Említettem Betty Edwards könyvét a jobb agyféltekés rajzolásról egy előbbi bejegyzésben. Most egy másik könyvről számolnék be ami szintén sokat segített: Julia Cameron: A Művész Útja. Ez a könyv is – Hermann Hesse Sziddhártájához** hasonlóan – többször is megtalált engem. (Talán még az év is stimmel.) A huszas éveim elején vettem meg ezt a könyvet is magyarul és el is kezdtem a napi 3 oldal szabad aszociációs (free flow writing) írást minden reggel ébredés után. Ugyanis ez a könyv egy 12 hetes írói kurzus. Aminek a célja nem feltétlenül az, hogy íróvá válj. Csupán az, hogy felszabadítsd magadban a megkötött, elásott, elfeledett kreatív erőket. Több módja van ennek, de az írás az egyik legegyszerűbb ami a ma emberének a rendelkezésére áll. Nem is kell visszaolvasnod az írásaid. Nem kell, hogy értelmes mondatokat írj, vagy hogy szépen írj vagy fogalmazz. Csak annyi a feladat, hogy rászánd az időt és írj. És hát ahogy a napi jógázás megvalósításában ebben is pontosan itt van a nehézség. A rendszeresség megtartása, a lendület megőrzése. Amivel nekem is meggyűlt a gondom. Talán egy hónapig ment az írás, aztán legyintettem és abbahagytam. Kishitűen iróasztalom mélyére sülyesztettem a füzetet és hasznosabb és ha nem is hasznosabb de lagalább is élvezetesebb reggeli rutin után néztem.

Aztán akárcsak a „megvilágosodott könyve” ** ez a könyv is megtalált újra Új-Zélandon. (The Artist’s Way) Akkor újra nekiláttam és elkezdtem elolvasni a könyvet. Inspirálónak találtam és új lendülettel nekifogtam az írásnak. Ennek eredményeként született meg a könyvem a Maradandó Érték.

Aztán megint közbejött az élet – új elvégzendő és megvalósítandó kihívásokban helyt állni. Így az írás megint kicsit mellékvágányra került. A naplózáson kívül nagyobb írói munkába nem fogtam.

És aztán 9 év külföldön töltött idő után amikor 2015 év elején hazaköltöztünk újra megtalált a könyv. (Ahogy persze sok más is, ezért is kezdtem el ezt a rovatot: Bölcsesség nyomában) Élvezettel veszem le újra a könyveimet a polcról és olvasom őket újra, így vettem le a Művész Útját is és fogtam gyanútlanul bele az olvasásba. A mindennapos jógázásnak köszönhetően azonban, olyan mentális és fizikai teherbírásnak és kitartásnak a birtokába kerültem, ami képessé tett arra, hogy ez alkalommal ne csak nekifussak, hanem végis is csináljam a 3 hónapos napi írói gyakorlatot. Sőt magam előtt erőm fitpgtatásaképp ezúttal nem A5-ös, hanem A4-es füzetbe kezdtem róni a sorokat. Ezúttal lelkesen, töretlenül, a felmerülő belső akadályokat átszelve. Ennek az írói tevékenységnek lett aztán az eredménye, hogy összeállítottam a Szembe fordított tükrök című könyvem, ami több mint húsz év naplójegyzeteiből való szemezgetés. Amolyan jóga lelkű füveskönyv.

Szeretettel ajánlom, hát neked ezt a könyvet is, ha szeretnél nagyobb önismeretre szert tenni, kíváló utitársadul szolgálhat.

Namaste,
Viki

Szerb Antallal nevével úgy ismerkedtem meg, hogy Gimnáziumi éveim a hasonló nevű intézményben töltöttem. Ebből kifolyólag olvastam el először tőle az akkoriban sokat emlegetett és számomra ajánlott A Pendragon legendát. Amiben egy fiatal magyar tudós XVII. századi misztikusok után kutat. Egy nagyszerű, szatirikus detektívregény, amely a legendákkal teli varázsos walesi tájra viszi el az olvasót.

A másik könyv ami birtokomban van A Királyné nyaklánca, amit most nyáron sikerült elolvasnom. A történet Marie Antoinette hírhedt gyémántjai körül bonyolódik. A meghökkentő kalandok sorozatában bíborosoktól szélhámosokig ágaznak szét az udvari cselszövések szálai és az emberi sorsok váratlan fordulatai. Érdekes könyv volt, mégis írásmódja miatt, számomra kicsit nehézkes volt olvasni.

Ellentétben a harmadik könnyvel, amit a hétvégén olvastam el két nap alatt. Az Utas és Holdvilág stílusa magával ragadó. Valahogy folyamatosan olyan ismerős volt a könyv. Számomra Szepes Mária Raguel 7 tanítványának és Hermann Hesse Demianjanak légkörét idézte. Nehéz volt letenni. A könyvekből amik nagyon tetszenek általában jegyzetelek. Tessék hát ebből néhány gyöngyszem:

“Íme egy ember, akinek sikerült megrögződnie a neki megfelelő életkorban. Mert minden embernek megvan a maga egyedül megfelelő életkora, az biztos. Vannak akik egész életükön át félszegek, fonákok, nem találják a helyüket, amíg egyszerre bölcs és szép öregasszonyok vagy öregemberek lesznek: hazaértek az életkorukba.”

A könyv Olaszországban játszódik ezért is volt számomra nagyon kedves. Eszembe juttatta saját olasz utazásaimat, a nyelv, a táj az étel és az élet szeretetét, amolyan ‘dolce far niente’* módra. (*édes semmittevés)

” Sosem az kerül pénzbe amiért igazán érdemes élni. Egy krajcárodba sem kerül, hogy szellemed be tudja fogadni a dolgok ezerféle nagyszerűségét, a tudományt. Egy krajcárodba sem kerül az, hogy Olaszországban vagy, hogy olasz ég van fölötted, hogy olasz utcákon járhatsz, és olasz fák árnyékában ülhetsz le, és mikor este lesz, olaszul megy le fölötted a nap. Egy krajcárodba sem kerül, ha tetszel egy nőnek, és neked adja magát. Egy krajcárodba sem kerül, hogy néha boldog vagy. Pénzbe csak az kerül, ami körülötte van, a boldogság körül, az ostoba unalmas kellékek. Az nem kerül pénzbe, hogy Olaszországban vagy, de pénzbe kerül, hogy odautazhass, hogy ott fedél alatt alhass. Az nem kerül pénzbe, hogy a nő a szeretőd csak az, hogy közben ennie és innia kell, és fel kell öltöznie ahhoz, hogy levetkőzhessék. De a nyárspolgárok már oly régóta abból élnek, hogy ellátják egymást a lényegtelen és pénzbe kerülő dolgokkal, hogy már el is felejtették azokat a dolgokat, amik nem kerülnek pénzbe, és azt tartják lényegesnek ami sokba kerül. “

Az író csodálatosan vegyíti , a belső és a külső világ vivódásait: az álom és a valóság, a higgadtság és az őrület, a lehetséges és a lehetetlen közti világokat.

“Utunk irányát magunkban hordjuk és magunkban égnek az örök sorsjelző csillagok.”

A legkedvesebb gondolat, ami nosztalgikus emlékeket és Juhász Gyula: Annak Örök című versét idézi bennem az ez:

“A szerelem mindvégig megőriz egy pillanatot, azt a pillanatot, amikor született; és akit szeretnek, sosem öregszik meg, szerelmese szémében mindig tizenhét éves marad, és kócos haját, könnyű, nyári ruháját ugyanaz a barátságos szél borzolja egy életen át, ami akkor fújt, abban a végzetes pillnaatban.”

Milyen igaz ez! De ez nemcsak a szerelemre, hanem a szeretetre is igaz. A hű-tiszta barátságokra, vagy az elfogult gyermeki szeretetre ahogy a szüleinket látjuk. Rettenthetetlen, bátor hősöknek, akik védtelen gyermekként olyan kiválóan meg tudtak védelmezni és példaképül szolgáltak nekünk. Szerencsés az, aki képes felnőttként is bátor hősnőnek és rettenthetetlen hősnek látni a szüleit. De ennek kifejtése már egy másik bejegyezés tartalma kell hogy legyen.

Ha szeretnél egy jó könyvet találni a lukas, őszi estéidre, Szerb Antal kiváló választás lehet. Szeretettel ajánlom neked a könyveit, legfőképp az Utas és Holdvilágot!
Viki

Önismeretem útján – a napi fizikai ászana gyakorlás*on kívül (vagyis amit manapság “jóga”* gyűjtőnévvel illetünk) – az érzékszerveim csiszolgatása és művelése hatalmas segítséget nyújtott. Mindig is vonzottak a képzőművészet- és az irodalom remekei. Magam is sokszor nekifutottam, hogy megpróbáljam magam ezeken a területeken. Gyerekkorom óta élvezettel rajzolok és verselek, naplózom vagyis írok. Általános első osztályában emlékszem a tanáraim csodájára jártak az írásomnak, annak hogy olyan szépen formálom a betűket. Számomra ez nem volt csoda, inkább természetes, hiszen óvodás kiscsoportos korom óta vágytam az iskolába, már az oviba is iskolatáskával jártam és bújtam a könyveket. És mivel számolni előbb megtanultam mint olvasni, hát számoltam a könyvekben a betűket, szóról-szóra szavanként és igyekeztem megfejteni azok értelmét. Komolyan belemerülve tettem ezt, hogy a körülöttem lévő felnőttek azt higgyék olvasok. Hát ilyen nagyon szerettem volna én már 4 évesen is elsajátítani eme titkos és magasztos ismereteket mint az írás és olvasás tudománya.
Meglepetésként ért, hogy Új-Zélandon a munkatársaim újra megdícsérték írásomat, azt, hogy folyó betűkkel tudok írni, mert sokuk csak nyomtatott betűkkel írt, a folyó betűvel való írás náluk egy külön tudománynak számít, és ebből kifolyólag megbecsült művészeti tevékenységnek. Ennek hallatán meg én ámultam el, hiszen huszas éveim elején, a pályaválasztásom előtt állva hagytam magam lebeszélni a művészeti iskoláról és a képzőművészet helyett inkább mérnöknek tanultam. Anyám kijelentette megkérdőjelezhetetlen meggyőződéssel többször is nézete mellett voksolva, hogy “a művészetből nem lehet megélni!” Én pedig sokáig hittem neki. Hiszen az én tapasztalatom is ezt mutatta. Egészen addig amíg bele nem futottam az ellenkezőjébe, a Föld átellenes pólusán, Új-Zélandon. Ahol az volt a tapsztalatom, hogy a művészetet támogatják, megbecsülik és teret engednek neki.

Nem véletlen hogy itt talált meg Betty Edwards könyve a Drawing on the right side of the brain. Egy kanadai barátnőmtől kaptam, elutazásakor. Ez a könyv is egyike let azoknak amelyek segítettek életem eseményeit egy új mederbe terelni. Betty Edwards könyve segítségével felszámoltam pár olyan hiedelmet, ami egészen addig megszabta és gátolta kreatív kibontakozásomat.

Ez a könyv kapható magyar nyelven, többek között a Libriben is Jobb agyféltekés rajzolás – A kreativitás és a művészi magabiztosság fejlesztésének új útja címmel.

A könyv tizenkét fejezeten át lépésről-lépésre elvezet ahhoz a készséghez, hogy megrajzold magad portréját úgy mint egy művész. És hogy legyen viszonyítási alapod arra kér, hogy rajzold le magad a könyv elolvasása előtt ahogy tudod, és aztán a könyv elolvasása után. Mondanom sem kell, drámai volt a különbség. És mindez csupán annak az eredménye, hogy valaki megoszt veled pár olyan trükköt, amit nekem speciel kimaradt az általános iskolai vagy később a középiskolai rajzoktatásomból.

A számítógépem archívumában megtaláltam két régi írásom ebből az időből (2008) amit ha szeretnél elolvashatsz itt: Művészet élvezete és Kreativ Írás.

Csodás napokat neked kreativitásod felfedezésének jegyében!

Namaste,
Viki