183 nap boldogság, dinamikus harmónia, anyaság

Azt mondja a hagyomány, hogy az Anya az első és a legfőbb guru. Szerintem ez pontosan fordítva igaz. Az első gyermek a legfőbb guru, aztán pedig a soron következőek mindegyik a maga jogán.

Az én kis gurum például engem türelemre és szeretetre tanít. Boldogak lenni tanít. Játszani, kacagni, elengedni tanít. Felfedezni, felismerni, bízni tanít. Másnak lenni tanít. Arra tanít. Hogy merjek másként csinálni, gondolni és érezni mint az elődeim.

Gyermekünk születésével anyává válunk. Azonban míg az ő világra jövetelük egyértelmű, az anyaságba való beavatás pontos időpontja kevésbé az. A várandósság, a szülés, a gyermekágyi időszak és az első ezer nap. Én azt mondanám, hogy a női létezésnek ez a valódi keretje, megformálója, tartó tégelye, alakító kohója.

Sokan kérdezték tőlem milyen anyának lenni nem sokkal a szülés után. Azonban nem tudtam valódi választ adni. “Jó”. – mondtam. “Felemelő”. De valójában még nem volt tartalma ezeknek a szavaknak. Formálódik a szótáram. A szavak, az érzések új tartalommal töltődnek fel. Valójában ennyi félelmet, aggodalmat, örömet és bennük a legintezívebb mélységeket és magasságokat az elmúlt negyven év alatt összesen nem éltem meg mint most ez alatt a több mint másfél év alatt (a várandóssággal együtt).

A boldogság fogalma is változik bennem. Manapság boldognak lenni számomra nem azt jelenti, hogy mindig örülök. Felismertem, hogy a boldogság nem egy statikus állapot. A boldogság egy intenzív áramlás amiben az ember képes megélni az őt érő behatásokat. Ha kell dühöng, csapkod, ordít vagy épp kacag, táncol, dalol – mindent a maga idejében és sosem ragaszkodva egyik állapothoz sem.

Míg az első félévünk egyfajta áldott mozdulatlanságban telt, a második az ebből kibontakozó mozgás jegyében. Mozgásban van körülöttünk minden. A dolgok helye, a napi teendők elvégzésének a sorrendje, a prioritásaink és mindaz amit kőbe vésettnek hittünk.

A napokban jutottam el ahhoz a felszabadító gondolathoz egy hosszú nap után ágyazva, miközben fáradt gyermekem a lábamnál nyafogott, hogy “na és akkor mi van ha ma csak úgy a bevetetlen ágyon alszunk”. Rendszertő ember létemre első gondolatként a rémület fogott el “ mi van akkor, ha ez szokássá válik? Hogy fog kinézni a lakás, az életünk mondjuk öt év múlva?” De aztán legyintettem, lassítottam, megtörve az igézetet ami belém let kódolva. Lehajoltam a gyermekemhez, felemeltem, megöleltem. Leültem vele a káosz közepére, egy dalt dalotam neki, megnevetettem. Meséltem neki, figyelt rám, hozzám bújt, és akkor döbbentem rá. A rend nem körülöttünk kell, hogy legyen, hanem bennünk. Ha így van, akkor a görcsös akarás helyett képesek leszünk könnyedén magunk köré teremteni azt amire vágyunk. Ezt nevezem én most úgy, hogy ez a dinamikus harmónia.

Amióta az eszemet tudom a statikus harmóniára törekszem, vagyis hittem abban, hogy valaha is kész leszek bármivel is. Most formálódom lényem legutolsó sejtjéig abba az igazságba bele amit egy régi képeslapon találtam meg. Édesanyám mindig is szeretett elsőként boldog születésnapot kívánni nekem. Hát ez most is sikerült. Így hat évvel a halála után is. Egy 2001-ben írt régi képeslap hullott a földre elém tegnap, amin azt írja: „…előbb vagy utóbb rá kell döbbennünk, hogy az állomás nem létezik, nincs egy hely ahová egyszer s mindenkorra megérkezünk. Az állomás csak álom, egyre messzebbre tűnik.”

Naivitásom színes kaleidoszkóp aminek lencséjén át, széthullni látom a bennem élő hazugságokat. A legnagyobb ajándék, szembesülni a negatív tudatalatti tartalmaimmal és kiaknázatlan képességeimmel. És ez egyben a legnagyobb lehetőség is számomra itt és most. Változni és változtatni a generációs mintákon, a lehetetlennek vélt berögzült, kővé dermedt rutinokon. Ahogy látom fejlődni ezt a kicsi gyermeket én is valahogy előtűnök ebben a folyamatban. „Én” az az „én” akit eddig nem ismertem, mert fedve volt azzal amit tanítottak nekem, amit magamról hittem.

Ezt az időszakot élem most. Beavatást az anyaságba, a dinamikus harmóniába egy új minőségben megélt boldogságba. Nap mint nap. Meghaladom személyiségem kiaknázatlan forrásait, máskor pedig azok a felszínre törvén mint tajtékos hullámok magukkal ragadnak és én csak ámulok „nahát ez is én vagyok?”.

Csodákkal teli és egyben velejéig felkavaró időszakot élek. Hiszen lehetőségem adódott nekem mint embernek átírni a lehetségest és a belém kódolt tiltásokat. Szülővé érni. Valójában felnőni és vállalni a felelőséget egy (kis)ember életéért.

Kicsi lányom! Hittel és bizalommal állok az elénk néző közös idő elé! A bennem élő ősbizalom egyre szilárdabb. Bízom a gondviselésben, hiszen badarság lenne azt gondolni hogy hatalmamban áll kontrolállni az eseményeket. Vigyázok rád. A legjobb tudásom és szívem őszinte szeretete által diktált ütemben. Megteszek érted mindent amit jónak és helyesek találok, és igyekszem időről-időre felülbírálni a cselekedeteim, hogy az amit én jónak hiszek az valójában neked is jó-e? Odafigyelek rád, és próbálok olyan rugalmas lenni nap-mint nap, hogy felismerjem mikor van szükséged a közelségemre és mikor korlátozlak vele.

Egy csodás tánc az életünk. Boldogság az élet veled! Újra és újra meglelt, naponta formálódó boldogság. Ezt kaptuk tőled. Drágám. Kincsem.

Szeretlek!

Anya

Az Anyaság mérföldkövei

Gyermekem tanít az egyszerű jelenlét örömére.
Az alapvető igényeim, ösztöneim kielégítéséből származó megelégedettség örömének felismerésére.

Csodálom benne azt, hogy nincs tudatában még az idő szorításának.
Nem hagyja magát siettetni; – nyújtózkodik, ébred, mosolyog, gügyög, kacag, sír, rúg, harap, mar, torzul az arca, majd angyali békesség ül rá, elalszik – mindent a maga tökéletes időzítése szerint.

Tanulom a gyermekem és ő tanul engem.
Tanulok az elemi ösztöneim szerint élni; ösztönös anyává válni.

Édesanyaként tanulom hogyan értelmezhető még és fogalmazható újra a harmónia definiciója.

Tanulom a belém kódolt megfelelési kényszert elengedni.
Tanulom azt, hogyan bonthatóak le a rég berögzült szokásaim.
Tanulom megfogalmazni és újra építeni azt az új embert akivé ezek nélkül a szokások nélkül válhatok.
Tanulom elfogadni és megélni a nőt akivé az anyaság tesz.

Tanulok bátrabb lenni.
Tanulom elviselni az érzést, amikor nem felelek meg az elvárásoknak.
Tanulom, hogyan tudom derüs szívvel elviselni a méltatlankodást és a negatív kritikát.

Édesanyaként tanulok félelem és kétség nélkülivé válni.
Áramolni.
Benne lenni a pillanatban.
Odafigyelni, kapcsolódni, érzékenyen reagálni arra ami van.

Tanulom az ítélkezés mentességet.
Önzetlen szeretet tanulok
Tanulok szavak nélkül vezteni.
Tanulok minden helyzetben relaxálni tudni.
Tanulok valóban látni, valóban érezni, valóban tudni mi a lényeges és mi nem.

Édesanyaként tanulom a büszke és magabiztos létet.
Rugalmasságot, kapcsolódást és gondoskodást tanulok.
Édesanyaként tanulom lezárni magamat. Kiszűrni a zavaró behatásokat, védelmezni a családomat.

Édesanyaként tanulok összebújva aludni.
Édesanyaként bízni tanulok: az ösztöneimben, magamban, a gyermekemben, bennünk mint egység.

Édesanyaként tanulok olyan határozott lenni, amely képessé tesz arra, hogy véghez vigyem azt amit eldöntöttem, mégis rugalmas lenni annyira, hogy ha szükség van rá, bármikor változtatni tudjak azon amit elterveztem.

Mindezt tanulom és ennél többet.

Boldogság, áldás, öröm

Életed első éveiben az önállóságra neveltek. Az életkörülményeid, adottságaid és sokáig egyke gyermek lévén megtapasztalhattad azt, hogy milyen is szeretve lenni és mégis terelgetve afelé, hogy minél előbb önálló légy. Ez kezdetben nagyon nehezen ment egy olyan anya mellett, aki erős és tüzes jelleméből adódóan sokszor kioltotta a benned lévő holdszerű minőségeket. Visszahúzódó, félénk gyerek voltál. Nehezen értettél Édesanyáddal szót, mégis csodáltad, tisztelted és példaképül választottad őt. Tinédzser és fiatal felnőtt éveid úgy teltek, hogy nehezen hoztál meg döntéseket úgy, hogy ő ne hagyta volna azt jóvá. Támogatott, de egyben ő volt a legnagyobb ellenfeled is abban, hogy azt az életed éld amit megálmodtál magadnak. Olyan kihívások elé állított, amelyek előtt sokszor megsemmisülni vélted magad, mégis később ráébredtél ezek nélkül a próbák nélkül nem lehetnél az, aki ma vagy. A kettőtök közt feszülő ellenállás egy nap egyszercsak hátszéllé változott, ami elvitt téged a világ másik felére, azzal a megingathatatlan bizonyossággal a szívedben, hogy a férfi aki utadon veled tart azzal lehet csak az életed teljes és egész.

Közös életetek, bátor lépések és meglepő fordulatok jellemezték. Eljutottatok számtalan olyan helyre amiről addig csak könyvekben olvashattál és megvalósítottatok olyan dolgokat, amiket addig elképzelni sem mertél, hogy te képes lehetsz rá. Együtt voltatok sikerben, kudarcban, örömben és bánatban. Mégis mindig jó kedéllyel, törhetetlenül. Együtt másztátok meg így azt a rögös utat, ami nem kifelé hanem befelé vezet szívtől szívhez.

Ami veszteség ért, azt sokszorosan kaptad vissza az elmúlt évek alatt. De ehhez, az kellett, hogy te magad mondjál le először olyan dolgokról, amikhez addig foggal-körömmel ragaszkodtál és önmagad elhagyhatatlan részeként éltél meg.

A változás, – amitől a legjobban féltél mindig is – gyermekkorod rémei lassan- lassan átalakultak és a sötétségből a fényre, az ismeretlenből az ismertbe tértek, megszelídültek. Eljutottál oda, hogy nem akarod leplezni a hiányosságaid, a félelmeid, vagy a hibáid, hanem kíváncsisággal fordulsz feléjük. Nem zársz, hanem nyitsz, nem menekülsz, hanem szembenézel.

A legnagyobb változáson azonban most ebben a pillanatban mész keresztül – ez is egy olyan folyamat aminek a megtapasztalására valójában kislány korod óta készülsz, mégis ahhoz, hogy valósággá váljon az kellett, hogy engedj a változásnak. Más ember lettél az elmúlt kilenc hónap alatt, kimosódott belőled sok olyan reflex és rutin, amivel valójában csak a saját életed keserítetted meg.

Több benned a tetterő, kevesebb benned a kétség. Több benned az öröm és kevesebb a kételkedés, hogy vajon mindaz amid van megérdemled-e? Több benned az elfogadás és már magában ez olyan megélésekre ad számodra lehetőséget, amiről eddig álmodni sem mertél.

És ha most itt lenne az a személy melletted aki azt ígérte neked, hogy életed minden sarokkövénél jelen lesz, az elsők között lenne aki Boldog Születésnapot kívánna neked!

Mégis szerencsés vagy hidd el, mert bár nem mondhatod ki többet Édesanyám, te magad leszel AZ. Ez a legnagyobb ajándék amit egy nő születésnapjára kívánhat. De neked még ennél is több adatott, hiszen melletted van az a férfi, aki mindezzel megajándékozott és akivel ezt az életre szóló ajándékot megoszthatod!

Vissza a paradicsomba

Olyan rég szerettem volna már megírni ezt a cikket, mégis valahogy eddig még nem sikerült. Pedig készültem rá! A nyár elején például annak kapcsán, hogy visszajöttem a Balaton felvidékre, mert szerettem volna megosztani azt a sok szépséget, nyugalmat és természetes békét ami itt körülvesz.

Egy kedves szomszédunk azt mondta, egy alkalommal mikor megérkeztem – válaszul a lelkendezésemre, hogy nekem itt mindig olyan jó ötleteim támadnak és remekül tudok itt írni – hogy “neki is, (de ami változott az immár 8 év alatt, hogy életvitelszerűen itt él), hogy ő már nem akarja ezeket a bizonyos jó gondolatokat megragadni”! Elgondolkoztatott. Talán kicsit el is szégyeltem magam, hogy tessék itt vagyok én – az igazi városi mentalitásommal – tenni szeretnék, ahelyett, hogy lennék, gyűjtögetni vágyom, kényszert érezek arra, hogy nyomot hagyjak, ahelyett, hogy engedém és élvezném az engem körülvevő természet csodálatos sokszínűségét és örökkön kreatív megújulásait belém ivodni. Bölcselegni próbálok, ahelyett, hogy megadnám magam a bölcsességnek ami tanítani kíván. Belátva mindezt, halasztottam hát a cikk írást, és inkább kipróbáltam azt, milyen érzés is lehet az, mikor az ember nem akarja megragadni, lefotózni és albumba gyűjteni vagyis megtartani az őt érő boldog inspiratív pillanatokat, hanem csak engedi őket megvalósulni majd elhalványulni és tovatünni.

Az elmúlt hónapok alatt azt gyakoroltam, hogyan lehet belemenni a mindennapok által kínált lehetőségekbe úgy, hogy a szükséges elvégezendők és megoldandók ne egy kényszer cselekvés eredményei legyenek, hanem újabb és újabb lehetőség arra, hogy az ember áramoljon azzal ami van. Megfigyeltem aztán, hogy ezzel a hozzáállással, hogy ha feltételezem, hogy az engem körülvevő minden tényező – beleértve az időjárást, a hely adta lehetőségeket és korlátozásokat ahol tartozkodom – engem támogat és finoman terelget a mindenkori lehetséges legjobb megvalósulása felé (és nem pedig korátoz és akadályoz ebben) akkor egészen finoman és minden félelem nélkül tudok eljutni abba az alkotó térbe, ahová sokszor olyan nehéz megérkezni. Nehéz megérkezni és nem az ihlet hiánya miatt, hanem a szükségetelen félelmek jelenléte következtében amelyek mindig arra irányulnak, hogy mi lesz, ha nem lesz elég jó, elég értékes, elég hamar (idő tényező szorítása) elkészíthető az általam megálmodott elékészítendő feladat, alkotás vagy épp halhatatlanságra vágyó mű.

Tavaly rengeteget dolgoztunk a ház felújításán, idén finomodott ez a folyamat, de szembesültünk vele, hogy még mindig számtalan az elvégezendő kint is és bent is. Lelombozottság helyett, mégis sikerült nagyobb kedvvel és kevesebb kétséggel neki indulni az idei nyárnak és sikerült is olyan dolgokat elvégezni, amelyek a megálmodottakat messze felül szárnyalták. Sikerült olyan döntéseket hozni, amelyek a kockán (a “kell”-ek és “számonukra lehetséges”-ek határain) kívülre helyeztek minket. Olyan színeket, formákat és anyagokat beleszőni az itteni térmandalánk szövetébe, amelyek azt a belső változást tükrözik, amely mindkettőnkben végbementek. Sikerült észrevenni azokat a lehetőségeket amelyek nem abban a formában mint gondoltuk, de mégiscsak megjelentek, hogy megvalósíthassuk egy-egy gyerekkori vagy épp felnőttkori önkifejezésre irányuló elképzelésünk.

Igen így volt és mindehhez hozzá tartozik az is, hogy egy rég áhitott vágyunk is megvalósult, csak úgy egyszerűen – ez azonban épp úgy ahogy azt anno elképzeltem – akkor mikor mindketten készen álltunk rá. Ez a megvalósult álom, ez az új élet – ami azóta itt növekszik bennem – az első pillanattól kezdve tanít és támogat abban, hogy nagyobb örömmel és teljesebb bizalommal fogadjak el minden jót és szépet amit számomra az életem kínál. AKKOR és OTT! Hálásan állapíthatom meg, hogy mennyi véletlen egybeesés és találkozás részese lehettem. Hogy mennyi nagyszerű ember vesz körül és támogat. És hogy valójában milyen egyszerű is az, ha az ember csak létezni szeretne, – csak tenni a dolgát, tenni azt amire az őt körülvelvő tér és idő a leginkább alkalmas – mennyivel is egyszerűbb, mint az, ha szélmalom harcot vívva, minden észérvet és lehetségeset megpóbálva túlszárnyalva próbál teljesíteni egy külső elvárás parancsára. Mennyivel több önmagunkba és az életünket irányító erőkbe vetett bizalommal ajándékoz meg a LEVés öröme a TEVés örömével ellentétben.

Az elmúlt hónapokban kezdtem el megtanulni, hogyan találjak vissza ahhoz a személyhez, aki azelőtt voltam amikor még meg akartam felelni másoknak. Tanulok visszatalálni ahhoz a belső erőhöz, amely mércéjét nem az elvégzett iskoláim és elsajátított tanulmányaim képezik, hanem testem sejtjeibe kódolt csalhatatlan belső bölcsesség. A legjobb tanítót találtam hozzá! Hiszen ez a bölcsesség irányítja ezt az apró kis lényt is bennem, aki hónapról-hónapra egyre több jelt ad magáról. Kommunikál a maga módján, nem szavakkal, hanem épp oly csendes, ámde mindent átható bizonyossággal mint az engem itt a hegyen jól megfigyelhető természet teremtményei. Ő még részese ennek a nagyobb rendnek és én általa betekintést nyerhetek most ebbe a nagyobb összhangba. Igen áldott vagyok, mert két világra nyílik a szemem. Figyelek befelé és látok kifelé is.

Már képes vagyok minden pillanatban felfedezni a tökéletlenségben a legnagyobb tökélyt és a zaj és káosz ellenére a megbolygathatatlan csöndet és békét.

Szép szeptemberet!
Namaste,
Viki

A nő szabadon

irasokez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

A nő attól nő, hogy engedi magát nő-vé válni, folyamatosan átalakulni, változni. Ennek a folyamatnak minden árnyalatával, ellentmondásával és sokszínűségével. A tipikus női tulajdonságok felvállalásával, azoknak az elvetésével és a női lét tipikumainak meghaladásával.

Hiszen mitől is nő a nő? Attól, hogy anyává válik? Attól, hogy tűsarkút hord és festi magát? Attól, hogy csinos ruhákba öltözik? Hiszen mindezek csak szerepek, választások amiket talán nem is maga a nő – az egyén, hanem a környezete alakítja, teszi azzá, ami. Azok a nők akik megengedik maguknak azt a luxust, hogy a reggeleik azzal töltsék, hogy minden szempontból – ruha, smik, stb. – stílusossá tegyék magukat, vajon jól töltik-e az idejüket, összehasonlítva mondjuk azokkal akik kiugranak az ágyból és máris a kezükbe veszik a fakanalat – vagyis a családjuk tagjai fölötti gondoskodást helyezik mindek elé.

A nő akinek családja van, annak számára megszűnik az “én idő”. Az egyedülálló nő viszont folyamatosan azzal van elfoglalva, hogy önmagát definiálja.

Lehet a nő családos, feleség, elvált asszony, vagy épp nagycsaládos anya, de számára az, hogy ki is ő valójában egy szóval kifejezhető: szolgálat.

Kérdés, hogy melyik a nemesebb út? Szolgálni, vagy harcos amazonokként kiállni magunkért. Szingliként élni és a férfi intelligenciával versenybe szálló magabiztossággal és talpraesettséggel törni előre a mindennapokban, vagy épp anyaként, csendben beérni azzal, hogy a mellettünk élő férfi ragyogásából, a mi hold fényeink is töltekezik kicsit.

A női minőségek torzulásával a férfi minőségek is torzulnak.

De vajon nem mi szerettünk volna kísérletezni, nagyobb szabadságban élni, több lehetőséggel? Mit jelentenek a felcserélődütt szerepek? Kibillenés-e ez a régi idők harmóniájából, ahol a férfi kerriere a hivatása a nőé pedig a családja volt? És ha igen, vajon nem annak érdekében az, hogy valami ennél is jobbat és tökéletesebb harmóniát tapsztalhassunk meg, ahol a férfi úgy látja el a családfő szerepét, hogy közben gyakorlati tapsztalatai vannak arról is, hogy milyen főzni, mosni, takarítani vagy épp a gyerekkel tanulni?!

Emberi minőségünkben rengeteg olyan szerep van amiben megtapasztalhatjuk magunkat. A női létben: leánygyermekként, tiniként, szüleink lányaként, gyermekeink anyjaként, és az ő gyermekeik nagyanyjaként. Lehet hogy mindezek melett testvérei is vagyunk szüleink többi gyermekének, unokatestvére szélesebb családunk tagjainak, majd nagynénikké válunk, s tán még a mostoha anya szerepben is alakíthatunk. Lehetünk munkások, tanulók, főnökök vagy épp besztottak és sorolhatnánk még a rengeteg szerepet amiben akár egy nap felléphetünk és megtapsztalhatjuk önmagunk szélesebb spektrumait.

A bölcs asszony szerepe számomra mindig is az egyik legvonzóbb volt. A nőé aki támogatója, gondozója, segítője és társa az őt keresőknek. A nő akinek az oltalmát mind a gyermek, mind a férfi szívesen keresi, mert ad, de nem követel. Ölelése nem folytogató, szeretete nem beszívó hanem életet adó. Akit mindig körbeleng valamiféle csoda, mert megőrizte magában azt a gyermeki kíváncsiságot, amellyel mindig képes ráCSODÁlkozni az őt körülvevő világra.

Új látásmód szükséges, amelyben nem a hibáink ellen küzdünk és nem a hiányosságainkat próbáljuk görcsösen pótolni, hanem végre büszkén kihúzzuk magunkat és felvállaljuk az erényeinket. Bízva abban, hogy mindannyiunkban ott van a lehetséges potenciál felemelni a másikat.

Kívánom azt mindannyiunknak, tehát, hogy nagyobb megértéssel, kíváncsisággal és megbecsüléssel legyünk képesek egymás felé fordulni. Nőként a női létben, férfiként a férfi létben. Hogy képesek legyünk egymást támogatni olyan új belső minőségek megélése felé ahol a “közös életből” valóban eltűnik az “enyém” és a “tied”. Olyan új belső és külső harmónia felé, amelyben mind a férfi, mind a női élet fontos építőkövei egymást megtámogatva kerülnek egymásra.

Várjuk hát így a tavaszt, élvezzük a napsütést és egymás társaságát!
Namaste,
Viki

Női témában írt cikkeim: A női lét megéléseim és Női titok

 

 

 

 

 

 

 

 

 

A női lét megéléseim

A női lét folyamatos növekedéssel, fejlődéssel jár, ez elkerülhetetlen. A női lélekben lévő kapuk maguktól nyílnak ahogy idősödünk illetve ahogy áthaladunk a női lét beavató folyamatain, ahogy az az első menzesz, vagy első együttlét kapcsán megtörtént, az azonban, hogy ezekkel a megélésekkel mit kezdünk, rajtunk múlik.

A személyes tapasztalatom a női léttel kapcsolatban folyamatosan változik, bővül, mélyül. És ezzel együtt a vele kapcsolatos megéléseim, tapsztalataim eszenciája a láthatóból, a láthattlan felé, az intellektusból a kineztetikus megértés felé halad. Szavakkal nehéz megfogni mit is jelent nőnek lenni. Vagy, hogy milyen egy igazi nő. Mivelhogy véleményem szerint a női lét kiteljesedése nem a számítógép mellett, egy-egy jól megfogalmazott, papirra vetett fogalmazásban keresendő, hanem a személyes együttlétben, a közös tapasztalásban. Értem ez alatt például egy konyhában, főzés közben folytatott beszélgetést, vagy közös kézimunkázást, kötést, szövést, varrást – vagyis képességeink direkt átadását és az e közbeni női bölcsesség szabad áramoltatását. Az olyan együttléteket amikben nem érezzük a szükségét annak, hogy füzetbe jegyzeteket készítsünk mert tudjuk, hogy azt átélve lényünk részévé válik és mindig a rendelkezésünkre áll majd, ha szükségünk lesz rá.

Ennek a gondolatmenetnek a végére érve sejlett fel bennem, hogy milyen sokat is kaptam én a női felmenőimtől az életemben. Azoktól akik közelségükkel, cselekedeteikkel, döntéseikkel példát mutatva terelgettek, tanítottak, alakítottak.

Édesapám, Édesanyám, Anyai Nagymamám
Szüleim és Anyai Nagymamám

Lendületem, hajlékonyságom, szenvedélyem, alakom formáit és hajam színét az Édesanyámtól örököltem. A türelmem, a figyelmességem, a rendszeretetetem, a toleranciám, a kezem erességét és ügyességét, testem görbületetit és puhaságát az Anyai Nagymamámtól kaptam. A nyersségem, a kritikusságom, azt, hogy néha hagyom eluralkodni a káoszt magamban és magam körül is és annak mégis ura tudok lenni, a nyugtalanságom, a szemeim tüzét és hajam fényét az Apai Nagyanyámtól hoztam.

Apai Nagyszülőkkel
Apai Nagyszülőkkel

Aztán ahogy mindezt megfogalmaztam az jutott eszembe, hogy nem lehet teljes a kép a férfiak nélkül, akik ezeknek a nőknek az életét kiegészítették. Édesapám és nagyapáim akik épp olyan hangsúlyosan tettek azzá a nővé aki ma vagyok, mint anyám vagy nagyanyáim. Édesapám akitől a csend és a természet szeretetét örököltem vagy a vonzalmam a jógához. Anyai Nagyapám akitől a meditatív, egyhegyű szemlélődő elmém, a jó stratégiai képességem vagy a kalandra és az új megsimerésére való hajlamom. Vagy a gyermeki kíváncsiságom, az örömre való belső késztetést és az otthonak és a csaladnák a szeretetét amit Apai Nagyapámnak köszönhetek.

És aztán itt vannak a múlt ködébe vesző, azonban annál mélyebb gyökerekből táplálkozó dédanyai örökségek. A gyógyfüvekbe vetett bizalmam, a nőiség gyógyításának igénye, az alaposságom és a maximalizusra való hajlamom Anyai Dédanyámtól. A természet elemeinek tiszteletét, saját testünk gyógyító erőiben való töretlen hitet, a jó fogaim, a rugalmas csontjaim és a zöld szemeim pedig Apai dédanyám hagyott örökül számomra.

Egy nő szerintem akkor teljes, ha a benne lévő mélységeket felfedi és megéli azokat. Aki őszintén engedi magát az élete eseményei által formálni és hajlandó is azokba belehelyezkedni, jelen lenni bennük. Aki tud adni, de mer elfogadni is. Aki már átélt és magába integrált női beavatásokat és azokban képes volt kinyílni. Aki hajlandó volt és mindig is hajlandó lesz arra, hogy újabb és
újabb rétegeket fejtsen le személyisége napos és árnyoldalairól és azokat magába integrálva egyre valódibbá váljon.

Barátnőm babájával és Édesanyámmal - egy újabb öröm pillanat
Barátnőm babájával és Édesanyámmal – egy  öröm pillanat a sok közül

Én magam leginkább akkor érzem magam női erőimnek a legteljében amikor engedek magamnak elég időt és teret arra, hogy ne a napi rutin katonás vagy épp a jógikus aszkétikus menetrendnek megfelelően éljem meg a napom, hanem engedem magam áramolni a nap hozta lehetőségekkel, inspirációkkal, öteltekkel.  Amikor kétség és szorongás nélkül bízom és engedem, hogy az aznapi megélések minőségei tanítsanak, vezessenek, vigyenek. Amikor el tudom engedni görcsös igyekezetem, hogy kontroláljam az életem eseményeinek a kimenetelét. Amikor képes vagyok elengedni a terveim és hagyom spontán alakulni azt, hogy megvalósuljanak az álmaim. Amikor nem teszek azért, hogy az öröm megjelenjen az épp kihívást vagy épp ellenkezőleg gyönyört okozó életfeladatok, napi teendők elvégzésében, hanem egyszerűen csak hagyom.

Na és te hogyan éled meg magad mint nő? Kik voltak azok a női felmenőid akik aktívan befolyásolták azt, hogy azzá legyél aki ma vagy? És ti férfiak? Milyen egy igazi férfi? Ti hogyan definiáljátok magatok?

Szívesen veszek minden hozzászólást és megosztást!
Szép Decembert!

Viki

Kriston Adriennel beszélgetünk

Milyen hivatásból, szakmából váltottál mire? • Hány éves vagy? • Milyen munkahelyet és státuszt, egzisztenciát hagytál ott? (multi, céges autó, magán orvosi szolgáltatások, stb. mindent ami kényelmes, biztonságos, jó…) • Hogyan jött, hogy váltani szeretnél, miért? Mi kellett a kezdő lépéshez és mi kellett a nagy átlépéshez? • A váltásod mennyire volt megtervezett, mennyi ideig tervezted vagy mennyire volt impulzív? • Volt-e és ha igen külső- belső nehézséggel kellett szembenézned a váltáshoz? • Mi volt a leghangsúlyosabb szemléletváltás, amelyet meg kellett hoznod az „új” életedben? • Mi a döntésed hozadéka, mit sikerült elérni megvalósítani az „álmaidból” és milyen hozadékai vannak, amire nem is számítottál (+ és – is)?

Az eredeti szakmám mélyépítő mérnök. 6 éve dolgoztam a szakmámban, amikor adódott a lehetőség, hogy kimehetek Új-Zélandra nyelvet tanulni, világot látni – ennek a lehetőségnek a megragadásában volt nagy húzó erő az a szerelem, ami kialakult bennem a férfi felé, aki készülőben volt Új-Zélanra. Be kell vallanom, hogy nem is a hely vonzott elsősorban, hanem annak a kapcsolatnak a lehetősége amire mindig is vágytam: egy olyan társsal megosztani az életem, aki inspirál, aki mer velem együtt álmodni és tesz is az álmai megvalósításáért.

Mindez 2006-ban volt. Akkor a huszas éveim végén voltam, biztos és megbecsült szakmával a kezemben. Lakás és autó hitellel a hátamon és jó nagy adag jövőbe vetett bizalommal. Az akkor egy éves autóm adtam el az utazás fedezésére illetve a 3 hónapnyi költőpénzem biztosítására. A munkahelyemen felmondtam, pedig a főnököm felajánlott egy éves fizetés nélküli szabadságot, arra az eshetőségre ha bármi balul ütne ki és úgy kellene hazajöjjek, hogy se munka, se kapcsolat (egy éve voltunk együtt az út tervezésekor). De én akkor azt mondtam a főnökömnek, hogy az a verzió, hogy „nem jön össze” az én szótáramban nem létezik, bárhogy is lesz, csak nyerhetek rajta. Úgy éreztem szükséges, hogy becsukjam ezt az ajtót magam mögött, mert csak így tudok egy olyan jövő felé nyitni, amiről addig csak álmodoztam.

Akkor a főnököm azt mondta: „Rendben Viktória, keresse akkor meg mi is az a boldogság, és ha megtalálta, kérem jöjjön vissza és ossza meg velünk is!”

Hát azóta is a fülembe cseng ez az utolsó feladat, amit rám bízott. Szerencsém volt vele mert sokat tanultam tőle, egyengedte a szakmai fejlődésem és emberileg is támogatott, a fentihez hasoló felhívásokkal ösztönzött a 6 év alatt míg együtt dolgozunk.

Ez tehát azóta is a fő motívum az életemben, a boldogság megtalálása. Ez volt az a kifejezésre nem jutattott, talán addig nem is tudatosított belső igény, ami akkor megfogalmazásra került és bizonyossá tette számomra, hogy jól döntök akkor és ott, mikor a bizonytalant, a kalandot választottam a biztos helyett.

Rengeteg várt és nem várt kihívással szembesültem. Mint mindenki aki útnak indul. Volt köztük olyan, amit könnyen legyőztem (mint például a családom ellenállása a döntéssemmel kapcsolatban, vagy a fizikai dolgok elengedése (autó eladás, lakás kiadás, bútorok, könyvek, személyes tárgyak elcsomagolása vagy hogy felmondtam a munkahelyemen) és volt amelyik legyőzni látszott (azok a kisebb-nagyobb veszteségek (mint betegség és halálesetek a családban amire nem számítottam), illetve amelynek valódi megértéséhez és átformáló erejének megéléséhez évek kellettek. De talán mindez együtt jár az öregedéssel is.

9 évet töltöttem végül Új-Zélandon a tervezett pár hónap helyett. Ez alatt rengeteg olyan területen próbálhattam ki magam, amit azelőtt nem vettem „komoly szakmának” mint például a vendéglátás vagy a gyerekfelügyelet*. De volt arra is lehetőségem, hogy a szakmámhoz közeli pozicióban is eltöltsek egy kis időt, mint pl. mikor építész asszisztens voltam Waiheke Szigetén. A „nagy átlépés” amire kérdezel, nem volt látványos: ehhez is évek kellettek, és sok tapasztalás. Ennek a bizonyos sors formáló átlépésnek a megéléséhez számomra az kellett, hogy éveket dolgozzak a fent említett előzetesen lesajnált területeken* Mert végső soron ez a kettő segített hozzá ahhoz, hogy megtanuljak szolgálni. Hogy megtanuljam elengedni az ego-m, és nem felhozni hogy én bizony tanult ember vagyok és van szakmám, miközben a pult mögött állok és kévét főzök a jól öltözött, savanyú képű vagy épp szélesen vigyorgó és viccelődő kiváltságosoknak. Vagy hogy az, hogy a pult mögé álltam, az én választásom, mert ez szolgálja azt a nagyobb álmot, hogy tanulhassak egy olyan jógatanártól, akitől valóban van mit.

Mert végső soron és érdekes módon a vendéglátás biztosította számomra annak a belső és külső szabadságnak a lehetőségét, amit a biztos jól fizető állásom nem volt képes. Megtanultam azt, hogyan gazdálkodjak kevesebb pénzből és mégis legyen mindig mindenre amire vágyom. Megtanultam odafigyelni az emberekre – munkatársakra, vásárlókra, vagy épp a gyerekekre akikre vigyáztam az évek során – megtanultam azt, hogyan legyek jelen ott és akkor, értékelve azt a pillanatot azt az élményt ami ér. Megtanultam, hogy az, hogy mennyit érek nem a foglalkozásom által rám ragasztott cimke dönti el. Megtanultam nem vágyakozni, hanem tenni a vágyaim megvalósításáért. És mind eközben megtanultam egy olyan jógastílust ami képessé tett arra, hogy napi 10 órát talpon legyek a munkahelyemen és utána még legyen kedvem és erőm főzni, gondoskodni a környezetmről és képezni magam azokon a területeken amik mindig is vonzottak. Megtanultam például szőni, dobolni, elvégeztem egy kreatív írás modult az AUT-n, miután letettem a felsőfokú nyelvvizsgát angolból, tanultam maori masszázst és buddhista tanítókkal meditáltam.

A tanárom 2010-ben találtam meg kint és innentől kezdve a szabadidőm nagy részét a jógával kapcsolatos képzések, tréningek és a mellékállásban való tanítás tette ki. Rengeteg nagyszerű emberrel ismerkedhettem meg, akik kisebb – nagyobb mértékben befolyásolták, terelgették és segítették az utam. Sok jóbarátot és jelenleg is szeretettel ápolt kapcsolatot hagytam hátra, amikor 2015-ben hazaköltöztünk.

Hangsúlyos szemléletváltás? Lassan évről-évre láthatatlanul de egyre markánsabban alakult ki bennem, akárcsak a jóga gyakorlásom vagy az, hogy szakmát váltottam. A tizen X-évvel ezelőtti önmagamhoz képest, ma valahogy sokkal jobban érzem magam a bőrömben: mind fizikailag-mind lelkileg, mind szellemileg. De talán az aktív önképzés és az ismerttől való távollét tette lehetővé számomra azt, hogy egy adottságaimtól eltérő, nyitottabb személyiség felé alakuljak. Ellentétben azzal a zárkózottabb személyiséggel amit az olyan iskolapadok és munkahely alakított, amit az határozott elsősorban meg, hogy megfeleljek mások véleményének (tanáraimnak, családtagjaimnak és főnökeimnek) és annak az általuk számomra megálmodott státusznak amit az iskoláim vagy a szakmám által érhetek csak el.

Pozitívum? Hogy ez a megfelelési kényszer átalakut bennem, remélhetőleg minden önzés nélkül, de ma már elsősorban önmagamnak igyekszem megfelelni és csak aztán másoknak. És persze az, hogy megtaláltam a boldogságot! Az mindig is velem volt, csak ritkán lassítottam le annyira, hogy észre vegyem!

Negatívum? Ez nehezebb kérdés, most szív szerint azt mondanám, hogy nincs, de bizosan azt mondanád, hogy na ne már! Szóval lássuk csak: talán az, hogy a külföldön töltött évek alatt veszítettem el az Édesanyám, és ha itthon maradok, több időt tudok vele tölteni az utolsó éveiben.

Ez az amire nem számítottam amikor útnak indultam, és ez az ami minden nap emlékeztet arra, hogy milyen értékes az életünk, és mennyire fontos az, hogy jól töltsük el azt!

Hogy mennyire voltam impulzív, ennek az eldöntését rád bízom!

Köszönöm a kérdéseid, ahogy mindig is!
Viki

A föld, az ég és én

irasokez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Lassan magunk mögött hagyjuk a nyári időszámítást, és én is visszatértem az elvonulásomból. Minden amit ígértem magamnak teret nyert ez idő alatt. Azonban azzal szembesültem, hogy szándékaink, melyeket kimondott szavainkkal nyugtázunk mennyire más értelmet kapnak, mikor azok tartalommal töltődnek fel. Hogy jobban értsd mire célzok, szeretném elmesélni neked azt a belső utazást amit ezekben a hetekben éltem meg.

Az elvonulásom elején a Kapu egy új világ felé című cikkemben azt a szándékom fejeztem ki, hogy mennyire szeretném megélni a bennem lévő olyan eszenciákat amelyeket idáig féltve vagy tán félve őrizem. És mindez olyan szépen is hangzott így. Azt képzeltem, hogy talán majd ecsetet ragadok és egy napraforgó tábla közepébe bevéve magam, alkotásba kezdek mint tinédzserkori példaképem és inspirációm Van Gogh. Vagy hatalmas sétákat teszek a közeli túraútvonalakon, mint azokban az időkben mikor Új-Zélandon éltem és rengeteget kirándultam.

Ehhez képest a valóság egészen máshogy festett. Amiért persze egy szavam sem lehet, hiszen épp olyan, vagy tán még teljesebb békét is hozott számomra itt a Balaton felvidéken töltött idő, mint az elképzelt fantáziálás.

A nappal kelni itt ajándék volt, és összehasonlítva a belvárosi élettel jóval könnyebben is ment hiszen az ablakunk a Csobáncra és a mögüle felkelő napra tekint. Van egy keleti tájolású terasz is, ahol élvezhettem a nap első sugarait. Hallgattam a hajnali zajokat és az első szárnyra kelő madarak suhogását. Képzeld még arra, is volt példa, hogy egy őz szaladt át a kerten, vagy egy hosszú fülű nyuszi. Ezek a pillanatok mindig magukkal hoztak egy áldást, egy érzést, egy felismerést. Egy ilyen hajnal hozta a megértést, hogy számomra sosem a külső instrukciók és elhangzott bölcs szavak voltak a leghatásosabbak a jóga állapotába kerülésnek, hanem a bennem születő intuitív felismerések.

Ráébredtem, hogy  a legerősebb támogatást az adja ami leginkább hiányzik belőlem a föld eszencia, a föld energiája maga. Képzeld mikor a hegyre költöztem, lihegtem attól, hogy fél hektárt dombtetőre felgyalogoljak kifulladás nélkül! Pedig naponta jógázom, redszeresen úszom és bringázom. Vajon az itteni tiszta levegő okozza ezt? Vagy létezik az, hogy a föld energiái ennyire mások itt és időbe telik, míg a személyes energiáim hozzá hangolódnak? Meséltem már előző írásomban arról is, hogy nyitottam egy füzetet, amibe kérdéseket írok, hát ezeket is feljegyeztem. Ezt és rengeteg más kérdést is amelyek észrevétlenül de annál biztosabban terelgettek egy új látásmód kialakulása felé.

Te mit gondolsz miért nincs merszünk valóban annak mutatkozni akik valójában vagyunk? Vajon ki hitette el velünk, hogy bűntatot kellene érezünk azért, ha jól megy a sorunk, ha boldogok vagyunk? Miért gondoljuk azt, hogy minden öröm pillanat, minden szerelembe esés, minden harmónia – legyen az külső vagy belső – csak rosszul végződhet? Miből gondoljuk, hogy a boldogság csak móka és kacagás? Egy fantasztikus könyvben, (ami számomra fantasztikus csak talán, mert olyan véletlenek sorozata hozta el hozzám és olyan rejtett üzeneteket találtam benne, ami gyógyírt hozott a lelkembe) találkoztam azzal a felvetéssel, hogy az ember a boldogságot legtöbbször az ember feletti vagy az ember alatti tartományokban keresi… (vagyis vagy valami áhitatos megvilágosodásra számít vagy a bódult ellazulásba merül.) …pedig a boldogság emberi tartományokra lett eredetileg kitalálva. Ez volt számomra az az “Aha pillanat” ahová a kérdéseim összefogott ereje, mint egy nyíl elrepített.

Az a sejtés, amit előzőekben megfogalmaztam, hogy “valójában nincsenek szentek és megvilágosodottak abban a formában ahogy eddig hittem” elvitt arra a tisztásra ahol megtapasztalhattam azt a belső teret és elengedést, hogy ezentúl bármi módon görcsösen akarjam irányítani a nekem szánt megélések sorát.

Emlékszem arra a pillanatra, mikor egy reggel a férjem felé fordultam az autóban és halkan akár egy titkot a fülébe súgtam “Boldog vagyok!” (egyszerűen és látszólagos okok nélkül, magától érthetődően). És emlékszem egy valódi érzés megélésének bizsergető valóságára, ami a testem minden sejtjét áthatotta.

Elfogadom, hogy a bennünk lévő árnyak és indulatok annak a jelei, hogy emberek vagyunk. Elfogadom, hogy a krízisek amik nem mások mint kapuk az újjászületésre csak azért tűnnek olyan elkeserítőnek sokszor, mert annyira ragaszkodunk a beszűkült és kényelmes magunkról alkotott képünkhöz.

Elfogadom, hogy egy kis pont vagyok. De látom azt is, hogy minden pont potenciálisan egy kör közepe lehet.

A kör amit magunk köré mi magunk teremtünk meg. Elfogadom, hogy realitásomnak a tudatos teremtője és nem az elszenvedője vagyok. Elfogadom és meglátom a szépséget az alacsonyan lógó felhőkben is, és a lehetséges hideg zuhanyokban amiket tartogatnak számunkra. Élni annyit jelent mint érezni. Érezni annyi, mint megengedni, hogy fájjon, megengedni hogy jól essen. Megengedni annyi mint végtelenül kitágítani megéléseink spektrumát.

Miközben ezeket a sorokat írom, ugyanazon az ablakon nézek ki, amin a szikrázó nyári nap sugarai sütöttek be pár hete még, és most borult az ég és azon madarak hada cikázik. A szőlő feletti szabad röptükben végtelen örömet vélek felfedezni. Azt az örömet ami az élet szeretetéből árad, azt az örömet, ami abból a megértésből fakad, hogy minden pillanat, minden tapasztalat, minden megélés érték. Azt az örömet, amit az Édesanyja karjában érez a gyermek, mert biztonságban van, mert egy nálánál bölcsebb lény tartja őt a karjában, mert megingathatatlan hittel tudja gondoskodnak róla.

Látom a madarak röptében a mozdulatokban kifejezett kacajt, amit a szárnyaik csapkodásával keltenek az égbolt mennyezetén.

Mi az az öröm amit nem éltél még meg? – Éld meg!
Mi az az elmúlás amit nem engedtél még el? – Engedd el!
Mi az a vágy amit nem engedsz felszínre kerülni? – Hagyd felszínre törni!
Mi az a szenvedély amit lefojtasz? – Ne fojtsd le többé!

Hol van az a belső fókusz ami köréd rendezi a világod?

Kívánom neked, hogy találd meg azt az esszenciát amit oly egyszerűen és egyértelműen hirdet minden őszinte elfogadásod és minden tiszta meglátásod!

Legyen áldott benned a fény, hogy másoknak is fénye lehess!
Szeretettel:
Viki

Kapu egy új világ felé

irasokez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Kevesebb félelemmel és több őszinte kíváncsisággal munkálkodom azokon a dolgokon az életemben amik igazán számítanak nekem. Teljes tudatossággal megállok egy kicsit belső viharaimban, és engedem azt, hogy tépázzanak. Szembenézek belső démonaimmal és újra és újra belépek a vihar közepén lévő örvénybe. Ebben a regressziós munkában kezdtem el látni a külső megnyilvánulások mögötti mintázatokat. Ígyhát elkezdtem tudatosan együtt áramolni azokkal a finom energiákkal amelyek meghatározzák azt, mit és mennyit végezhetek el a kiszabott feladataimból egy nap. A gyógyulás és az integritás terében időzöm. A megértés és az átalakulás folyamata amit most megélek megrendítően fájdalmas és csodálatosan felemelő. Számtalan felébredéssel, kijózanodással majd újabb lelkes belemerüléssel tarkított.

Egy teljesen új és teljesen más jellegű időszámítás szerint élem a napjaim. Már nem számít az, hogy mikor leszek kész csupán az, hogy türelemmel és szeretettel ott lehessek és abban ahol és amiben lennem kell. Igyekszem odafigyelni a külső és a belső jelekre és jelzésekre: az iránymutatókra és a szükséges irányváltásokra, amelyek sokszor a legváratlanabb időpontban, a legésszerűtlenebb tanácsokkal látnak el és persze amelyek mindig visszaigazolják önmaguk később értelmet adva a sejtésnek. Ezért mondom azt, hogy már nem a lineáris és logikus elveket követem munkám kibontakoztatásában. Nem akkor írok, amikor kell, hanem akkor amikor muszáj – vagyis amikor a bennem élő kreatív szellem megnyilvánulásra vágyik – ezért is hallgattam el a hónap írásaival egy időre.

  Az elmúlt hónapokban több tréningen is részt vettem. Bővítettem a tudásom a jóga terápiás alkalmazásának körében, előadásokat hallgattam arról, hogyan hangoljuk a gyakorlásunk a belső folyamatainkat megtámogatva. Mindez arra késztetett, hogy belefogjak abba, hogy átnézzem és újra rendszerezzem mindazt amit az elmúlt húsz évben tanultam: kezdve a térrendezés művészetével, folytatva a virágterápiával és lélekgyógyászattal. Az asztrológiai és csillagászati valamint karakterológiai ismeretekkel és különböző vallásfilozófiák tanulmányozásával. A fizikai testten való munkálkodás és terápia különböző eszközeivel: mint például a masszázs technika, vagy az Arcdiagnosztika amit Új-Zélandon sajátítottam el, vagy azok az egyéb finom energiákat megmozgató és rendező módszerek amelyek életem szerves részévé és segítőivé váltak ebben a két évtizedben.

A most megélt folyamat nagyon hasonló ahhoz a két évvel ezelőttihez, amikor a naplóimat rendeztem és a bennük lévő bölcsességet desztiláltam le. A különbség azonban az, hogy ezúttal eldöntöttem, hogy ebben is elhagyom a rám jellemző szisztematikusságot és ésszerűséget. Engedem, hogy a körülöttem és bennem munkálkodó segítő energiák irányítsanak.

Most nem válaszokat keresek, hanem igyekszem jól megfogalmazni a kérdéseimet. Egy füzetet is szenteltem ennek a felszabadító belső folyamatnak a megtámogatására, amibe csak kérdéseket írok. Igyekszem szabadjára engedni a kíváncsiságom, a számtalan témába szerte ágazó érdeklődésem, a bennem működő és kinyilatkoztatásra vágyó női energiáim, amiket mindezidáig szabályokkal és belső fegyelemmel próbáltam megzabolázni. Igyekszem megtalálni azt a nyitottságot ami elvezethet belső folyamataim elfogadásához. Míg a férfi útja a megvilágosodás kutatásában az analízis, addig a nőé a hála, a befogadás és a feloldódás. Míg a férfi hajtóereje a válaszok felkutatása addig a nő megelégszik a sejtéssel. A nő kecses és észrevétlen akár a nyári szellő, a férfi pedig igyekszik nyomot hagyni maga után. De miért is ne lehetnénk mások?

Miért ne engedhetnénk magunkat elveszni belső labirintusainkban?

Elveszni annyi, mint az első lépés afelé, hogy újra megtalálhassuk önmagunk egy új minőségben. A káosz a velejárója a bennünk születő új lehetőségek harmóniájának. Ami épp azért értékes olyan nagyon, mert a miénk: a mi megélésünkből, a mi tapasztalatunkból fakadó sajátságos bölcsesség.

Női eszenciám követve megint visszahúzódásra készülök. Pár hónapos visszavonulásra. Arra, hogy ezt az időt azzal tölthessem, hogy engedjem magam megélni olyannak amilyen vagyok. Hogy engedjem kifejezésre jutni a lefolytott szenvedélyem és lendületem: az örömöm, a táncom, a dalom, a művészetem. Helyet kívánok adni az árnyékaimnak a hiányosságaimnak, a félelmeimnek, hogy megismerhessem, megszelídíthessem és elengedhessem őket. Legalább egy részük! Elhallgatok és fülelek, hogy meghalljam a belső ritmusom ami mindig nagyon tisztán és érthetően jelzi azt ki is vagyok én, és merre kell tartanom. Igyekszem a megéléseimen át nyitó formulákat teremteni és újabb állarcokat elhagyni.

Ehhez a belső munkához szolgálnak inspirációként azok a tanáraim, akik maguk is ezt teszik. Akik saját példájukkal mutatják az emberi lét csodálatos drámáját, hogy a mindannyiunk által áhitott tökély egyszerűen nem létezik. Hogy az út végét sejtető abszulútumok egyszerűen mind délibábok.

Valójában nincsenek szentek és megvilágosodottak abban a formában ahogy eddig hittem őket, és ez a felismerés végtelen szabadságérzettel tölti el örökösen tanulni és fejlődni vágyó kutató szellemem. A “fent” épp oly átmeneti, mint a “lent”. Hibáink épp oly átmenetiek, mint erényeink. Az ebben a világban tapasztalható egyensúly a dinamika maga. Nem a fekete és fehér, az igen és nem – vagyis a dualitás világát éljük hanem a szent háromságét magáét. Végre nyílvánvalóvá vált számomra, hogy a kettő közt mindig ott van a harmadik! A harmadik erő ami a mozgás, az áramlás, az élet maga. A szent lélekzet amely mindannyiunkat áthat és összeköt.

A mozgás az egyetlen igazság. A mozgás ami a harmónia megnyílvánulása amelyben egyszerre van jelen a bánat és az öröm, a kiáradás és a visszahúzódás. Ebben a felismerésben azonban benne van az is, hogy minden tökély pillanat egy kis halál is egyben – legyen az akár magasztos, vagy kínokkal teli.

Mindannyiunknak két tökéletes lélekzet adatott: az első belégzés mikor megszületünk és az utolsó kilégzés mikor magunk mögött hagyjuk ezt a tapasztalást, ezt a világot.

Te vajon milyenné teszed a kettő között kitöltendő lélegzetek minőségét?

Örömteli meglepetésekkel fűszerezett felsóhajtásokat, a teljes elfogadás és belemerülés vágyával átitatott tartalmas belégzéseket és a szükségtelent, megértő szeretettel elengedő kilégzéseket kívánok a következő találkozónkig!

Szeretettel:
Viki

Támogatni és támogatva lenni

irasokez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban:   itt

dsc_5858Már nem szeretném az életem eseményeit előre tudni. A jövőmmel kapcsolatosan érzett, gyomromban bejelző félelem érzetek tünedeznek mert felismertem hogy nem találhatom meg a keresett lelki békém azzal, ha teljesítek. A magamban és másokban szüntelen felmerülő, újabb igényeknek való örökös megfelelési kényszer az ami a belső nyugtalanságom hozta, amiből ez a félelem táplálkozott.

Az életem eseményeinek egyre tudatosabb teremtőjeként és megfigyelőjeként csodálatos folyamatok kibontakozásának vagyok a tanúja. Megfigyeltem például, hogy a tanítások mindig akkor jönnek amikor a legkevésbé számítunk rá és mégis mikor a leginkább fel vagyunk rá készülve. Persze nehéz ezt sokszor észrevenni amikor olyan események láncolatát tapasztaljuk amelyek minden tartalékunk felemésztik és minden szellemi és lelki erőnk próbára teszik. Mégis mikor az ember visszatekint ezekre az időkre az életében minden bizonyossággal tudhatja azt, hogy ezek nélkül az események nélkül nem lehetne ott ahol van! Hiszen sok esetben a gondosan őrzött tartalékok nem mások csak kacatok. Szokások és kényelmek, amelyekhez makacsul ragaszkodunk.

img_7756Észre vetted már a természetet járva, hogy a legcsodálatosabb helyek mindig elrejtve és nehezen megközelíthetően bújnak, úgy, hogy sokszor azokat véletlenül találhatjuk csak meg? Épp úgy mint a mindannyiunk által áhított szebb és jobb valóság. Amelynek az elérésében nem az akadályoz meg, hogy az ködbe veszően elérhetetlen, hanem az, hogy félelmeinkre és kétségeinkre hallgatva hagyjuk magunk eltéríteni. Nem az események mivolta a rémisztő, hanem azzal szembesülni, hogy gyávák vagyunk az úton járni amin az ösvényt nekünk kell kitaposni.

A tavalyi év számomra az áramlás élmény megtapasztalását és annak felvállalását hozta. Valahogy minden felismerés, véletlen egybeesés és találkozás élménye azt sugallta, hogy tanuljak meg áramolni az eseményekkel. Az áramlással való ismerkedésem vezetett el oda, hogy megismerjem azokat a belső akadályokat és falakat, amelyek mindeddig gátoltak abban, hogy valóban áramolhassak. Így jutottam el ide. Ebbe a végtelenül szabad és tágas belső térnek a megélésébe, ahol elvárásommal ellentétben a végtelen szabadság érzete, nem elsősorban boldogsággal, hanem rémülettel és szorongással töltött el. Ráébredtem, hogy milyen fontos számomra az, hogy jól látható körvonalak vegyék körül próbálkozásaimat mert a védelem érzetével társítottam azokat.

A teljesítés vágya is egy ilyen szabályosan és határozottan meghúzható körvonalat teremtett terveim és álmaim megvalósításának ügyében. A felismerés, hogy a teljesítés kényszere, nem más mint arrogancia, kényelmetlenül érintett. Pedig ez így van. A feladataink elvégzése felett érzett diadalomittas öröm, nem más, mint az a vágy, hogy saját eredményeinkkel kérkedhessünk. Öltöztethetjük bármilyen köntösbe, napi teendőink végezhetjük a legáhítatosabb és legjobb ügy szolgálatának álcájába csomagolva, tévúton igyekszünk előre. Hiszen minden törekvésünk átjárja a spirituális büszkeség. Elhiteti velünk, hogy mi jobban tudjuk. Az “én” kerül előtérbe aki minden erejével azon van, hogy irányítson. Fel sem tűnik neki, hogy ezt egyedül, kínlódva, emberfeletti próbálkozásokkal teszi.

Engedd el a kritikus elméd az intellektusod utasításainak való megfelelés kényszered és hagyd, hogy egy lágyabb és támogatóbb erő vezethessen! Ne osztályozd a tapasztalataid milyenségét, fogadd el inkább a benne rejlő tanításokat. Ismerd fel, hogy minden megélt esemény által gazdagabb és bölcsebb lehetsz. Ismerd fel, hogy minden eseménye az életednek támogat és terelget afelé a felismerés felé amit olyan nagyon keresel!

dsc_5864Vedd észre, hogy az alázat megszületésével, megszületik benned a tér. És ez a tér nem szétszór, hanem összekapcsol. Felismerheted, hogy sosem vagy és hogy sosem voltál egyedül! Hagyd hát, hogy a téged körülvevők támogassanak és cserébe te is támogasd azokat akik a te segítségedre szorulnak! Mindannyian tanulók és tanítok vagyunk! Nincs kivétel. Mindannyiunk feladata az, hogy megismerjük és megosszuk az igazságunk és a megélt tapasztalatainkból származó a bölcsességünk. Tedd meg hát te is a magadét. Ne félj, ne rettegj. Csak tedd a dolgod. Minden más magától a helyére kerül majd.

Namaste,
Viki