangsúlyosabb szemléletváltás, amelyet meg kellett hoznod az „új” életedben? • Mi a döntésed hozadéka, mit sikerült elérni megvalósítani az „álmaidból” és milyen hozadékai vannak, amire nem is számítottál (+ és – is)?
Az eredeti szakmám mélyépítő mérnök. 6 éve dolgoztam a szakmámban, amikor adódott a lehetőség, hogy kimehetek Új-Zélandra nyelvet tanulni, világot látni – ennek a lehetőségnek a megragadásában volt nagy húzó erő az a szerelem, ami kialakult bennem a férfi felé, aki készülőben volt Új-Zélanra. Be kell vallanom, hogy nem is a hely vonzott elsősorban, hanem annak a kapcsolatnak a lehetősége amire mindig is vágytam: egy olyan társsal megosztani az életem, aki inspirál, aki mer velem együtt álmodni és tesz is az álmai megvalósításáért.
Mindez 2006-ban volt. Akkor a huszas éveim végén voltam, biztos és megbecsült szakmával a kezemben. Lakás és autó hitellel a hátamon és jó nagy adag jövőbe vetett bizalommal. Az akkor egy éves autóm adtam el az utazás fedezésére illetve a 3 hónapnyi költőpénzem biztosítására. A munkahelyemen felmondtam, pedig a főnököm felajánlott egy éves fizetés nélküli szabadságot, arra az eshetőségre ha bármi balul ütne ki és úgy kellene hazajöjjek, hogy se munka, se kapcsolat (egy éve voltunk együtt az út tervezésekor). De én akkor azt mondtam a főnökömnek, hogy az a verzió, hogy „nem jön össze” az én szótáramban nem létezik, bárhogy is lesz, csak nyerhetek rajta. Úgy éreztem szükséges, hogy becsukjam ezt az ajtót magam mögött, mert csak így tudok egy olyan jövő felé nyitni, amiről addig csak álmodoztam.
Akkor a főnököm azt mondta: „Rendben Viktória, keresse akkor meg mi is az a boldogság, és ha megtalálta, kérem jöjjön vissza és ossza meg velünk is!”
Hát azóta is a fülembe cseng ez az utolsó feladat, amit rám bízott. Szerencsém volt vele mert sokat tanultam tőle, egyengedte a szakmai fejlődésem és emberileg is támogatott, a fentihez hasoló felhívásokkal ösztönzött a 6 év alatt míg együtt dolgozunk.
Ez tehát azóta is a fő motívum az életemben, a boldogság megtalálása. Ez volt az a kifejezésre nem jutattott, talán addig nem is tudatosított belső igény, ami akkor megfogalmazásra került és bizonyossá tette számomra, hogy jól döntök akkor és ott, mikor a bizonytalant, a kalandot választottam a biztos helyett.
Rengeteg várt és nem várt kihívással szembesültem. Mint mindenki aki útnak indul. Volt köztük olyan, amit könnyen legyőztem (mint például a családom ellenállása a döntéssemmel kapcsolatban, vagy a fizikai dolgok elengedése (autó eladás, lakás kiadás, bútorok, könyvek, személyes tárgyak elcsomagolása vagy hogy felmondtam a munkahelyemen) és volt amelyik legyőzni látszott (azok a kisebb-nagyobb veszteségek (mint betegség és halálesetek a családban amire nem számítottam), illetve amelynek valódi megértéséhez és átformáló erejének megéléséhez évek kellettek. De talán mindez együtt jár az öregedéssel is.
9 évet töltöttem végül Új-Zélandon a tervezett pár hónap helyett. Ez alatt rengeteg olyan területen próbálhattam ki magam, amit azelőtt nem vettem „komoly szakmának” mint például a vendéglátás vagy a gyerekfelügyelet*. De volt arra is lehetőségem, hogy a szakmámhoz közeli pozicióban is eltöltsek egy kis időt, mint pl. mikor építész asszisztens voltam Waiheke Szigetén. A „nagy átlépés” amire kérdezel, nem volt látványos: ehhez is évek kellettek, és sok tapasztalás. Ennek a bizonyos sors formáló átlépésnek a megéléséhez számomra az kellett, hogy éveket dolgozzak a fent említett előzetesen lesajnált területeken* Mert végső soron ez a kettő segített hozzá ahhoz, hogy megtanuljak szolgálni. Hogy megtanuljam elengedni az ego-m, és nem felhozni hogy én bizony tanult ember vagyok és van szakmám, miközben a pult mögött állok és kévét főzök a jól öltözött, savanyú képű vagy épp szélesen vigyorgó és viccelődő kiváltságosoknak. Vagy hogy az, hogy a pult mögé álltam, az én választásom, mert ez szolgálja azt a nagyobb álmot, hogy tanulhassak egy olyan jógatanártól, akitől valóban van mit.
Mert végső soron és érdekes módon a vendéglátás biztosította számomra annak a belső és külső szabadságnak a lehetőségét, amit a biztos jól fizető állásom nem volt képes. Megtanultam azt, hogyan gazdálkodjak kevesebb pénzből és mégis legyen mindig mindenre amire vágyom. Megtanultam odafigyelni az emberekre – munkatársakra, vásárlókra, vagy épp a gyerekekre akikre vigyáztam az évek során – megtanultam azt, hogyan legyek jelen ott és akkor, értékelve azt a pillanatot azt az élményt ami ér. Megtanultam, hogy az, hogy mennyit érek nem a foglalkozásom által rám ragasztott cimke dönti el. Megtanultam nem vágyakozni, hanem tenni a vágyaim megvalósításáért. És mind eközben megtanultam egy olyan jógastílust ami képessé tett arra, hogy napi 10 órát talpon legyek a munkahelyemen és utána még legyen kedvem és erőm főzni, gondoskodni a környezetmről és képezni magam azokon a területeken amik mindig is vonzottak. Megtanultam például szőni, dobolni, elvégeztem egy kreatív írás modult az AUT-n, miután letettem a felsőfokú nyelvvizsgát angolból, tanultam maori masszázst és buddhista tanítókkal meditáltam.
A tanárom 2010-ben találtam meg kint és innentől kezdve a szabadidőm nagy részét a jógával kapcsolatos képzések, tréningek és a mellékállásban való tanítás tette ki. Rengeteg nagyszerű emberrel ismerkedhettem meg, akik kisebb – nagyobb mértékben befolyásolták, terelgették és segítették az utam. Sok jóbarátot és jelenleg is szeretettel ápolt kapcsolatot hagytam hátra, amikor 2015-ben hazaköltöztünk.
Hangsúlyos szemléletváltás? Lassan évről-évre láthatatlanul de egyre markánsabban alakult ki bennem, akárcsak a jóga gyakorlásom vagy az, hogy szakmát váltottam. A tizen X-évvel ezelőtti önmagamhoz képest, ma valahogy sokkal jobban érzem magam a bőrömben: mind fizikailag-mind lelkileg, mind szellemileg. De talán az aktív önképzés és az ismerttől való távollét tette lehetővé számomra azt, hogy egy adottságaimtól eltérő, nyitottabb személyiség felé alakuljak. Ellentétben azzal a zárkózottabb személyiséggel amit az olyan iskolapadok és munkahely alakított, amit az határozott elsősorban meg, hogy megfeleljek mások véleményének (tanáraimnak, családtagjaimnak és főnökeimnek) és annak az általuk számomra megálmodott státusznak amit az iskoláim vagy a szakmám által érhetek csak el.
Pozitívum? Hogy ez a megfelelési kényszer átalakut bennem, remélhetőleg minden önzés nélkül, de ma már elsősorban önmagamnak igyekszem megfelelni és csak aztán másoknak. És persze az, hogy megtaláltam a boldogságot! Az mindig is velem volt, csak ritkán lassítottam le annyira, hogy észre vegyem!
Negatívum? Ez nehezebb kérdés, most szív szerint azt mondanám, hogy nincs, de bizosan azt mondanád, hogy na ne már! Szóval lássuk csak: talán az, hogy a külföldön töltött évek alatt veszítettem el az Édesanyám, és ha itthon maradok, több időt tudok vele tölteni az utolsó éveiben.
Ez az amire nem számítottam amikor útnak indultam, és ez az ami minden nap emlékeztet arra, hogy milyen értékes az életünk, és mennyire fontos az, hogy jól töltsük el azt!
Hogy mennyire voltam impulzív, ennek az eldöntését rád bízom!
Köszönöm a kérdéseid, ahogy mindig is!
Viki
Jóga Vikivel 