Vissza a paradicsomba

Olyan rég szerettem volna már megírni ezt a cikket, mégis valahogy eddig még nem sikerült. Pedig készültem rá! A nyár elején például annak kapcsán, hogy visszajöttem a Balaton felvidékre, mert szerettem volna megosztani azt a sok szépséget, nyugalmat és természetes békét ami itt körülvesz.

Egy kedves szomszédunk azt mondta, egy alkalommal mikor megérkeztem – válaszul a lelkendezésemre, hogy nekem itt mindig olyan jó ötleteim támadnak és remekül tudok itt írni – hogy “neki is, (de ami változott az immár 8 év alatt, hogy életvitelszerűen itt él), hogy ő már nem akarja ezeket a bizonyos jó gondolatokat megragadni”! Elgondolkoztatott. Talán kicsit el is szégyeltem magam, hogy tessék itt vagyok én – az igazi városi mentalitásommal – tenni szeretnék, ahelyett, hogy lennék, gyűjtögetni vágyom, kényszert érezek arra, hogy nyomot hagyjak, ahelyett, hogy engedém és élvezném az engem körülvevő természet csodálatos sokszínűségét és örökkön kreatív megújulásait belém ivodni. Bölcselegni próbálok, ahelyett, hogy megadnám magam a bölcsességnek ami tanítani kíván. Belátva mindezt, halasztottam hát a cikk írást, és inkább kipróbáltam azt, milyen érzés is lehet az, mikor az ember nem akarja megragadni, lefotózni és albumba gyűjteni vagyis megtartani az őt érő boldog inspiratív pillanatokat, hanem csak engedi őket megvalósulni majd elhalványulni és tovatünni.

Az elmúlt hónapok alatt azt gyakoroltam, hogyan lehet belemenni a mindennapok által kínált lehetőségekbe úgy, hogy a szükséges elvégezendők és megoldandók ne egy kényszer cselekvés eredményei legyenek, hanem újabb és újabb lehetőség arra, hogy az ember áramoljon azzal ami van. Megfigyeltem aztán, hogy ezzel a hozzáállással, hogy ha feltételezem, hogy az engem körülvevő minden tényező – beleértve az időjárást, a hely adta lehetőségeket és korlátozásokat ahol tartozkodom – engem támogat és finoman terelget a mindenkori lehetséges legjobb megvalósulása felé (és nem pedig korátoz és akadályoz ebben) akkor egészen finoman és minden félelem nélkül tudok eljutni abba az alkotó térbe, ahová sokszor olyan nehéz megérkezni. Nehéz megérkezni és nem az ihlet hiánya miatt, hanem a szükségetelen félelmek jelenléte következtében amelyek mindig arra irányulnak, hogy mi lesz, ha nem lesz elég jó, elég értékes, elég hamar (idő tényező szorítása) elkészíthető az általam megálmodott elékészítendő feladat, alkotás vagy épp halhatatlanságra vágyó mű.

Tavaly rengeteget dolgoztunk a ház felújításán, idén finomodott ez a folyamat, de szembesültünk vele, hogy még mindig számtalan az elvégezendő kint is és bent is. Lelombozottság helyett, mégis sikerült nagyobb kedvvel és kevesebb kétséggel neki indulni az idei nyárnak és sikerült is olyan dolgokat elvégezni, amelyek a megálmodottakat messze felül szárnyalták. Sikerült olyan döntéseket hozni, amelyek a kockán (a “kell”-ek és “számonukra lehetséges”-ek határain) kívülre helyeztek minket. Olyan színeket, formákat és anyagokat beleszőni az itteni térmandalánk szövetébe, amelyek azt a belső változást tükrözik, amely mindkettőnkben végbementek. Sikerült észrevenni azokat a lehetőségeket amelyek nem abban a formában mint gondoltuk, de mégiscsak megjelentek, hogy megvalósíthassuk egy-egy gyerekkori vagy épp felnőttkori önkifejezésre irányuló elképzelésünk.

Igen így volt és mindehhez hozzá tartozik az is, hogy egy rég áhitott vágyunk is megvalósult, csak úgy egyszerűen – ez azonban épp úgy ahogy azt anno elképzeltem – akkor mikor mindketten készen álltunk rá. Ez a megvalósult álom, ez az új élet – ami azóta itt növekszik bennem – az első pillanattól kezdve tanít és támogat abban, hogy nagyobb örömmel és teljesebb bizalommal fogadjak el minden jót és szépet amit számomra az életem kínál. AKKOR és OTT! Hálásan állapíthatom meg, hogy mennyi véletlen egybeesés és találkozás részese lehettem. Hogy mennyi nagyszerű ember vesz körül és támogat. És hogy valójában milyen egyszerű is az, ha az ember csak létezni szeretne, – csak tenni a dolgát, tenni azt amire az őt körülvelvő tér és idő a leginkább alkalmas – mennyivel is egyszerűbb, mint az, ha szélmalom harcot vívva, minden észérvet és lehetségeset megpóbálva túlszárnyalva próbál teljesíteni egy külső elvárás parancsára. Mennyivel több önmagunkba és az életünket irányító erőkbe vetett bizalommal ajándékoz meg a LEVés öröme a TEVés örömével ellentétben.

Az elmúlt hónapokban kezdtem el megtanulni, hogyan találjak vissza ahhoz a személyhez, aki azelőtt voltam amikor még meg akartam felelni másoknak. Tanulok visszatalálni ahhoz a belső erőhöz, amely mércéjét nem az elvégzett iskoláim és elsajátított tanulmányaim képezik, hanem testem sejtjeibe kódolt csalhatatlan belső bölcsesség. A legjobb tanítót találtam hozzá! Hiszen ez a bölcsesség irányítja ezt az apró kis lényt is bennem, aki hónapról-hónapra egyre több jelt ad magáról. Kommunikál a maga módján, nem szavakkal, hanem épp oly csendes, ámde mindent átható bizonyossággal mint az engem itt a hegyen jól megfigyelhető természet teremtményei. Ő még részese ennek a nagyobb rendnek és én általa betekintést nyerhetek most ebbe a nagyobb összhangba. Igen áldott vagyok, mert két világra nyílik a szemem. Figyelek befelé és látok kifelé is.

Már képes vagyok minden pillanatban felfedezni a tökéletlenségben a legnagyobb tökélyt és a zaj és káosz ellenére a megbolygathatatlan csöndet és békét.

Szép szeptemberet!
Namaste,
Viki

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.