Ahogy így leltárba veszem a könyveket amiket olvastam, sokszor kedvem támad egy-egy könyvet újra elolvasni. A minap az jutott eszembe, hogy talán a sok gyűjtögetés mellett amit az ember folytat az élete során, nem árt néha visszanézni és időről-időre számba venni azt amije van. Ha minden könyvnek a tulajdonában lennék amit olvastam, nem férnék be a szobámba. Illetve ha meg akarnék venni minden könyvet amit elolvasnék, nem tudnék elég gyorsan olvasni hozzá. Ezzel csak azt akarom mondani, hogy imádok olvasni, de amikor nem szabok határt magamnak, hogy mennyi az elég, akkor az olvasás, egy-egy újabb könyv felfedezése is egyfajta szolgai monoton menetté válik és nem izgalmas kalanddá.
Szeretem követni az információ áramlást azokon a területeken ami érdekel, vagyis elsősorban az ember önnön határaink tágításáról és azok meghaladásáról szóló irodalmat. Vagyis olvasok kalandregényeket, szépirodalmat, önéletrajzi történeteket, felfedezőkről, művészekről, matematikusokról, fizikusokról szóló írásokat. Érdekel a csillagászat, az űrkutatás és a pszichológia. Élvezettel olvasom a meséket, a science fictiont és a meditatív elmélkedéseket. Szeretem a letünt kultúrákról szóló könyveket…és még sorolhatnám, hogy mit még. De azt hiszem ennyi elég ahhoz, hogy értsd, mennyire szerteágazó az érdeklődési köröm és mégis mennyire egyhegyű.
Azonban időről-időre abba a hibába esek, hogy csak megyek-megyek előre, újabb és újabb információ után és nem is veszem észre, hogy mindaz ami már a birtokomban van éppen elég. Hiszen mondják is “nincsen új a nap alatt”, amely mondás igazsága számomra abban mutatkozott meg, hogy felfedeztem, az ami igaz, legyen bárki által megfogalmazva, bármely nyelven, az az igazság mind egy felé mutat. Nehéz erre helyes szavakat találni, de ha mégis kéne azt mondanám harmónia, egyensúly, alázat.
Hát így jutottam el újra ehhez a könyvhöz is és íróhoz, akinek a könyveit középiskolás koromban forgattam sokat. Időutazás ez most, és a fantasztikus mégis az, hogy a mai tapasztalataimmal olvasva, a legcsodálatosabb jógafilózófiai tanítást találom meg benne a szemlélődésről.
Ez az író Gerald Durrell és én tegnap a Vadak a Vadonban című könyvét keztem el újra-olvasni. Természetesen anno én is a legismertebbel kezdtem: A családom és egyéb álatfajtákkal. Ami Durell Korfun eltöltött gyerekkori éveiről szól. Ennek a második része a Madarak, vadak, rokonok a harmadik pedig az Istenek Kertje. Aztán amit ki kell, hogy emeljek még, mert nagyon tetszett a Hahagáj című könyve volt. Ez a könyve is, mint a legtöbb arról szól, hogy védjük és szeressük ne pedig írtsuk és féljük az élővilágot ami körülvesz minket.
Különösen élvezem a könyveiben azt a kedves, humoros stílust amivel az állatokat és a környezetet leírja. Olyan mintha az ember ott kuporogna mellette egy-egy leshelyén és együtt figyelné vele az állatokat. Csodálom a türelmét, és az odaadását és a végtelen megértő szeretetet ahogy az állatok felé fordul és bánik velük. Azt hogy a legkülönlegesebb teremtmények felé sem félelemmel, hanem egyfajta kíváncsi felfedezőkedvvel fordul, ahogy csak egy gyerek képes. Ezt a apró részletekbe menő, kíváló megfigyelőképességet értettem az alatt, hogy a legcsodálatosabb példája annak, hogyan érdemes az életet jól: szemlélődve élni.
Szeretettel ajánlom a könyveit, ha olvastad ezért: olvasd újra! Ha pedig nem, pótold! Nem fogsz csalódni ígérem!
További szép napot!
Namaste,
Viki