Category: Hónap írása

Életed első éveiben az önállóságra neveltek. Az életkörülményeid, adottságaid és sokáig egyke gyermek lévén megtapasztalhattad azt, hogy milyen is szeretve lenni és mégis terelgetve afelé, hogy minél előbb önálló légy. Ez kezdetben nagyon nehezen ment egy olyan anya mellett, aki erős és tüzes jelleméből adódóan sokszor kioltotta a benned lévő holdszerű minőségeket. Visszahúzódó, félénk gyerek voltál. Nehezen értettél Édesanyáddal szót, mégis csodáltad, tisztelted és példaképül választottad őt. Tinédzser és fiatal felnőtt éveid úgy teltek, hogy nehezen hoztál meg döntéseket úgy, hogy ő ne hagyta volna azt jóvá. Támogatott, de egyben ő volt a legnagyobb ellenfeled is abban, hogy azt az életed éld amit megálmodtál magadnak. Olyan kihívások elé állított, amelyek előtt sokszor megsemmisülni vélted magad, mégis később ráébredtél ezek nélkül a próbák nélkül nem lehetnél az, aki ma vagy. A kettőtök közt feszülő ellenállás egy nap egyszercsak hátszéllé változott, ami elvitt téged a világ másik felére, azzal a megingathatatlan bizonyossággal a szívedben, hogy a férfi aki utadon veled tart azzal lehet csak az életed teljes és egész.

Közös életetek, bátor lépések és meglepő fordulatok jellemezték. Eljutottatok számtalan olyan helyre amiről addig csak könyvekben olvashattál és megvalósítottatok olyan dolgokat, amiket addig elképzelni sem mertél, hogy te képes lehetsz rá. Együtt voltatok sikerben, kudarcban, örömben és bánatban. Mégis mindig jó kedéllyel, törhetetlenül. Együtt másztátok meg így azt a rögös utat, ami nem kifelé hanem befelé vezet szívtől szívhez.

Ami veszteség ért, azt sokszorosan kaptad vissza az elmúlt évek alatt. De ehhez, az kellett, hogy te magad mondjál le először olyan dolgokról, amikhez addig foggal-körömmel ragaszkodtál és önmagad elhagyhatatlan részeként éltél meg.

A változás, – amitől a legjobban féltél mindig is – gyermekkorod rémei lassan- lassan átalakultak és a sötétségből a fényre, az ismeretlenből az ismertbe tértek, megszelídültek. Eljutottál oda, hogy nem akarod leplezni a hiányosságaid, a félelmeid, vagy a hibáid, hanem kíváncsisággal fordulsz feléjük. Nem zársz, hanem nyitsz, nem menekülsz, hanem szembenézel.

A legnagyobb változáson azonban most ebben a pillanatban mész keresztül – ez is egy olyan folyamat aminek a megtapasztalására valójában kislány korod óta készülsz, mégis ahhoz, hogy valósággá váljon az kellett, hogy engedj a változásnak. Más ember lettél az elmúlt kilenc hónap alatt, kimosódott belőled sok olyan reflex és rutin, amivel valójában csak a saját életed keserítetted meg.

Több benned a tetterő, kevesebb benned a kétség. Több benned az öröm és kevesebb a kételkedés, hogy vajon mindaz amid van megérdemled-e? Több benned az elfogadás és már magában ez olyan megélésekre ad számodra lehetőséget, amiről eddig álmodni sem mertél.

És ha most itt lenne az a személy melletted aki azt ígérte neked, hogy életed minden sarokkövénél jelen lesz, az elsők között lenne aki Boldog Születésnapot kívánna neked!

Mégis szerencsés vagy hidd el, mert bár nem mondhatod ki többet Édesanyám, te magad leszel AZ. Ez a legnagyobb ajándék amit egy nő születésnapjára kívánhat. De neked még ennél is több adatott, hiszen melletted van az a férfi, aki mindezzel megajándékozott és akivel ezt az életre szóló ajándékot megoszthatod!

Olyan rég szerettem volna már megírni ezt a cikket, mégis valahogy eddig még nem sikerült. Pedig készültem rá! A nyár elején például annak kapcsán, hogy visszajöttem a Balaton felvidékre, mert szerettem volna megosztani azt a sok szépséget, nyugalmat és természetes békét ami itt körülvesz.

Egy kedves szomszédunk azt mondta, egy alkalommal mikor megérkeztem – válaszul a lelkendezésemre, hogy nekem itt mindig olyan jó ötleteim támadnak és remekül tudok itt írni – hogy “neki is, (de ami változott az immár 8 év alatt, hogy életvitelszerűen itt él), hogy ő már nem akarja ezeket a bizonyos jó gondolatokat megragadni”! Elgondolkoztatott. Talán kicsit el is szégyeltem magam, hogy tessék itt vagyok én – az igazi városi mentalitásommal – tenni szeretnék, ahelyett, hogy lennék, gyűjtögetni vágyom, kényszert érezek arra, hogy nyomot hagyjak, ahelyett, hogy engedém és élvezném az engem körülvevő természet csodálatos sokszínűségét és örökkön kreatív megújulásait belém ivodni. Bölcselegni próbálok, ahelyett, hogy megadnám magam a bölcsességnek ami tanítani kíván. Belátva mindezt, halasztottam hát a cikk írást, és inkább kipróbáltam azt, milyen érzés is lehet az, mikor az ember nem akarja megragadni, lefotózni és albumba gyűjteni vagyis megtartani az őt érő boldog inspiratív pillanatokat, hanem csak engedi őket megvalósulni majd elhalványulni és tovatünni.

Az elmúlt hónapok alatt azt gyakoroltam, hogyan lehet belemenni a mindennapok által kínált lehetőségekbe úgy, hogy a szükséges elvégezendők és megoldandók ne egy kényszer cselekvés eredményei legyenek, hanem újabb és újabb lehetőség arra, hogy az ember áramoljon azzal ami van. Megfigyeltem aztán, hogy ezzel a hozzáállással, hogy ha feltételezem, hogy az engem körülvevő minden tényező – beleértve az időjárást, a hely adta lehetőségeket és korlátozásokat ahol tartozkodom – engem támogat és finoman terelget a mindenkori lehetséges legjobb megvalósulása felé (és nem pedig korátoz és akadályoz ebben) akkor egészen finoman és minden félelem nélkül tudok eljutni abba az alkotó térbe, ahová sokszor olyan nehéz megérkezni. Nehéz megérkezni és nem az ihlet hiánya miatt, hanem a szükségetelen félelmek jelenléte következtében amelyek mindig arra irányulnak, hogy mi lesz, ha nem lesz elég jó, elég értékes, elég hamar (idő tényező szorítása) elkészíthető az általam megálmodott elékészítendő feladat, alkotás vagy épp halhatatlanságra vágyó mű.

Tavaly rengeteget dolgoztunk a ház felújításán, idén finomodott ez a folyamat, de szembesültünk vele, hogy még mindig számtalan az elvégezendő kint is és bent is. Lelombozottság helyett, mégis sikerült nagyobb kedvvel és kevesebb kétséggel neki indulni az idei nyárnak és sikerült is olyan dolgokat elvégezni, amelyek a megálmodottakat messze felül szárnyalták. Sikerült olyan döntéseket hozni, amelyek a kockán (a “kell”-ek és “számonukra lehetséges”-ek határain) kívülre helyeztek minket. Olyan színeket, formákat és anyagokat beleszőni az itteni térmandalánk szövetébe, amelyek azt a belső változást tükrözik, amely mindkettőnkben végbementek. Sikerült észrevenni azokat a lehetőségeket amelyek nem abban a formában mint gondoltuk, de mégiscsak megjelentek, hogy megvalósíthassuk egy-egy gyerekkori vagy épp felnőttkori önkifejezésre irányuló elképzelésünk.

Igen így volt és mindehhez hozzá tartozik az is, hogy egy rég áhitott vágyunk is megvalósult, csak úgy egyszerűen – ez azonban épp úgy ahogy azt anno elképzeltem – akkor mikor mindketten készen álltunk rá. Ez a megvalósult álom, ez az új élet – ami azóta itt növekszik bennem – az első pillanattól kezdve tanít és támogat abban, hogy nagyobb örömmel és teljesebb bizalommal fogadjak el minden jót és szépet amit számomra az életem kínál. AKKOR és OTT! Hálásan állapíthatom meg, hogy mennyi véletlen egybeesés és találkozás részese lehettem. Hogy mennyi nagyszerű ember vesz körül és támogat. És hogy valójában milyen egyszerű is az, ha az ember csak létezni szeretne, – csak tenni a dolgát, tenni azt amire az őt körülvelvő tér és idő a leginkább alkalmas – mennyivel is egyszerűbb, mint az, ha szélmalom harcot vívva, minden észérvet és lehetségeset megpóbálva túlszárnyalva próbál teljesíteni egy külső elvárás parancsára. Mennyivel több önmagunkba és az életünket irányító erőkbe vetett bizalommal ajándékoz meg a LEVés öröme a TEVés örömével ellentétben.

Az elmúlt hónapokban kezdtem el megtanulni, hogyan találjak vissza ahhoz a személyhez, aki azelőtt voltam amikor még meg akartam felelni másoknak. Tanulok visszatalálni ahhoz a belső erőhöz, amely mércéjét nem az elvégzett iskoláim és elsajátított tanulmányaim képezik, hanem testem sejtjeibe kódolt csalhatatlan belső bölcsesség. A legjobb tanítót találtam hozzá! Hiszen ez a bölcsesség irányítja ezt az apró kis lényt is bennem, aki hónapról-hónapra egyre több jelt ad magáról. Kommunikál a maga módján, nem szavakkal, hanem épp oly csendes, ámde mindent átható bizonyossággal mint az engem itt a hegyen jól megfigyelhető természet teremtményei. Ő még részese ennek a nagyobb rendnek és én általa betekintést nyerhetek most ebbe a nagyobb összhangba. Igen áldott vagyok, mert két világra nyílik a szemem. Figyelek befelé és látok kifelé is.

Már képes vagyok minden pillanatban felfedezni a tökéletlenségben a legnagyobb tökélyt és a zaj és káosz ellenére a megbolygathatatlan csöndet és békét.

Szép szeptemberet!
Namaste,
Viki

Milyen hivatásból, szakmából váltottál mire? • Hány éves vagy? • Milyen munkahelyet és státuszt, egzisztenciát hagytál ott? (multi, céges autó, magán orvosi szolgáltatások, stb. mindent ami kényelmes, biztonságos, jó…) • Hogyan jött, hogy váltani szeretnél, miért? Mi kellett a kezdő lépéshez és mi kellett a nagy átlépéshez? • A váltásod mennyire volt megtervezett, mennyi ideig tervezted vagy mennyire volt impulzív? • Volt-e és ha igen külső- belső nehézséggel kellett szembenézned a váltáshoz? • Mi volt a leghangsúlyosabb szemléletváltás, amelyet meg kellett hoznod az „új” életedben? • Mi a döntésed hozadéka, mit sikerült elérni megvalósítani az „álmaidból” és milyen hozadékai vannak, amire nem is számítottál (+ és – is)?

Az eredeti szakmám mélyépítő mérnök. 6 éve dolgoztam a szakmámban, amikor adódott a lehetőség, hogy kimehetek Új-Zélandra nyelvet tanulni, világot látni – ennek a lehetőségnek a megragadásában volt nagy húzó erő az a szerelem, ami kialakult bennem a férfi felé, aki készülőben volt Új-Zélanra. Be kell vallanom, hogy nem is a hely vonzott elsősorban, hanem annak a kapcsolatnak a lehetősége amire mindig is vágytam: egy olyan társsal megosztani az életem, aki inspirál, aki mer velem együtt álmodni és tesz is az álmai megvalósításáért.

Mindez 2006-ban volt. Akkor a huszas éveim végén voltam, biztos és megbecsült szakmával a kezemben. Lakás és autó hitellel a hátamon és jó nagy adag jövőbe vetett bizalommal. Az akkor egy éves autóm adtam el az utazás fedezésére illetve a 3 hónapnyi költőpénzem biztosítására. A munkahelyemen felmondtam, pedig a főnököm felajánlott egy éves fizetés nélküli szabadságot, arra az eshetőségre ha bármi balul ütne ki és úgy kellene hazajöjjek, hogy se munka, se kapcsolat (egy éve voltunk együtt az út tervezésekor). De én akkor azt mondtam a főnökömnek, hogy az a verzió, hogy „nem jön össze” az én szótáramban nem létezik, bárhogy is lesz, csak nyerhetek rajta. Úgy éreztem szükséges, hogy becsukjam ezt az ajtót magam mögött, mert csak így tudok egy olyan jövő felé nyitni, amiről addig csak álmodoztam.

Akkor a főnököm azt mondta: „Rendben Viktória, keresse akkor meg mi is az a boldogság, és ha megtalálta, kérem jöjjön vissza és ossza meg velünk is!”

Hát azóta is a fülembe cseng ez az utolsó feladat, amit rám bízott. Szerencsém volt vele mert sokat tanultam tőle, egyengedte a szakmai fejlődésem és emberileg is támogatott, a fentihez hasoló felhívásokkal ösztönzött a 6 év alatt míg együtt dolgozunk.

Ez tehát azóta is a fő motívum az életemben, a boldogság megtalálása. Ez volt az a kifejezésre nem jutattott, talán addig nem is tudatosított belső igény, ami akkor megfogalmazásra került és bizonyossá tette számomra, hogy jól döntök akkor és ott, mikor a bizonytalant, a kalandot választottam a biztos helyett.

Rengeteg várt és nem várt kihívással szembesültem. Mint mindenki aki útnak indul. Volt köztük olyan, amit könnyen legyőztem (mint például a családom ellenállása a döntéssemmel kapcsolatban, vagy a fizikai dolgok elengedése (autó eladás, lakás kiadás, bútorok, könyvek, személyes tárgyak elcsomagolása vagy hogy felmondtam a munkahelyemen) és volt amelyik legyőzni látszott (azok a kisebb-nagyobb veszteségek (mint betegség és halálesetek a családban amire nem számítottam), illetve amelynek valódi megértéséhez és átformáló erejének megéléséhez évek kellettek. De talán mindez együtt jár az öregedéssel is.

9 évet töltöttem végül Új-Zélandon a tervezett pár hónap helyett. Ez alatt rengeteg olyan területen próbálhattam ki magam, amit azelőtt nem vettem „komoly szakmának” mint például a vendéglátás vagy a gyerekfelügyelet*. De volt arra is lehetőségem, hogy a szakmámhoz közeli pozicióban is eltöltsek egy kis időt, mint pl. mikor építész asszisztens voltam Waiheke Szigetén. A „nagy átlépés” amire kérdezel, nem volt látványos: ehhez is évek kellettek, és sok tapasztalás. Ennek a bizonyos sors formáló átlépésnek a megéléséhez számomra az kellett, hogy éveket dolgozzak a fent említett előzetesen lesajnált területeken* Mert végső soron ez a kettő segített hozzá ahhoz, hogy megtanuljak szolgálni. Hogy megtanuljam elengedni az ego-m, és nem felhozni hogy én bizony tanult ember vagyok és van szakmám, miközben a pult mögött állok és kévét főzök a jól öltözött, savanyú képű vagy épp szélesen vigyorgó és viccelődő kiváltságosoknak. Vagy hogy az, hogy a pult mögé álltam, az én választásom, mert ez szolgálja azt a nagyobb álmot, hogy tanulhassak egy olyan jógatanártól, akitől valóban van mit.

Mert végső soron és érdekes módon a vendéglátás biztosította számomra annak a belső és külső szabadságnak a lehetőségét, amit a biztos jól fizető állásom nem volt képes. Megtanultam azt, hogyan gazdálkodjak kevesebb pénzből és mégis legyen mindig mindenre amire vágyom. Megtanultam odafigyelni az emberekre – munkatársakra, vásárlókra, vagy épp a gyerekekre akikre vigyáztam az évek során – megtanultam azt, hogyan legyek jelen ott és akkor, értékelve azt a pillanatot azt az élményt ami ér. Megtanultam, hogy az, hogy mennyit érek nem a foglalkozásom által rám ragasztott cimke dönti el. Megtanultam nem vágyakozni, hanem tenni a vágyaim megvalósításáért. És mind eközben megtanultam egy olyan jógastílust ami képessé tett arra, hogy napi 10 órát talpon legyek a munkahelyemen és utána még legyen kedvem és erőm főzni, gondoskodni a környezetmről és képezni magam azokon a területeken amik mindig is vonzottak. Megtanultam például szőni, dobolni, elvégeztem egy kreatív írás modult az AUT-n, miután letettem a felsőfokú nyelvvizsgát angolból, tanultam maori masszázst és buddhista tanítókkal meditáltam.

A tanárom 2010-ben találtam meg kint és innentől kezdve a szabadidőm nagy részét a jógával kapcsolatos képzések, tréningek és a mellékállásban való tanítás tette ki. Rengeteg nagyszerű emberrel ismerkedhettem meg, akik kisebb – nagyobb mértékben befolyásolták, terelgették és segítették az utam. Sok jóbarátot és jelenleg is szeretettel ápolt kapcsolatot hagytam hátra, amikor 2015-ben hazaköltöztünk.

Hangsúlyos szemléletváltás? Lassan évről-évre láthatatlanul de egyre markánsabban alakult ki bennem, akárcsak a jóga gyakorlásom vagy az, hogy szakmát váltottam. A tizen X-évvel ezelőtti önmagamhoz képest, ma valahogy sokkal jobban érzem magam a bőrömben: mind fizikailag-mind lelkileg, mind szellemileg. De talán az aktív önképzés és az ismerttől való távollét tette lehetővé számomra azt, hogy egy adottságaimtól eltérő, nyitottabb személyiség felé alakuljak. Ellentétben azzal a zárkózottabb személyiséggel amit az olyan iskolapadok és munkahely alakított, amit az határozott elsősorban meg, hogy megfeleljek mások véleményének (tanáraimnak, családtagjaimnak és főnökeimnek) és annak az általuk számomra megálmodott státusznak amit az iskoláim vagy a szakmám által érhetek csak el.

Pozitívum? Hogy ez a megfelelési kényszer átalakut bennem, remélhetőleg minden önzés nélkül, de ma már elsősorban önmagamnak igyekszem megfelelni és csak aztán másoknak. És persze az, hogy megtaláltam a boldogságot! Az mindig is velem volt, csak ritkán lassítottam le annyira, hogy észre vegyem!

Negatívum? Ez nehezebb kérdés, most szív szerint azt mondanám, hogy nincs, de bizosan azt mondanád, hogy na ne már! Szóval lássuk csak: talán az, hogy a külföldön töltött évek alatt veszítettem el az Édesanyám, és ha itthon maradok, több időt tudok vele tölteni az utolsó éveiben.

Ez az amire nem számítottam amikor útnak indultam, és ez az ami minden nap emlékeztet arra, hogy milyen értékes az életünk, és mennyire fontos az, hogy jól töltsük el azt!

Hogy mennyire voltam impulzív, ennek az eldöntését rád bízom!

Köszönöm a kérdéseid, ahogy mindig is!
Viki