Még tart a beavatás. Nem vagyok nagy titkok tudója, de megtanulam pár egyszerűnek tűnő dolgot. Olyan dolgokat, ami a szülővé válás útján lehetséges csak. Kiváltságos vagyok. Mert szülő lehettem, mert szülő lehetek, mert szülő vagyok.
És ahogy minden mással is az életben most is csak a tapasztalás az ami a felismeréseket hozza és nem a “szakirodalom” olvasása.
Ez is jóga? Igen! A legmagassabb fokú, ahogy Guruji is utalt rá!
A napi gyakorlásom? Tíz Napüdvözlet reggel és tíz este (és az esti nem mindig valósul meg). Mégis büszke vagyok arra ahol tartok. Guruji azt is mondta, hogy mindenki annyit kell hogy gyakoroljon amennyi neki szükséges. Azt a sorozatot, azt az intenzitást, azt a rendszerességet, azt az időtartamot ami neki személy szerint megfelelő.
Ahogy visszatekintek a több mint húsz éves jogagyakorlásomra, jelenleg külsőségekben tekintve, intenzitás és időtartam tekintetében most gyakorlok a legkevesebbet. Mégis azt kell mondjam még soha nem gyakorlotam ennyit!
A 2008-tól való napi szintű gyakorlásom eredményeként, a szépen lassan felépített, élvezettel és kitartással végzett gyakorlásom eredményeként lehetek itt ahol most vagyok.
Szülővé válásom útján, sokáig úgy éreztem merülök. Kicsúszik a kezemből az irányítás és csak sodródom. Ez az anyaságba való beavatás útja.
Amikor az ember már nem csak magáért felelős, hanem másért is. Amikor érezhetően minden tudatosan vagy kevésbé tudatosan meghozott döntésünk, minden cselekedetünk hatása gyermekünkben azonnal visszatükröződik rák. Már nincs lehetőség nem szembenézni azzal ami van. Nem hazudhatunk többé. Legfőképp magunknak nem, hogy hol is tartunk szellemmi és lelki fejlődésünk területén.
Vége a jól hangzó filozófiálgatásoknak. Vége az önámításnak. Csak a tények maradnak.
Képesek vagyunk meglépni a szükséges lépéseket? Vajon szembe merünk-e nézni a kihívásainkkal? Vajon képesek vagyunk-e használni mindazt amit a szőnyyegen tanultunk?
Szülőként már nincs választásunk. Egyénként még van. Visszafordulhatunk. Sajnálhatjuk magunkat. Begubózhatunk.
Szülőként már nem.
Meg kell tanulnuk megkeményedni és egyben lágyulni a szükséges helyeken. Kitölteni, kiegyenlíteni a hiányosságainkat.
Ez a folyamat az amit én a legmagasabb jógának nevezek.
Erős karokkal és gyengéd szívvel tartani gyermekünk zokogó testét miközben a mi szívünk is majd megszakad mikor elválunk egymástól. Mégis megtanulni mosolyogni és erőt meríteni önmagunkból, hogy erőt adhassunk és ne az elkeseredését növeljük. Megtanulni ragyogni ott ahol azelőtt árnyékok voltak bennünk.
Emlékeztetni gyermekeink az élet örömére és szépségeire akkor mikor a legnehezebb.
Felálni akkor mikor úgy érezzük összeesnénk. Szívósabbá válni.
Tegnap a szülői értekezleten egy anya azt mondta: számtalan alkalom van amiben felismerhetjük, hogy mennyi kincset is kapunk a gyermekeinktől.
A legnagyobb kincs amit én most kaptam ennek a közel négy évnek a távlatában, hogy felismertem olyan tartalékokat magamban amikről nem is tudtam.
Kincsek egy Kincsőnek köszönhetően. Kincsek amelyek csiszolódnak minden nap. Igyekszem és közben engedek. Határt szabok és közben lehetőséget biztosítok. Mutatom az irányt és közben igyekszem biztosítani azt, hogy megmaradjanak a lehetőségek is.
A teljes testemmel tanulok lélegezni.
Fellélegezni.
Magamhoz ölelni és elengedni azt AMI VAN.
Gyakoroljatok ti is minden nap! Szeretettel ölellek benneteket.
Viki
Sárospatak, 2022. szeptember 14.
Jóga Vikivel 