Gondolatok az emlékezésről

irasokez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Sokan kérdezték tőlünk miért jöttünk haza, mikor tavaly végre hazaköltöztünk 9 év távollét után. Nehéz volt válaszolni a kérdésre, mert nem volt rá ésszerű magyarázat, csak annyi, hogy ez volt a következő lépés amit mindketten érezünk, hogy meg kell tennünk.

dednagyi
Dédnagyanyam (anyai ág)

Aztán ahogy elkezdtek telni a napok, hetek, hónapok – kristályosodott ki, hogy miért vagyunk itt ebben az országban, ebben a környezetben újra. És ez a család. Talán túl egyszerűen hangzik sokaknak, én magam sem hittem volna el, hogy egyszer ez lesz a legnagyobb húzó erő az életemben. Ez amitől amióta az eszemet tudom menekültem. Elköltözni, világot látni, bizonyítani, hogy nekem is megy, hogy egyedül is megy – volt sokáig az ami meghatározta a döntéseim. Aztán egy reggel felébredtem és rádöbbentem, hogy mindaz ami után futok az már most az enyém.

Sokan mondják, hogy külföldön érzi meg az ember igazán mi az a haza szeretet. Nem szeretek nagy szavakat használni, de ez a legmegfelelőbb itt most, mert mi más ha nem az anyaföld szeretete és vonzása az ami megnyilvánul az emberben amikor hallja nemzete himnuszát és kicsordul egy könnycsepp a szeméből? Nem szeretek politizálni ez távol áll tőlem. Nem is értem, csak azt érzem, hogy mennyire különleges és szent az a kapcsolat ami mindannyiunkat összeköt a hellyel ahol születtünk, a földdel amiből és ami által formálódtunk. Az emberek által akik legközelebbi családunk tagjai. És nem csak az élők de azok is akik nincsenek már.

Az elmúlt napokban ahogy a temetőket jártam ez még inkább megerősödött bennem. Mikor a sokk, a fájdalom enyhül amit szeretteink elvesztése kelt bennünk nyilvánvalóvá válik az, hogy fizikai jelenlétük hiánya nem lényük eszenciájának a hiányával egyenlő. Aki figyel, rendszeresen kap jeleket, sokan beszélnek erről, de amíg magad meg nem tapasztalod kineveted vagy félreérted őket.

edesanya
Édesanyám

Édesanyám sírjához bandukolva ebbe az idézetbe futottam Jókaitól:

“Ami bennem lélek veletek megy ott fog köztetek lenni,
Mindig megtalálsz virágaid között mikor elhervadnak,
Megtalálsz a falevélben mikor lehull,
Meghallasz az esti harangszóban mikor elenyészik,
S mikor megemlékezel rólam mindig arccal szemközt fogok állani.”

nagymama
Anyai nagyanyám

Ahogy olvastam lassan, komótosan, minden szót megízlelve, hírtelem megéreztem ez az ő üzenete nekem. Ott van ő velem, mellettem, minden fontos sarokkőnél az életemnek ahogy tinédzserkoromban ígérte azt nekem.

Hogyan is tudnánk jobban szeretni, jobban tisztelni akkor és addig amíg velünk és mellettünk vannak azok akik számítanak? Miért van az, hogy sokunk a veszteségből, a kudarcból, a csalódásból tanul igazán? Miért a hiány érteti meg velünk az élet szépségét és teljességét? Mi történne megéléseinkkel vajon, ha nem minősítenénk, hanem csak megélnénk, érzékelnénk, tisztán éreznénk azokat? Vajon mi történne akkor, ha elengednénk hiedelmeink elsősorban magunkkal kapcsolatban, hogy mire igen és mire nem vagyunk képesek?

A látszólag értelmetlen gondolat- és emlék-kuszaság lassan összeáll bennem. Őseim, elsősorban női rokonaim életének felidézése, döntéseik következményeinek megértése, a kívánható legnagyobb ajándék számomra.

en
Középiskolás tablóképem

Minden eddigi tapasztalatom afelé vezet, hogy az önismereti munka – a jóga különböző útjainak felfedezése – minden ember életében szükséges. De nemcsak önmagunk megismerése, hanem annak is az ismerete, hogy honnal jöttünk és hogy merre tartunk. Az ébredéssel jár a felelőségvállalás és ezzel pedig az, hogy már nem engeded magad sodródni. Felelőségteljesen, őszintén vállalod amit tenned kell és nem pedig azt amit elvárnak tőled. Ez a legnagyobb gazdagság a legvégső szabadság.

Mindaz amit megélek, színezi, kiteljesíti és valóságossá teszi az én jógám.

A jóga számomra a zűrzavarból kivezető út.
A jóga szeretet, barátság, kapcsolat.
A jóga tisztelet, alázat és megértés.
A jóga élettapasztalat.
A jóga veszteség és öröm, elengedés és megtalálás.

Gyakorold te is a szőnyegen és azon túl!
Namaste,
Viki

A Néma Oroszlánok Hídja

irasokez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Egy tanító azt mesélte nekem egyszer, hogy a környezet amiben élünk egy mandalához hasonlatos. Szíve van, amiből erővonalak támadnak és kapcsolják össze azokat az egyes részletekkel. Mindennek megvan a maga helye benne, a maga rendeltetése és egyben üzente. Helyesen értelmezni azt azonban csak az tudja, aki az ahhoz méltó tisztelettel és megértéssel képes közelíteni.

img_3935A mandala amiben jelenleg élek és teremtek magam köré annak erőközpontjában belső kreativitásom megélése foglal helyet. Női erőim kibontakoztatásának egyre sürgetőbb hívása ez bennem. Annak felismerése, hogy minden azzá lesz, aminek én látni vágyom. És minden olyan mértékben van segítségemre ebben a folyamatban amennyit én engedek.

Igyekszem hát a kellő tisztelettel és megbecsüléssel megilletni a környezetet amiben élek. Reggeli gyakorlásom része az, hogy gondozom a növényeim és minden nap friss virágot teszek az asztalomra amelyen dolgozom. Élvezettel töltöttem el az elmúlt nyári és kora őszi hónapokat azzal, hogy mindenhová biciklivel jártam és ezzel a városnak is egészen más arcát ismerhettem meg. A betontengerből hirtelen kiviláglottak az áldott árnyat adó fák, a sokezernyi színben pompázó nyári virágok, majd a forró napsütéses napokat idéző őszi levelek sárgától a bíborvörösön át a bársonyos barnáig sziporkázó árnyalatai.

img_3624A napi ászana gyakorlásom, mozgás meditációim és kontemplációs gyakorlataim során ébredtem rá teljes bizonyossággal, hogy mindannyiunkban létezik egy mag, mely érintetlen marad a változás törvényeitől. Ez az a belső fény, amely megszületésünkkor olyan áthatóan és megcáfolhatatlanul ragyog át minden kétségen. Ez az a belső fény amivel kapcsolódhatunk jóga-gyakorlásunk során.

Én azonban a jóga állapotát meglepő módon vagy épp nyilvánvalóan nem a szőnyegen lelem meg sokszor a legkönnyebben, hanem a kreatív önkifejeződés valamely formájában. Az intenzív belső munkának a folyományaként ébredtem rá arra hogy a megismerés vágya, a kíváncsi fürkésző, nyitott rácsodálkozás a világ dolgaira az ami gyermekként oly nagy segítségemre volt abban, hogy ismereteim bővülhettek. Az egyik nap még lehetetlennek minősülő készség másnapra mindennapos eszköztáram része lehetett. Mindannyiónk életében volt idő amikor nem létezett lehetetlen számunkra. Vajon hol és mikor veszítettük el ezt a bizonyosságot a csodavárásban?
halaszbastya

Az elmúlt pár hónapban többször is áttekertem a Lánc hídon és megcsodáltam az alatta sebesen folyó Dunát. Élveztem a napfelkeltét a Halász-bástyáról és elmerengtem azon, hogy milyen különleges és egyedülálló is ez a város – ez a mandala – amiben élhetek.

Pár hete újra a híd Pesti hídfőjéhez vitt az utam és ahogy az oroszlánokat szemléltem a hídfőn eszembe jutott a történet, amit még Édesanyám mesélt róluk, hogy hiányzik a nyelvük. Akkor jutott eszembe, sokáig én is olyan néma voltam akár ezek az oroszlánok, ezen a reggelen azonban sikerült megértenem, hogy mekkora erő is rejlik a csendben. Benne van a legtöbb szabadság és lehetőség. A csend szent hely, ahol gyógyulás és erő lakik. A döntés mindig a mi kezünkben van, hogy hagyjuk-e hogy az üzenetünk alakot öltsön és nyomot ejtsen a csöndön, vagy sem.

img_3681A HÁLA az ami a legkönnyebben visszavezethet minket belső erőközpontunk terébe. Az, ha képesek vagyunk gyakrabban használni azt a szót hogy “köszönöm” és azt komolyan is gondolni.

Ezzel a szóval és érzéssel sétáltam én át a Néma Oroszlánok Hídján az egyik nyári kora reggelen: sokadszorra valahogy mégis először. Hiszen akkor a napfelkelte első sugarai alatt valami megújult bennem, mert képes voltam letenni egy szükségtelen belső terhet az egyik oldalon. Az arcom a Duna felől érkező hűs szellő felé fordítottam a híd közepére érve és hagytam, hogy elvigye kétségeim még bennem rekedt maradványait.

lanchidA hídon való átkelés – legyen az a híd valós vagy épp elképzelt – csodálatos gyakorlat. Annak felismerése, hogy minden pillanat elszalaszthatatlan lehetőségek sokaságát tartogatja számunkra. A mandalánk belső és külső tere harmóniában és pontosan megszerkesztett összhangban áll. Lehetőségünk van benne és általa alakulni, töltődni, gyógyulni. Egy frissítő mély kilégzést elengedni és egy-egy szent pillanatot, értékes emléket a szívünkbe zárni.

Csodás őszi elmélkedést és átkeléseket nektek is!

Namaste,
Viki

Belső könyvtár

irasok ez a cikk elérhető audio formátumban: A Soundcloud csatornámon: itt

Photo on 12-04-16 at 4.18 PM #3Ha ismersz tudod, hogy szenvedélyesen szeretek írni. Nem volt ez mindig így, legfőképpen akkor nem, amikor 1988 nyarán Édesanyám megajándékozott első naplómmal (a képen a nagyobbik!) és azt mondta, a nyáron minden nap írjam le bele mi történik velem, hogy amikor nyaralok is és nem vagyok vele aztán ő elolvashassa azt, hogy mi történt velem. Emlékszem nagyon zokon vettem ezt az ajándékot, nagy kiszúrásnak véltem. De jellemzően rám, igyekeztem szót fogadni és nekiálltam.

IMG_3878Életem első naplói a képen

Közbevetem itt ebből a távlatból visszatekintve, hogy nem ez volt az első alkalom és az egyetlen, amikor olyan kihívással szembesített Édesanyám, ami elsőre a nyomorúság érzetét keltette bennem. Félelmeket (a teljesítés kényszere miatt) és a lázadás forrongó nyugtalanítását (hogy miért is kell ezt nekem most?). És természetesen nem az első és az egyszeri alkalma volt ez sem annak, hogy ott ahol megtorpantam a legnagyobb kincsre leltem.

Azt mondják az Anya az első és a legfőbb tanító. És én igen szerencsésnek mondhatom magam ezen a területen, hiszen nekem egy olyan jutott, aki nem hagyta, hogy félvárról vegyem a tanulmányaim vagy hogy feladjam a cél előtt, amikor a legnagyobb és áthághatatlannak tűnő akadályok előtt álltam. Máskor meg olyan jó érzékkel felismerte, hogy valamit engednie kell, hogy abba hagyjak vagy változtassak a megszokotton, különben tönkre tett volna az. Kiváló kormányosa volt életemnek addig a pontig míg önállóvá nem váltam és afelé a belső cél felé, hogy életre hívjam magamban én is azt az ősi tudást amivel ő is kapcsolatban volt.

IMG_3879Igen az intuícióra célzok, arra a testérzetre amit úgy fejezünk ki, hogy “a zsigereimben érzem”. Ez az az érzék, az a bizonyos hatodik, amire sokan legyintenek és életkoruk számának növekedésével bizonyosan el is veszítik sokan azt. “Hiszen hogyan boldogulhatna az ember az életben, ha mindig azt csinálja amihez kedve van?” – Nevelik belénk ezt a valósnak tűnő képzetet, és mi hiszünk benne. Én legalábbis sokáig hittem benne. Egészen addig míg az életem eseményei meg nem cáfolták azt. Ez a bizonyos cáfolat nem egyik napról a másikra ért utol, – bár akkor úgy tünt – hanem hosszú évek kitartó belső munkájának eredményeképp. Aminek nagy része az írásnak volt köszönhető.

Új-Zélandon írott naplóim egy része

Tavaly mikor nekiálltam össze-szerkezteni a Szembe fordított tükrök  című könyvem eszembe jutott a napló amit kisiskolás koromban írtam. Kutattam és kerestem, de nem találtam meg. A héten megint eszembe jutott, és ezzel együtt egyszercsak megleltem ott, ahol azelőtt is kerestem, mégsem találtam! Most volt itt az idő, hogy múltam egy újabb darabkája a helyére kerüljön.

A legszívderítőbb olvasmány volt, egy újabb sorsdöntő fordulat abból a szempontból, hogy szolid választ és bizonyítékot kaptam életem döntéseit illetően. Bizonyosságot azzal kapcsolatban, hogy az elveszettnek tünt hatodik érzék él és lüktet bennem. Vezet és támogat, akkor és ott és mindig amikor csak szükségem van rá.

Naplóimat forgatván, át és újra elolvasván az is ledesztillálódott bennem, hogy a leghasznosabb olvasmány amit tanulmányozhatunk az a sajátunk. Annak a belső könyvtárnak a felkutatása és könyvei lapjának lapozgatása, amit mi magunk írunk.

Hadd osszam meg veled, hogy mit fedeztem fel tíz éves önmagam és a mostani között! Azt, hogy mennyivel közelebb voltam akkor ahhoz a bizonyos elvhez, amit a jóga útjára való lépésem óta, az elmúlt közel húsz évben szenvedélyesen kutatok!

Hát nem csodálatos? Egy újabb bizonyíték azzal kapcsolatban, hogy mennyi humor és napfény szorult abba aki életünket terelgeti!

Az életünk kezdetén valójában birtokában vagyunk mindannak amire később szükségünk lesz. Ezért mondják azt, hogy az élet egy ajándék! Nem kell mást tennünk csak felfedezni és megtanulni használni azokat a készségeket amik bennünk rejlenek. S ha közben megtanulunk – elengedni, megengedni és feladni önös akaratunkat, nem ártani és áramlani azzal ami van, nem boncolgatni azt, hogy ki a hibás, a bűnös, vagy a felelős egy kudarcért, épp úgy ahogy nem fitogtatni azt sem, hogy ki a kitüntetendő egy sikerért: – felismerjük majd, hogy az ami létrejön az mind csapatmunka volt! Bármi legyen is az eredmény, az a körülmények, mi magunk és a körülöttünk lévők döntéseinek eredménye. Az egyén nem más mint alkotórész (csodaszép magyar szó! alkotó rész) egy végtelenül zseniális, teremtő képzelet nagyszabású művében. Az élet ami körülvesz, telve van egymásba nyíló üzenetek láncolataival. Másokéval és a miénkkel is. Vajon te elmondod-e a tied?

IMG_3880A tapasztalás mesés lehetőségei kecsektetnek. S ahogy az élet ajándék, annak minden napja az! Éld hát meg mindegyiket jól, kezdve a mával! Ismerd fel a lehetőségeid, alakítsd őket a kedvedre, élvezd, formáld és aztán szeretettel ajánld fel bölcsességed a közösbe. Épp úgy, ahogyan azt az előttünk járó bölcsek is tették.

Szeretettel: Viki

Jelenlegi naplóim

Személyes tradíció

Apai nagyanyám mindenhová biciklivel járt, sőt minket unokáit is felültetett maga mögé és így utaztunk a faluban a boltba, a távolabbi szomszédokhoz vagy épp a kihagyhatatlan temető látogatás- és sír gondozáshoz, amit oly nagy szeretettel végeztek nagyszüleim. Akkor emlékszem sokszor húzódoztam és ellenkeztem, hogy menjek, de most belátom, hogy milyen nagy ajándék is volt ez. Ez a jelentéktelennek tűnő heti rutin valójában nem volt más, mint a családunkban generációról-generációra szálló tradíció egy részének átörökítése. Annak a bölcsesség magnak az elültetése, fogékony gyermeki elmémbe, hogy milyen fontos az ősök tiszteletben tartása és a hagyomány őrzése, aminek én is a része vagyok. Ebből a magból bomlott ki aztán az szilárd meggyőződés, hogy értékes tudás és ismeret öröklődik át minden emberben. Sejtszinten kódolva van bennünk családtagjaink minden kibontott vagy épp elhanyagolt készsége és képessége. Ezért van az, hogy bizonyos dolgok könnyebben mennek, másokért meg komolyan meg kell küzdenünk.

szemelyes tradicio 2Emlékszem milyen természetes volt az számomra, hogy a Nagymamám ennyit biciklizik, hogy ő ilyen fitt. Később esett csak le a tantusz amikor Anyai nagymamámnál nyaraltam és meglepődve vettem tudomásul, hogy ő a biciklit csak tolja  és csupán csomagszállításra használja. Felnőtt fejjel értettem meg, hogy a jelentős korkülönbség ami köztük volt az mivel járt.

Talán neked nem nagy felfedezés kedves olvasó – hogy én most milyen revelációnak lehettem tanúja személyes történetemben ma reggel, ahogy tanítani tekertem a csendes Városligeti fák alatt – mégis hadd osszam meg veled!
Arra döbbentem rá, hogy bennem most a Nagyanyai örökölt kódok bomlanak ki! Csendesen, láthatatlanul mégis ellentmondást nem tűrő átalakító erővel. Június elején elhatároztam ugyanis, hogy a nyáron mindenhová biciklivel járok és hanyagolom a tömegközlekedést. Elhatározásom pillanatában nem is voltam igazán tisztában a döntésem súlyával, azzal, hogy vajon működni fog-e vagy sem.* Ahogy nem tudtam azt sem mennyi ajándék, kellemes meglepetés és felismerés is rejtőzködik benne.
(*Két hónapja tekerek azóta már vidáman és lehet részem a frissítő és megújító erejű “tömegközlekedés detox”-ban.)

szemelyes tradicio 1Csodálatos élmény megtapasztalni azt, hogy egy egyszerűnek és jelentéktelennek tűnő döntés, hogyan indítja el események láncolatát. És abba a sorsfordító mozzanatba torkollik, hogy felismerjük, hogy az egyetlennek hitt működőképes megoldás mellett-amelyhez kényelmetlenségeink ellenére úgy ragaszkodtunk-van más is!

Mikor az ember megváltoztatja a szokásos rutinjait, elkezdi felszámolni magában téves illúzióit és megrögzött nézeteit is. És a legérdekesebb az, hogy mindez nem a jógaszőnyegen megy végbe, hanem azon túl!

Kívánom neked is, hogy ébredjen benned a vágy arra, hogy meghaladd az önkorlátozó hiedelmeid! Hogy leülj amellé a bizonyos zongora mellé, amit a szüleid gyerekkorodban megvettek neked – mert zongorázni óhajtottál tanulni (és aztán oly könnyedén feladtad) – és vágj bele! Folytasd, kezd el újra, vagy egyszerűen csak kezd el most: vedd meg ha nincs és tanulj meg zongorázni! Hallgasd meg, és éleszd újra magadban az elfeledett gyermekkori álmokat!

Azt mondod túl öreg vagy hozzá? Mit gondolsz hány éves leszel tíz év múlva úgy, hogy nem vágsz bele, és mennyi ha belevágsz? Igen -ez egy beugratós kérdés- és igen – a válasz egyértelmű- pontosan tíz évvel leszel idősebb azzal a különbséggel míg ha belevágsz a lehetetlennek tűnő kihívásba: – lelkesedésed és kitartásod arányában leszel pontosan annyival boldogabb is ebben a bizonyos tíz évben! Miért ne? Ki akadályozhatna meg abban, hogy tágítsd személyes határaid? Hogy felkelj tíz perccel hamarabb, hogy elvégezd azt a bizonyos három napüdvözletet naponta? Hogy leülj a zongora mellé és csak játssz rajta – önfeledten, elvárások nélkül, a játék öröméért? Mert igen, nem titkolom kell pár áldozatot is hoznod majd, vagyis meg kell tanulnod elengedni a hitetlenkedők fecsegését magad körül és önmagadban is! Meg kell tanulnod fokuszálni és egy aprócska lépést tenni álmaid megvalósítása felé minden nap! Talán le kell mondanod a kedvenc műsorodról, vagy meg kell húznod a határt a havi költekezésben hogy a zenórákra is jusson! (Idő, pénz és nem utolsó sorban energia.)

Mindemellett jó ha azt is észben tartod, hogy ha valami nem jön össze az nem a sikertelenseg jele, hanem annak hogy valami más akar megvaósulni általad! Egy varázslatos pillanat, amit sokszor keserűnek érzünk, pedig ez nem más, mint a végtelen lehetőségek  íze! Egy ízbomba! Rajtunk áll hogy kibontsuk.

Hajlandóak vagyunk-e irányt váltani s akár megfordulni és késztetéseinkkel szembefordulni? Élünk-e a lehetőséggel lényünk ezernyi, kiaknázatlan forrásának felfedezésére? Elindulunk-e a kalandra, személyiségünk elfeledett vagy épp ismeretlen arcainak feltárására? Nyitottak vagyunk-e egy kis kutatói munkára, művészetre, játékra?

Az élet több annál, mint aminek látszik. A némának hitt tárgyaknak lelke van. S ha odafigyelünk feltárul előttünk, hogy nemcsakhogy lelke, de a legkiválóbb humorérzéke is!

szemelyes tradicio 3Hajlandó vagy-e hát próbálkozni? Ha nem a zongora, akkor talán a gitár a te hangszered! Ha nem zenetanulás akkor talán az éneklés? Ha nem az ének akkor talán a tánc? Vagy épp a vizuális művészetek valamelyike? Hogy már az óvodában is megmondták, hogy nem vagy tehetséges? Na és? Mikor volt az már! Mennyi élettapasztalat van azóta már a hátad mögött! Ne a kifogásokat keresd, hanem az érzést ami olyan lelkesedéssel tölt el, hogy nem számít az sem, hogy sikeres leszel-e vagy csak a magad kedvtelésére teszed!

A legtöbb felismerés, a legnagyobb bölcsességek, önnön lényed legmagasabb potenciáljának megnyilvánulása sosem az élért célokban van, hanem az oda vezető útban. Tedd meg hát ennek az útnak minden lépését, csodavárással, örömmel, és kíváncsisággal a szívedben!
Csak kezd el, csak indulj el!
A többi jön majd magától!

Namaste,
Viki

Gyógyír a magányra

irasok ez a cikk elérhető audio formátumban: itt

Az előző írásom (Játszd a STOP játékot!) kapcsán felvetődött a kérdés, hogy vajon nem azért használjuk-e annyit kedvenc digitalis eszközeinket, mert ezzel próbáljuk enyhíteni magányérzetünket? És hogy mi van azokkal akik valóban egyedül élnek, vajon szükséges-e nekik is játszani a STOP játékot – vagyis kikapcsolni és kevesebbet használni ezeket a modern kori, kapcsolatteremtő eszközöket?

És ha kevesebbet vagy egyáltalán nem használjuk a technikát ami körülvesz hogyan ismerkedjünk vajon? Hogyan találhat társat magának a ma embere, hogyan tarthatja a kapcsolatot barátaival a legegyszerűbb módon ha nem így?

Vajon magányérzetünket valóban a társnélküliség váltja ki? Vajon nem leselkedik-e a magány éppúgy arra is, akit körülvesz a szerető család, a sikeres munka és aki képes megteremteni magának mindent amire vágyik?

IMG_0528Az én kapcsolatom a magánnyal nagyon belsőséges. Mindig is szerettem egyedül lenni. Számomra a magány egy izgalmas, lehetőségekkel teli esély. Gyerekkorom óta igényem van rá. Arra, hogy elmélyüljek abban ami épp foglalkoztat – ami egykoron a legozás volt, a rajzolás és bakelit lemezeken kedvenc meséim hallgatása, az olvasás, az írás, az ismeretszerzés, az új képességek elsajátítása, a zene-, a nyelv- és a tánctanulás az ma a jóga.*

Ahogy közelebbről megvizsgltam azonban rádöbbentem, hogy a jóga nem más mint egy érzés, egy állapot megnevezése amibe az ember kerül mikor valamiben elmélyed és foglalatossága tárgyával eggyé válik. Ily módon megfogalmazhatom úgy is a fenti hosszú mondatom* hogy amióta az eszemet tudom valójában azóta jógázom, nem is csináltam mást soha, nem is leltem másban örömöm soha csak ebben. Mint ahogy te is kedves olvasó! (És mielőtt ellenvetéseket fogalmaznál meg magadban, tisztázom mit is értek ez alatt.)

Akár léptél már jógaszőnyegre, vagy sem, valójában igen sokszor elmélyedtél már a jóga állapotában. Persze csak pillanatokra.

Azokban a bizonyos pillanatokban amikre úgy vágyunk mindannyian. Mint például amikor szerelembe estünk kiválasztottunkkal, vagy amikor a magas fűben feküdtünk és a felhőket vagy épp a csillagos eget bámultuk, és ha már a bámulásnál tartunk, lehet az is amikor csak úgy elbambultunk – kikapcsoltunk és a körülöttünk lévők figyelmeztettek arra: “Ne álmodozz! Figyelj már!” És ilyenkor mi engedelmesen de mégis általában bosszúsan, hümmentve az orrunk alatt, újra visszatérünk – IDE – ebbe a pillanatba. Újra jelen vagyunk. De vajon nem voltunk-e jobban jelen ezekben az édes pillanatokban amikor az idő megszűnni látszott, amikor nem léteztek gondjaink, amikor nem gyötörtek kérdések és a válaszokat sem kutattuk, mégis megkaptuk azokat.

Ez az a bizonyos állapot amit a művészek úgy hívnak: ihletett állapot. Ez az a hőn áhított hely ahova mindazok ellátogatnak, akik valami újat, valami eredetit valósítanak meg. Hogy kik ők? Felfedezők, bátor hősök, példaképek, hírességek – minazok akik nyomot hagynak az időben. De nem mások ők sem, olyanok akár te vagy én. A különbség csupán annyi, hogy arra a bizonyos magányos érzésre – amit tagadhatatlanul minannyian érzünk időről- időre, ők vették a fáradságot és megkeresték a maguk elixírjét. Ez az elixír vált aztán az ő ismertető jelükké. Kinek az impresszionizmus, kinek a relativitás elmélete, s van kinek a repülőgép feltalálása.

Megfigyelted-e már valaha gondolataid és érzéseid természetét? Észre vetted-e hogy gyökerük nem más mint semleges energia? Elgondolkoztál-e már valaha azon, hogy szabad akaratod mivolta abban rejlik, hogy te adsz ennek a semleges energiának irányt és formát. Mégpedig szokásaidból táplálkozva és a legtöbbször tudattalanul.

IMG_6827Van-e kedved kikísérletezni hát és elkészíteni a saját elixíred? Ha képes vagy elbambulni – megsúgom: megvan benned a tehetség. Csak akarnod kell. De nem ám akárhogy! Képezned kell magad a jelen levés tudományában. Mindezt tiszta szívvel, kitartóan és türelmesen. Lépésenként kell haladnod, mindig vállalnod kell a kockázatot, azt hogy elbukhatsz.  El kell kötelezned magad, hogy lehetséges kudarcaid után felálsz és újra kezded. És hogy soha nem felejted el a játékosságot sem, azt hogy mindig megtalálod a lelkesedésed az örömöd a folyamatban.

A szívünk nyugalma mutatja meg, azt hogy haladunk-e. A harmónia, a jól eltöltött nap érzete, mikor álomra hajtjuk fejünk. Minél teljesebb ez az érzés annál többet tartózkodtunk a jóga misztikus állapotában. Vagyis jelen. Vagyis egybe- és bele-olvadva abba ami bennünk és körülöttünk zajlik. Mert az élet mindig lüktet, áramlik és alakul, körülvesz minket és belékhatol minden egyes lélegzetvételünkkor. És a Jóga nincs a szőnyeghez és a stúdiókhoz kötve.

IMG_3233Fedezd fel hát a környezeted sokszínűségét! Nyisd ki magad az illatokra, az ízekre, a formákra, a színekre, a hangokra és az érintésekre melyek bőrödet érik! Lélegezz bátran. Engedd el azokat a sóhajokat amelyek kikivánkoznak – legyenek akár a gyönyör, vagy a fájdalm megnyilvánulásai. Elixíred felé vezető úton használd a légzésed akár egy jóbarátot, hűséges utitársat. Lélegezz ha érzed a magány közeledtét mert ez jele annak, hogy jó úton vagy. Az eredetiséged, egyéniséged egyedülállósága ugyanis csak egyedülléted tiszta csendjében mutatkozhat meg.

Vedd észre, bárhol is élsz- bármily körülmények közt a – légzéssel együtt – az ÉLET is ott van veled. Sosem vagy egyedül! Mi több, a boldogság – önmagad teljességének megélése – mindig csak egy kéznyújtásnyira van, hasonlóképpen a gyógyírhez a magányra.

Szeretettel,
Viki

Játszd a STOP játékot!

irasok

ez a cikk elérhető audio formátumban: itt

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én az utóbbi időben rendszeresen azt érzem, hogy meg kell állnom és pihennem kell egy kicsit. Meg kell tanulom pihenni valami más módon mint eddig tettem.

IMG_3606 - Version 2Ahogy rohanunk a mindennapos elintézendőink után, észre sem vesszük, hogy azzal, hogy képesek vagyunk egy adott idő alatt több dolgot elintézni vagy éppen több dologra koncentrálni nem hogy megnöveli hatásmechanizmusunkat, épp ellenkezőleg! Én azt tapasztalom, minél több feladat elvégzésére szakítom szét a napom, annál nyugtalanabb vagyok a nap végén.

Az persze, hogy mindig keresem hogyan is használhatnám ki hatékonyan az időm és hogy sosem szerettem az úgynevezett üresjáratokat az életemben az én személyiségem adottsága. Talán pontosan az a vonás ami nem hagyja hogy túl sokáig elidőzzek abban a bizonyos áldott semmittevésben amiben olyan kényelmesen léteztem gyermekként.

Ez lenne az a bizonyos jóléti társadalom amibe mi szerencsések beleszületünk? Ahol a munka és a mindennapos betevő falt megkeresése megtörténhet anélkül, hogy akár egy tapodtat is mozdulnánk otthonról? Amit megtehetünk akár szépen kényelmesen, hálóköntösben is az íróasztalunk mellől az internet segítségével? De vajon nyertünk-e épp annyit mint amennyit veszítettük ezzel a kényelmesnek látszó megoldással?

Mi történik a baráti kapcsolatainkkal, ha nem kell az ujjunkat sem mozdítanunk értük, elég csak leülni a gép mellé és csetelni? Mi történik az értékes párbeszédekkel, ha a mobil ott van a kezünk ügyében és azon folyamatosan keresnek – mondhatnám zavarnak – minket személyes találkozóink közben?

Sokat figyelem az embereket ahogy utazom vagy amikor az utcákat járom és azt látom, hogy nagyobb százalákban beszélnek telefonon mint egymással. Mi lehet vajon az a fontos megbeszélnivaló amit mindenképp meg kell ejtenünk utazásunk közben? Vajon képesek vagyunk-e még egymás szemébe nézni és beszélgetni anélkül, hogy ne babrálnánk valamit az okos-telfonunkon?

Rádöbbentem, hogy nem elég az elhatározás, ahhoz keményen tartanom is kell magam, hogy kevesebbet kapcsoljam be a gépem a szabadidőmben és inkább egy könyvet vegyek le a polcról a Facebook új eseményeinek böngészése helyett. Nem más-e ez mint virtuális pletykálkodás és olyan dolgokba az orrunk beleütése ami nem a mi dolgunk? És az érdekes az egészben az, hogy olyan függőség ez, ami úgy terjed akár a nátha télvíz idején. Már rég beleestünk, már rég életünk része mikor rádöbbenünk, lám mi is megfertőződtünk!

És tessék mégis rovom a sorokat, mégis szeretném megosztani ezeket a gondolatokat! Figyelmeztettelek az imént! Én sem vagyok más!

A radikális lépés azonban amire elszántam magam, és amivel már egy ideje kísérletezem az amit elneveztem digitális naplementének. Vagyis este 8 után már nem kapcsolom be a gépem, illetve ha be van kapcsolva kikapcsolom. A Facebook-nak csak a messenger funkcióját használom és azt is csak úgy, hogy az applikációt nem töltöttem le a telefonomra, hanem ha látni akarom az üzeneteim, minden egyes alkalommal be kell jelentkeznem. Ebből kifolyólag sokkal ritkábban nézem meg. Az e-mailjeimet napi egyszer reggel és egyszer este nézem meg. A telefonom pedig mikor utazom, tanítok, vagy barátokkal találkozom airplain módba állítom.

És igen tudja ezt mindenki jól aki ismer, hogy engem nehéz elérni.

12795114_10208860427055007_6645322422212407678_oDe ha valakinek mégis sikerül az azt is tudja, hogy én nem mondok le megbeszéléseket vagy találkozókat az utolsó pillanatban. Amit megbeszéltünk én ahhoz tartom magam. Általában időben érkezem a találkozóimra és amit megígérek az be is tartom.

Ez az én kísérletem. Ez az én játékom. Játszd te is a STOP játékot! Installáld te is az életedbe a digitális naplementét! A szavahihetőséget, a fókuszáltságot, az odatekintést és a valódi figyelmet. De legfőképp a vanília* illatú antikvár könyvek vagy szüleid régi könyvtárának újra felfedezését az ujjaid alatt vibráló digitális egéren elkövetett jobb klikk és bal klikk helyett.

Namaste,
Viki

 

* Miért vanília?

A könyvpapír sok kémiai anyagot tartalmaz, az egyik ilyen anyag a lignin. A pépesített faforgácsból készített könyveknél a sejtfalak szilárdságát nyújtó lignin bomlásnak indul. A lignin molekuláris szerkezete igen hasonló a vanília illatát is adó vegyület szerkezetéhez, ezért bomláskor is hasonló az illatuk.

 

 

Légy eredeti!

“Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni, ki tapogatózva, ki tudatosan, ki ahogy éppen tud.”

Hermann Hesse: Demian

Photo on 12-04-16 at 4.18 PM #3Ahhoz, hogy önmagad légy meg kell találnod az eredetiséged. Azt a bizonyos eszenciát ami megkülönböztet mindenki mástól. De miért is lényeges mindez? Mire jó egyáltalán az, ha megismered önmagad?

Te nem akarsz jobban boldogulni a világban? Hogyan éled meg a mindennapjaid? Valahogy csak átvészeled a munkás napjaid és a várva várt szabadságokra összpontosítod minden energiád, és megváltásod az éves szabadságaidban leled? Nem gondolod, hogy ez óriási nagyvonalúság a drága idővel, ami adatott számodra?

Én mindig is csodáltam azokat, akik minden kétséget nélkülözve, határozottan és kitartóan haladnak önmegvalósításuk ösvényén. Akik képesek felfedezni magunkban és hallgatni arra a belső hívásra, ami kristály tisztán hirdeti és mutatja az irányt ami felé törekedniük kell. Akik fütyülnek mások véleményére. S teszik ezt abból a meggyőződésből, hogy annak a kifejezése ami bennük van lényegesebb mit annak az esélye, hogy esetleg nevetségessé válnak.

Mindig is inspiráltak azok akik nyomot hagytak az idő vásznán. Itt van például Mozat, Michelangelo, Van Gogh, Leonardo Da Vinci vagy Seneca, Rumi és Ralph Waldo Emerson hogy csak egy pár múzsámat említsem. Azt hiszem ez az egyik kulcs önmagunk, önön fényünk, eredetiségünk megtalálása felé. Azok a példaképek amelyeket választunk magunknak. Azok a bölcsek akiknek a lábához szívesen letelepedünk.

A választott példaképeink előtt azonban mások választanak nekünk, mégpedig a szüleink. Feltűnt-e valaha neked, hogy észrevétlenül valósítjuk meg azokat a meséket amelyeken felnövünk? Nem mások ugyanis ezek, mint programok amelyek a fogékony gyermeki elménkben oly könnyen megfogannak mint az eső után elvetett magok. Neked mi volt a kedvenc meséd gyermekkorodban? Gondolkozz el rajta, hogy találsz-e hasonlóságot az életed és a mese között. Ki volt az a főhős akivel azonosulni tudtál? Vajon nem ennek a hősnek az életét éled újvilági ruhában?

Minden példakép vagy hős, csupán azt a célt szolgálja az életünkben, hogy tükröt állítson elénk, amelyben magunkra ismerhetünk. De vajon miféle meggyőződés vezet el ahhoz a felismeréshez, hogy a falra akasztott tükörben valóban önmagad látod? Miért vagy ebben olyan biztos?

Megfigyeltél-e már valaha egy állatot, amint felfedezi saját tükörképét és természetéből adódóan reagál arra? Ha egy oroszlánról van szó, talán rá is támad tükörképére, de ha egy kis majomról az inkább pajtását véli felfedezni abban. Pontosan így vagyunk ezzel mi is. Valójában a körülöttünk lévő világban önmagunk tükröződését látjuk. Azok akik szimpatikusak, csak azért azok, mert önön fényünket látjuk megcsillanni bennük. Ahogy azokban akikben bármi kivetnivalót találunk, az tulajdonképpen nem más, mint saját letagadott részünk visszavetülése. Mindaz amit nem tudsz elfogadni másban, az benned is ott szunnyad, de épp mert tagadod, nem ismered el magadénak. Mit szólsz ahhoz az állításhoz, hogy nem a világ a barátságtalan körülötted, hanem te magad?

IMG_2936Ismerd meg önmagad, mert amint képes vagy integrálni magadban egyéniséged számtalan vetületét, egyre tisztábban látod majd merre és hogyan szórod szét energiáid. S ez képessé tesz majd arra, hogy időd gazdaságosabban kihasználd. Az a rengeteg figyelem amit arra szánsz, hogy másokban keresed a hibát; az, hogy napod és életed alakulásának buktatóira róható felelősséget másra hárítod; addig esélyed sincs arra, hogy kezedbe vedd a sorsod irányítását. S vajon nem ezen vagy-e, mióta az eszed tudod? Vajon nem akarsz-e boldogabb, egészségesebb, teljesebb életet élni? Valamiképp kiszabadulni abból a monoton rendből, amiben élsz?

Ha igen, itt a megoldás! Törekedj arra, hogy ne legyen szükséged tükörre ahhoz, hogy tisztán lásd önmagad. Amint ez megvalósul, az lesz a jele annak, hogy érintetted magadban a forrást, ahonnan eredetiséged fényét kisugárzásra juttathatod. Ez a cél. Ez az az örökkön alakuló, megfoghatatlan és határtalan, minden belső békét biztosító nyugalom, amit oly bőszen kutatsz.

Csodálatos felismerésekben gazdag utazást belső útjaidon!

Namaste,
Viki

Női titok

“A gyermek szeme átlátszó. A nőé nem. A gyermek szeme olyan, mint a kristályvizű patak: minden kavicsot, fűszálat meglátok benne. A nő szeme olyan, mint a hegyekben a tengerszem: tükrözi az eget s a belenéző embert, de mi van a mélyén? Mindig titok.”

Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem

IMG_7327 - Version 2Aki azt mondja ismeri a nőt: hazudik. A nőt nem lehet megismerni, kiismerni, hiszen az a nő aki, valóban nő, az mindig NŐ. Vagyis mindig növekszik és változik. Azt mondják ránk  a férfiak szeszélyesek vagyunk és gondolva, hogy ezzel minden el is van intézve, legyintenek: “a nőt megérteni nem lehet” – mondják, majd vállat vonnak és továbbállnak.

Azonban a képlet a férfi és a nő között mégsem ilyen egyszerű. A férfi és a nő közötti ellentét, a kiismerhetetlen és megfejthetetlen titok a kettőjük közti dinamika alapja. Nem más mint az erő ami mozgásban tartja a világegyetemet. De vajon nem egy fatális tévedés az, hogy háború nélkül nem lehet béke? Vajon nem nőttük még fel ahhoz, hogy megtanujuk támogatni és kiegészíteni egymást? Vajon nem lennénk-e képesek arra, hogy a különbségeket nem mint hiányosság hanem mint különleges eszencia éljük meg? Miért tűnik sokaknak olyan izgalmasnak és vonzónak a civódás?

Pedig a célunk egy és ugyanaz. Mindketten csak egy kis megértésre vágyunk. Mindketten csupán megoldást szeretnénk találni. Megfejteni egymást. Habár ami megismerhető és felfedezhető abban a pillanatban veszíti el legyőzhetetlen vonzását míg magunkévá nem tesszük azt. Legyen ez egy magával ragadó filozófia, vagy egy új divat irányzat vagy éppen a hőn áhított szerelmünk. A különleges attól az, hogy az nem könnyen felelhető. Az egyedülálló attól az, hogy az máshol meg nem található.

És legyünk őszinték: mindannyian ezt a bizonyos egyedülálló és különleges élményt kutatjuk akár bevalljuk akár nem. Legyen ennek a neve karrier, párkapcsolat és szerelem, vagy éppen valamiféle megvilágosodás. Azt a tévhitet hajtjuk, hogy útunk szerencsés esetben a boldog beérkezésbe torkollik majd, ahol az ölünkbe hullik minden amire addig vágytunk. Minden amiért addig dolgoztunuk. Elismerés, gazdagság és mindenekfelett egy tökéletes társ által nyújtott biztonság vagy épp midezek felé emelkedés.

IMG_3973A valóság azonban -ellentétben a tündérmesékkel amikkel áltatjuk magunk- az, hogy ha valóban szerencsésnek mondhatjuk magunkat, akkor csupán oázisokat fogunk érinteni utunk során. Ahol hosszabb vagy rövidebb ideig megpihenhetünk. Ahol hosszabb vagy rövidebb ideig békében és megnyugvásban lehet részünk. És ez nem valamiféle igazságtalan, kegyetlen játékszabály, hanem az ÉLET törvénye maga.

Ahogy az is, hogy mindannyian egy bizonyos nő-nek, mégpedig az édesanyánknak köszönhetjük életünk. S legyünk bármily gazdagok, sikeresek és beérkezettek azt senki meg nem kérdőjelezheti, hogy ez legnagyobb vagyonuk: – az életük maga. Amely akár a nő: határtalan, kiismerhetetlen és örökké megújuló.

img018A nőbe az Anyaföld természete van kódolva ezért mondják hogy az Anya a legfőbb tanító, a legnagyobb bölcs. Ott él benne az egyetemes szeretet és megértés amivel csak egy anya képes a gyermekére nézni. Képes magába fogadni, kényeztetni, szépségével elkápráztatni akár egy jó szerető. Gondoskodó melegségével elandalít. Ragyogó bájával mosolyt fakaszt. Pajkos gyermeki bájával magával ragad. Örökké változó arcával elszórakoztat.

Mert minden nő, az Istennő földi megtestesülése, ezért oly megfoghatatlan. Minden nőben ott van a lány, az asszony és az ősanya. És mert oly sok arcunk van, számtalan titkot is rejtünk. De mitől is olyan vonzó az ismeretlen, ha nem a benne rejlő titkoktól?

Áldás és fény minden Istennőnek és az őket társul választó férfiaknak!
Namaste,
Viki

Az igazi művész ott van benned is

Mindig is voltak művészeti hajlamaim. Gyermekkorom óra imádok rajzolni, festeni és “létrehozni” új dolgokat. Hol gyöngy fűzésbe, hol bútor felújításba fogtam. Megtanultam hímezni, horgolni és kötni később pedig fonni és szőni. Kisiskolás korom óta rendszeresen főzök. Tinédzserkori első komolyabb gyűjtésemből egy biciklit a másodikból egy varrógépet vettem magamnak. Ahogy a kezem ügyébe került pénzel igyekeztem gazdálkodni, azt okosan beosztani, úgy tettem az időmmel is. Sosem szerettem az üresjáratokat. A napjaimat mindig is igyekeztem aktívan eltölteni. Minden nap tenni valamit amitől az aznap értelmet nyer.

Az évek során azonban változtam. Ma már kevésbé sürgetem magam. Nem kapkodok már, elült belőlem a vágy, hogy “oda” érjek. Inkább igyekszem megtalálni az “itt”-ben a napnak az áramlását és abba bekapcsolódni. Megfigyeltem ugyanis, hogy vannak napok, mikor az ember mindenféle nehézség nélkül képes elérni és megvalósítani dolgokat. Máskor meg bárhogy igyekszik is, csak kudarcba fullad minden próbálkozása. Számomra tehát a valódi kérdés nem az “vajon időben vagyok-e?” sokkal inkább az “vajon benne vagyok-e a nap áramában vagy sem?”

Sosem neveztem magam művésznek, de mikor az ember kap egy-egy elismerő kritikát az mégiscsak jól esik neki, kicsit művésznek érzi magát tőle. Bátorítás ez számára és egy áhított jövőképet csillant meg előtte. A várva várt érzést hozza: mégiscsak érdemes alkotni.

IMG_1357Persze ott vannak azok a bizonyos napok, amik sokszor nem is napok hanem hosszú időszakok az ember életében, amikor nem alkot. És nem azért mert nem akar, hanem mert nem tud. Valamiféle gát alakul ki benne. Gát amit vagy a környezet amelyben él alakít ki benne, vagy önmagából generálja azt. Félelmeiből, kétségeiből abból a számtalan jelmezben felbukkanó bizonytalanságból, ami megkérdőjelezi az alkotásra váró mű szükségességét.

Van aki mégis átkel ezen az ingoványos terepen. Belőlük lesznek a művészek, akiket felismerünk, akiknek kreditet, odafigyelést és elismerést adunk. Sok esetben azonban nem vesszük észre, hogy nem is a keze közül kikerülő alkotás nagyszerűsége miatt, hanem elsősorban azért a belső hozzáállásért hogy Ő nem adta fel.

A félelmeink leküzdése, az elvárások teljes hiánya és a kritika megfelelő módon való kezelésének elsajátítása tehát az első lépés, mely biztosítja azt, hogy ne adjuk fel bármibe is kezdtünk. Aztán jöhet az önátadás és a folyamatban való elmerülés, maga a transzformáció. Annak a kitartó makacsságnak a megélése, amellyel nap mint nap megjelenünk művészeti műhelyünkben – legyen ez a munkahelyünk, vagy éppen a konyha, vagy a gyerekszoba. Annak az elhivatott szenvedélynek a megélése, amellyel felvértezzük magunkat azokra az időkre mikor az ihlet csak nem jön – mikor a munka monoton, mikor ott állunk a konyha közepén tétován és azon merengünk, “talán inkább mégis rendelni kéne”, vagy mikor a gyereked sír és nem tudod mitévő légy.

Meg kell élnünk tehát azt a végtelen türelmet, amellyel a keblünkben képessé válunk várni, s alázattal elfogadni azt a megnyilvánulását művészetünknek amely egyedül csak rajtunk képes megvalósulni. Ugyanis az életet jól élni: művészet.

Művész az, aki képes a munkáját örömmel végezni bármi legyen is az, aki képes kiváló szakáccsá válni még akkor is ha csak önmagának főz és dicséretet nem várhat senkitől. Művész az aki képes egy síró gyermeket a karjába venni és elringatni nem pedig megbüntetni vagy rákiabálni.

Mindannyiunkban ott van hát a művész aki kifejezésre vár. Ártatlanná kell tehát válnunk, megszabadulnunk minden konvenciótól és elhagyni minden berögzött szokásunk. Egyik felünkben örökké gyermek maradni, a másikban pedig felnőtté válni. Határozottá abban, hogy választott médiánkhoz hűségesek maradunk. Csak így teremthetünk maradandó értékeket. Hiszen a teremtés szárnyaló szabadságát csak az érezheti akinek van biztos talaj a lába alatt amiről elrugaszkodhat, s ahová időről-időre visszatérhet.

Namaste,
Viki

Mesterségem címere

IMG_1331

A jól elmondott történet mindig izgalmas marad. Mindig találunk benne egy újabb csavart, egy újabb mondanivalót, egy újabb réteget amit megfejthetünk. Azt hiszem mindannyian szeretünk időről-időre visszatekinteni az időben és gondolatban újra átutazni életünk egy-egy kiválasztott szakaszán.

Ez a kép például 2008-ban készült, Waiheke szigetén (Új-Zéland)

Bennem mindig is erős volt a vágy a kutatásra, az önfejlesztésre, a tanulásra. Ezt a tanulási vágyat tépázta meg kicsit az iskolában megélt kellemetlen tapasztalat, hogy sok esetben az volt az érzésem, hogy nem is arra voltak kíváncsiak én mit tudok, hanem arra hogy vajon megjegyeztem-e azt amit mások (a tanár vagy a szaktekintély) mondott vagy gondolt. Ez az elvárás minden ész-érven túlmutatott számomra – hiszen sokszor nem értettem egyet mások megéléseivel, kijelentéseivel – illetve nem láttam annak semmi gyakorlati hasznát, hogy bebiflázzam a peiódusos rendszert vagy az évszámokat, vagy azt, hogy vajon merre találunk kőolajat és szenet vagy hővíz forrásokat.

Milyen más is lett volna ha ezeket a megjegyezendő információkat értékessé – kézzel foghatóvá teszik számomra! Ha valami módon utat találnak hozzám – és megértetik velem azt MIÉRT KELL? Ha a tanulást izgalmas lehetőségként láttatják velem nem rémisztő kötelességként.

Mi lett volna vajon ha az iskolában az irodalom órán az írás, a betűk vetésének tudománya mellett valóban megtanítanak arra, hogyan használjam az írást mint eszközt belső világom felfedezésére annak jobb megértésére és kifejezésére. Ha történelem órán az évszámok mellett magyarázatra kerül az ok-okozat törvénye. Számtanon a logika alapjait és a szent-geometria tételeit is tanulmányozzuk, rajzon pedig nem azt sulykolják belém, hogy nem tudok időben teljesíteni, nem vagyok elég gyors tehát nem vagyok tehetséges, hanem türelemmel utat mutatnak arra, hogy a kreativitásom megéljem – hogy különbözőségem ne kudarcként éljem meg, hanem jelzőfényként: “Van bennem valami ami eddig másban nem volt – lám adhatok én is valamit a világnak!”

Számomra kreativitásom megélése illetve annak nem megfelelő kiművelése volt a legmeghatározóbb tényező későbbi boldogulásomban. De talán pont ez adta a kitartást és a kíváncsiságot is, hogy tovább keresgéljek. Valamiféle sejtelem volt ez bennem – mint mikor valamit elhagytál és még nem tudod biztosan, csak érezni kezded a hiányérzet erősödését magadban.

Megfigyeltem hogy rendszerető mivoltom minden esetben próbált rendszert keresni mindenben. Tökéletesen időzíteni, mindent a terveknek megfelelően elvégezni. Azonban be kellett látnom, hogy sokkal okosabb, ha hagyom a dolgokat beérni – ahogy a cseresznyefán a tavaszi virágzás utáni termés – így céljaim, törekvéseim is beérnek majd a kellő időben. Mindez azonban nem a megfeszített akarat eredménye lesz, hanem isteni kegyelem. Ajándék. Csoda. Létrejötte egy jel. Szívem bölcsességének a termése. Értékes gyümölcs, akárcsak a mosolygó és lédús cseresznye.
images-1

Így érett tehát be az elmúlt 10 év intenzív jógázása és a belső munka egy nap.  Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy a mozgás maga nem elég – mikor már elég erős és egészséges a test – készen áll arra, hogy az elmét is műveljük. Az elme művelésének hiányában – ha nem tartunk önvizsgálatot – ha nem tart elénk tükröt soha senki – ugyanis tévképzetek áldozataivá válhatunk úgy, hogy azt észre sem vesszük. Felismertem, hogy erre hívja fel figyelmünket Patanjali is a jóga szútrákban s megoldásként a Kriya Jóga gyakorlatát javasolja. Vagyis tekints magadba, képezd magad és add át magad a folyamatnak.

MesterkurzusAz év elején tehát összeállítottam egy tanfolyamot, aminek a Belső Alkímia nevet adtam (a Purnam Stúdióban Január első hetében indult) és ezzel teremtettem meg a vázat a Mesterkurzus sorozathoz amit 2016. február 6-án kezdek el a Yogatree Stúdióban és február 27-én a Body & Soul Stúdóban, Szigetszentmikóson. (Részletes Információ) Mindkét tanfolyam célja az önfejlesztés. Igyekszem megosztani mindazt amit tanultam az elmúlt években. Igyekszem inspirálni és használható eszközöket a résztvevők kezébe adni ahhoz, hogy játszva legyenek képesek változtatni olyan helyzeteken amelyekben már nem érzik magunkat boldognak.

Az öröm megélése tapasztalataim szerint benső esszenciánk felfedezésével van összefüggésbe. Számomra a siker azt jelenti, hogy reggel amikor felébredek izgatottság és lelkesedés jelenik meg bennem az előttem álló nap kapcsán. Életöröm és pozitív jövővárás. Tudom mindaz ami mögöttem áll, csupán bevezetés volt a nagy műhöz – melynek nem mellékszereplője – hanem megalkotója vagyok. Biztosan tudom, hogy a jó, a java még előttem áll és ez az amit szeretnék másokkal is megosztani.

Belso AlkimiaItt elolvashatsz egy inspiráló véleményt a Belső Alkimia tanfolyamról, amit online is végezhetsz!

Csodás Napokat!
Namaste,
Viki