Önismeretem útján – a napi fizikai ászana gyakorlás*on kívül (vagyis amit manapság “jóga”* gyűjtőnévvel illetünk) – az érzékszerveim csiszolgatása és művelése hatalmas segítséget nyújtott. Mindig is vonzottak a képzőművészet- és az irodalom remekei. Magam is sokszor nekifutottam, hogy megpróbáljam magam ezeken a területeken. Gyerekkorom óta élvezettel rajzolok és verselek, naplózom vagyis írok. Általános első osztályában emlékszem a tanáraim csodájára jártak az írásomnak, annak hogy olyan szépen formálom a betűket. Számomra ez nem volt csoda, inkább természetes, hiszen óvodás kiscsoportos korom óta vágytam az iskolába, már az oviba is iskolatáskával jártam és bújtam a könyveket. És mivel számolni előbb megtanultam mint olvasni, hát számoltam a könyvekben a betűket, szóról-szóra szavanként és igyekeztem megfejteni azok értelmét. Komolyan belemerülve tettem ezt, hogy a körülöttem lévő felnőttek azt higgyék olvasok. Hát ilyen nagyon szerettem volna én már 4 évesen is elsajátítani eme titkos és magasztos ismereteket mint az írás és olvasás tudománya.
Meglepetésként ért, hogy Új-Zélandon a munkatársaim újra megdícsérték írásomat, azt, hogy folyó betűkkel tudok írni, mert sokuk csak nyomtatott betűkkel írt, a folyó betűvel való írás náluk egy külön tudománynak számít, és ebből kifolyólag megbecsült művészeti tevékenységnek. Ennek hallatán meg én ámultam el, hiszen huszas éveim elején, a pályaválasztásom előtt állva hagytam magam lebeszélni a művészeti iskoláról és a képzőművészet helyett inkább mérnöknek tanultam. Anyám kijelentette megkérdőjelezhetetlen meggyőződéssel többször is nézete mellett voksolva, hogy “a művészetből nem lehet megélni!” Én pedig sokáig hittem neki. Hiszen az én tapasztalatom is ezt mutatta. Egészen addig amíg bele nem futottam az ellenkezőjébe, a Föld átellenes pólusán, Új-Zélandon. Ahol az volt a tapsztalatom, hogy a művészetet támogatják, megbecsülik és teret engednek neki.
Nem véletlen hogy itt talált meg Betty Edwards könyve a Drawing on the right side of the brain. Egy kanadai barátnőmtől kaptam, elutazásakor. Ez a könyv is egyike let azoknak amelyek segítettek életem eseményeit egy új mederbe terelni. Betty Edwards könyve segítségével felszámoltam pár olyan hiedelmet, ami egészen addig megszabta és gátolta kreatív kibontakozásomat.
Ez a könyv kapható magyar nyelven, többek között a Libriben is Jobb agyféltekés rajzolás – A kreativitás és a művészi magabiztosság fejlesztésének új útja címmel.
A könyv tizenkét fejezeten át lépésről-lépésre elvezet ahhoz a készséghez, hogy megrajzold magad portréját úgy mint egy művész. És hogy legyen viszonyítási alapod arra kér, hogy rajzold le magad a könyv elolvasása előtt ahogy tudod, és aztán a könyv elolvasása után. Mondanom sem kell, drámai volt a különbség. És mindez csupán annak az eredménye, hogy valaki megoszt veled pár olyan trükköt, amit nekem speciel kimaradt az általános iskolai vagy később a középiskolai rajzoktatásomból.
A számítógépem archívumában megtaláltam két régi írásom ebből az időből (2008) amit ha szeretnél elolvashatsz itt: Művészet élvezete és Kreativ Írás.
Csodás napokat neked kreativitásod felfedezésének jegyében!
Namaste,
Viki
Könyveinek már a címei is szívderítőek: például a No. 1 Ladies Detectice Agency sorozatból a Tears of the Giraffe vagy a Morality for the Beautiful Girls vagy a The Kalahari Typing School for Men. Ezekből a címekből már sejtheted is hogy itt nem véres tettek kinyomozásáról van szó, hanem kedves mindennapos misztikus történetek megfejtéséről.
Ha ismersz tudod, hogy szenvedélyesen szeretek írni. Nem volt ez mindig így, legfőképpen akkor nem, amikor 1988 nyarán Édesanyám megajándékozott első naplómmal (a képen a nagyobbik!) és azt mondta, a nyáron minden nap írjam le bele mi történik velem, hogy amikor nyaralok is és nem vagyok vele aztán ő elolvashassa azt, hogy mi történt velem. Emlékszem nagyon zokon vettem ezt az ajándékot, nagy kiszúrásnak véltem. De jellemzően rám, igyekeztem szót fogadni és nekiálltam.
Életem első naplói a képen
Igen az intuícióra célzok, arra a testérzetre amit úgy fejezünk ki, hogy “a zsigereimben érzem”. Ez az az érzék, az a bizonyos hatodik, amire sokan legyintenek és életkoruk számának növekedésével bizonyosan el is veszítik sokan azt. “Hiszen hogyan boldogulhatna az ember az életben, ha mindig azt csinálja amihez kedve van?” – Nevelik belénk ezt a valósnak tűnő képzetet, és mi hiszünk benne. Én legalábbis sokáig hittem benne. Egészen addig míg az életem eseményei meg nem cáfolták azt. Ez a bizonyos cáfolat nem egyik napról a másikra ért utol, – bár akkor úgy tünt – hanem hosszú évek kitartó belső munkájának eredményeképp. Aminek nagy része az írásnak volt köszönhető.
A tapasztalás mesés lehetőségei kecsektetnek. S ahogy az élet ajándék, annak minden napja az! Éld hát meg mindegyiket jól, kezdve a mával! Ismerd fel a lehetőségeid, alakítsd őket a kedvedre, élvezd, formáld és aztán szeretettel ajánld fel bölcsességed a közösbe. Épp úgy, ahogyan azt az előttünk járó bölcsek is tették.
Ahogy így leltárba veszem a könyveket amiket olvastam, sokszor kedvem támad egy-egy könyvet újra elolvasni. A minap az jutott eszembe, hogy talán a sok gyűjtögetés mellett amit az ember folytat az élete során, nem árt néha visszanézni és időről-időre számba venni azt amije van. Ha minden könyvnek a tulajdonában lennék amit olvastam, nem férnék be a szobámba. Illetve ha meg akarnék venni minden könyvet amit elolvasnék, nem tudnék elég gyorsan olvasni hozzá. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy imádok olvasni, de amikor nem szabok határt magamnak, hogy mennyi az elég, akkor az olvasás, egy-egy újabb könyv felfedezése is egyfajta szolgai monoton menetté válik és nem izgalmas kalanddá.
Különösen élvezem a könyveiben azt a kedves, humoros stílust amivel az állatokat és a környezetet leírja. Olyan mintha az ember ott kuporogna mellette egy-egy leshelyén és együtt figyelné vele az állatokat. Csodálom a türelmét, és az odaadását és a végtelen megértő szeretetet ahogy az állatok felé fordul és bánik velük. Azt hogy a legkülönlegesebb teremtmények felé sem félelemmel, hanem egyfajta kíváncsi felfedezőkedvvel fordul, ahogy csak egy gyerek képes. Ezt a apró részletekbe menő, kíváló megfigyelőképességet értettem az alatt, hogy a legcsodálatosabb példája annak, hogyan érdemes az életet jól: szemlélődve élni.
Emlékszem milyen természetes volt az számomra, hogy a Nagymamám ennyit biciklizik, hogy ő ilyen fitt. Később esett csak le a tantusz amikor Anyai nagymamámnál nyaraltam és meglepődve vettem tudomásul, hogy ő a biciklit csak tolja és csupán csomagszállításra használja. Felnőtt fejjel értettem meg, hogy a jelentős korkülönbség ami köztük volt az mivel járt.
Csodálatos élmény megtapasztalni azt, hogy egy egyszerűnek és jelentéktelennek tűnő döntés, hogyan indítja el események láncolatát. És abba a sorsfordító mozzanatba torkollik, hogy felismerjük, hogy az egyetlennek hitt működőképes megoldás mellett-amelyhez kényelmetlenségeink ellenére úgy ragaszkodtunk-van más is!
Hajlandó vagy-e hát próbálkozni? Ha nem a zongora, akkor talán a gitár a te hangszered! Ha nem zenetanulás akkor talán az éneklés? Ha nem az ének akkor talán a tánc? Vagy épp a vizuális művészetek valamelyike? Hogy már az óvodában is megmondták, hogy nem vagy tehetséges? Na és? Mikor volt az már! Mennyi élettapasztalat van azóta már a hátad mögött! Ne a kifogásokat keresd, hanem az érzést ami olyan lelkesedéssel tölt el, hogy nem számít az sem, hogy sikeres leszel-e vagy csak a magad kedvtelésére teszed!
Ezzel a belső kiüresedéssel indultam neki az első soroknak. Amik aztán úgy magukkal ragadtak, hogy az elkövetkező három napban le sem tudtam tenni a könyvet. Ez egy két kötetes könyv és mikor már vagy a feléhez értem kezdtem el gyanakodni, hogy talán én most a második kötetet olvasom. De nem bántam, úgy gondoltam, oka van ennek és olvastam tovább. Mikor befejeztem már éreztem, hogy valami különleges ajándékot kaptam én akkor vagy két évtizede a kezembe Édesanyámtól, amin mégis volt egy időzár.
Bach pilóta volt, akárcsak Exupéry a Kis herceg írója. Egy időben magam is vágyakoztam megtanulni repülőgépet vezetni, talán ezért is vonzódtam a könyveikhez. Ennek a tudománynak a megszerzése egyenlőre még elmaradt, de a csodálatom és lelkesedésem nem múlt el a repülés élményének megtapasztalása felé (még több harmic-sokórás repülőutak után sem). A szívem mindig nagyot dobban amikor a hatalmas gép-madár a magasba emelkedik. Valahogy nem szűnik meg bennem az újongás a technika eme csodálatos vívmánya kapcsán. És legszebb élményeim közé tartozik az, amikor Waiheke szigete felett repülhetem egy négy személyes kisgépen. (akkor /2007/ és ott /Új-Zéland/ készült a fenti fotó)
A Minden és Mindenki EGY című könyvének már a címe is beszédes, ahogy igazából a minden egyes könyvéé. Mesterséges-e a mesterséges intelligencia? Létezik-e a szabad akarat? Vannak-e párhuzamos univerzumok?
Kinek nincs még szempárnája? Újabbak készültek ugyanis. Mint mindig most is friss levendulával illatosítva és lenmaggal töltve.
Kiváló relaxációhoz vagy használhatod esti alvásod vagy délutáni szunyókálásod elősegítőjeként. A gyerekek imádják és ajándékba is sokan viszik. Hangfüdőhöz kiváló! 
Hogy mi az Hangfürdő? 
A belső indítattásból és azon egyszerű szándékból: hogy a nyelv szépsége miatt tanulok és nem azért mert “kell” – kinyitott bennem egy ajtót egy olyan lehetőség felé, amire legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Akárcsak az Alkimista én is máshol kötöttem ki, mint ahová indultam, közel tíz évet töltöttem külföldön. De aztán, akárcsak Santiago a végén a kincset én sem az áhított messzeségben leltem meg, hanem itthon ahonnan elindultam.
viktoria maczo 