Tag: inspiráció

ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Az elmúlt évet azzal zártam, hogy visszatekintettem a mögöttem álló évre. Ezt az újat pedig igyekszem úgy kezdeni, hogy határozott irányt adok neki szándékaimmal. A határozottság milyensége azonban egészen más jelleget öltött bennem. Határozottságom egy olyan belső erőnek tapasztalom, ami nem az akarásból, hanem az elengedésből nyeri hatalmát. De hadd magyarázzam meg neked, hogyan értem mindezt!

Múlt év végén, az előző cikkemben írtam arról, hogyan hangolódtam az ünnepekre. Az elmúlt hetek alatt lehetőségem nyílt arra, hogy megfigyelhessem azt, hogy milyen áldásos hatással volt rám az, hogy igyekszem lassítani. Hogy igyekszem elengedni azt a belső kényszert, hogy megpróbáljam befolyásolni a dolgok kimenetelét.

Azt gondoltam magamról, hogy hosszú évek jógával töltött ideje után nem lesz gond számomra az elengedés. És aztán magamat megmosolyogva tapasztaltam azt, hogy a tudatos szándékkal igyekvő elengedés, milyen nehezen is megy. Hogy mennyi ellenállást vált ki belőlem. Mennyi lázadást, sokszor olyan formában, hogy csak napokkal később veszem azt észre, hogy itt és ott beragadtam és ismétlem régi berögzött szokásmintáim, ahelyett az irány helyett amit magam elé tűztem.

Amióta igyekszem több odafigyeléssel élni az életem az is fontossá vált számomra, hogy azt is tudatosítsam magamban, hogy a lelki békém egyik sarkpillére az, ha magamnak igyekszem megfelelni és nem másoknak. Azonban személyiségemből adódóan rá kellett arra is döbbennem, hogy a legkomolyabb korlátozásokat nem mások szabják nekem, hanem én magamnak. Az örökös megfelelési kényszer, a világ ellentétekben való szemlélése szélsőségessé tett.

Szeretem a jógám párhuzamba vonni az életem eseményeivel, mert elég nyilvánvaló az, hogy ahogy az ember a szőnyegen viselkedik, megrögzőttségei, gyengeségei és erősségei, mind fizikailag mind szellemileg nagyon hamar szembesítik azzal mi az amit magáról hisz és hogy ki valójában. Akárcsak a Hatha jóga elvei, amikhez oly sok idő kellett hogy helyesen tudjam értelmezni. És persze még most sem biztos, hogy a végén járok! De az biztos, hogy ma már képes vagyok látni a végletek közt a finomhangolásokat.

Azt, hogy ahhoz, hogy valami könnyedén menjen, az kell, hogy azt megelőzze a kitartó, türelmes munka. Az, hogy egy-egy ászana kivitelezése stabil legyen, ahhoz hosszú évek állhatatos gyakorlása kell. És ahhoz, hogy az ember áramolni tudjon a statikus pózok között – mind a szőnyegen, mind azon túl – képesnek kell lennie arra, hogy időről-időre benne maradjon egy-egy ászanában, bennragadjon, rostokoljon, vesztegeljen egy-egy élethelyzetben mindezt azonban ne menekülési szándékkal és tagadással tegye, hanem elfogadással.

Vagyis ahhoz hogy harmóniába kerüljünk mind önmagunkkal mind a környezetünkkel el kell viselnünk és meg kell hogy éljük a káoszt magát is.

Az elmúlt években sok nehéz helyzetet hozott számomra az élet. Tanított az elengedésre. Elvett tőlem olyan dolgokat, körülményeket és személyeket, amiket nem szívesen adtam. És most, hogy visszatekintek, meglátom mindennek a nagyszerűségét. Azt, hogy milyen szeretettel és megértéssel támogatott is a sorsom afelé az ember felé, akinek ma mondhatom magam.

Az elmúlt években nemcsak az önmagamba tekintéssel igyekeztem növelni ismereteim magamról, hanem azoknak az „árnyékoknak” a megismerésével is amiket magam köré vetítettem. Megfigyeltem azokat az árnyékaim mint a be nem tartott ígéreteim, az indulatos szavaim, a kritikusságom, a félelmeim vagy az önös érdekeim szem előtt tartása. És aztán időt szenteltem arra is, hogy észre vegyem azt, hogy ezek az árnyékok vajon hogyan tükröződnek vissza az ismerőseim, a barátaim és a szeretteim életéből rám.
Ahogy egyre mélyebbre barangolok az önmegismerés tekervényes ösvényein felfedezem, hogy mindig szükség van egy kicsivel több bátorságra és egy kicsivel több fényre az úton, hogy továbbhaladjuk azon és hogy ne forduljuk vissza. Talán épp ezért kelt bennem a vágy, hogy ebben az évben olyan irányokat szabjak az életemnek, amelyek majd arra visznek és olyan sebességgel, ahogy az rendeltetett. Innen hát az a határozottság ami azt döntette el velem, hogy ebben az évben ellentétesen az előzőekkel már ne igyekezzem irányítani életem eseményeit olyan nagyon.

Beláttam ugyanis, hogy erre nincs befolyásom. Azt teszem, hát amire viszont van. Azt teszem amit a bölcsességem súg. Mélyebbre ereszkedem és az elmém teréből, az intellektusom kormányzása helyett hagyom inkább, hogy az intuícióm vezessen. Igyekszem visszahúzódni abba a térbe, ahol nem számít az egyéni érdek. Visszahúzódni abba a térbe ahonnan tisztán láthatom azt, hogy mi a lényeges és mi nem az. Visszahúzódni oda, ahol van értéke újra a kimondott szónak. Teret engedek a kreatív áramlatoknak és annak, hogy arra vigyenek amerre vinni szeretnének.

Igyekszem kitörőlni a szótáramból a jót és a rosszat, mint két szélsőséget, és helyette finomítani az érzékelésem, hogy képes legyek meglátni az árnyalatokat. És később talán majd a színeket is.

Ne érts félre nem vagyok elkeseredett, vagy megkeseredett. Könnyeim gyakran hullanak mostanában, de ez nem azért van, mert szomorú vagyok, hanem azért mert nem állok többé ellen a testem késztetéseinek. Megfegyelmeztem már annyira, hogy tudjam bízhatok benne. Mostantól megengedem hát a testemnek, hogy kommunikáljon velem és hajlandó vagyok meg is hallgatni. Ha sírni vágyik engedem, hogy sírjon, – mert tudom a valódi érzésekből származó könnyek gyógyítanak. Ha kacagni vágyik engedem, hogy kacagjon – mert tudom az őszinte feltörő örömnél nincs értékesebb gyógyír. És e kettő szélsőség közt megengedem a testemnek és a lelkemnek is, hogy a fent és a lent között minden magasságot és mélységet megéljen, valóban átéljen. Nem félek már attól hogy mit találok a mélyben vagy a magasban vagy e kettő között.

Megtanultam bizton megállni és figyelni akkor is és ott is ahonnan azelőtt menekültem.

Kívánom neked is, hogy megtaláld a saját gyógyírjeid. Hogy ne félj kikísérletezni azokat és hogy jobban higgy saját gyógyító erőidben mint bárki máséban magadon kívül.

Szeretettel ölellek,
Viki

ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Az év vége felé járva szokásommá vált, hogy visszatekintsek az elmúlt évre. Kíváncsi szemlélődéssel megfigyeljem azt, hogy az év eleji szándékaimból mi és mennyi valósult meg és nem utolsó sorban hogyan?

Sok éven át egy-egy új naplóm elejére, egy inspiráló idézetet választottam, idén azonban azt figyeltem meg, hogy a képek, az intuitív kifejezésmód az ami érzésem szerint jobban ki tudja fejezni azt azt üzenetet amit felszínre kell hoznom, vagy meg kell élnem. Az idei év elején tehát a naplóm elejére egy kutat rajzoltam. Nem igazán gondolkodtam a jelentésén, csak egyszerűen megjelent bennem egy kút képe, és én pedig nagy odafigyeléssel és kreatív szárnyalással, teljesen elveszve az időben és a folyamatban lerajzoltam azt.

A jóga és az egyre gyakrabban megélt és kifejezett kreatív munka vezetett arra rá, hogy van bennem egy érzékeny kis műszer, ami jóval bölcsebb és előrelátóbb, mint a nappali logikus elmém.

Az elmúlt évben jelentősen finomodott bennem ez a kis műszer. A jógaforma maga, és az elmúlt évek képzései amiken átestem, mind-mind a férfiasabb energiák és személyiségjegyek megerősödését hozta számomra. Több céltudatosságot, logikát és kitartást. Minden olyan tulajdonságot, amikkel ebben a világban jól érvényesül az ember. Mielőtt azonban teljesen elkényelmesedtem volna helyzetemben felmerült bennem, hogy vajon valóban erre van szükségem ahhoz, hogy boldogabb és teljesebb életet élhessek?

Tanított és terelt az utam nap-nap után afelé a megélés felé, hogy megtapasztalhassam, hogy mi van az érem másik oldalán? Tudod ott ahol a káosz, a kiszámíthatatlanság és a lineáris, ok-okozati gondolkodás és ismeret teljes hiánya tapasztalható! Hát itt vagyok én most, így alászállva képzeletbeli kutam mélyén! Saját hiedelmeimmel ellentétben azonban, meglepetésemre valójában jól érzem itt magam. Az életemet irányító erőknek nem az önös akaratom tekintem többé, hanem abban a magasabb szándék kibontakozását engedem megnyilvánulni.
Manapság az életemben a véletlen egybeesések, találkozások és felismerések mindennaposak. Talán épp ezért kezdtem el a dobozon kívül gondolkozni, volt merszem alászállni a bennem lévő kútba. Ez volt az ajtó, a belépési pont az év kezdetén és most az év vége felé érve, dolgozva a belső szimbólumaimmal azt figyeltem meg, hogy a kutam fává változott, egy olyan fává, aminek a gyökerei mélyre nyúlnak, a törzse erős és hajlékony, a lombozata pedig dús és élettel teli.

Hálás vagyok a tradíciónak ami idáig vezetett. Izgatottan figyelem azonban annak a szükségességét, hogy elengedjem az eddigi szabályokat és igazságokat, hogy helyet adjak az újabbaknak. Tapasztalatom szerint el kell távolodnunk az ismertnek hit dolgoktól ahhoz, hogy képessé váljunk arra, hogy aztán egy nap azt más szemmel legyünk képesek látni. Hogy aztán azt, úgy ízlelhessük meg, hogy a benne találtak új felismeréseket hozhassanak, nem pedig a megszokás keserű fásultságát és szürkeségét.

Ahogy a természet lassan lekopaszodik, bennem is felébred az igény, hogy leegyszerűsítsem az életem. Így Advent heteiben megszületett bennem az igény arra, hogy lassítsak és a szándék, hogy lehetőséget is teremtsek erre. Elkezdtem tudatosan átcsoportosítani a tenedőim és megint örömmel köszöntöttem a kívánságomat támogató véletlen egybeeséseket. Ezekben a napokban sokkal többet naplózom, sokkal többet vagyok magammal, a reggeli ébredésem után hosszabb ülőmeditációval kezdem a napjaim. Használom ezt arra, hogy teret teremtsek arra, hogy meghallhassam intuícióm szavát. Igyekszem kifejleszteni magamban azt az éberséget és tudatosságot, hogy képes legyek a megérzéseimet jól használni. Akkor és ott, amikor felbukkannak figyelmet szenteljek nekik.

Újabb komoly belső munkába fogtam, mégis a belső folyamataimból kevés látszik. A mindenekfelett szükségesnek érzett önigazolási késztetéseim azonban egyre csitulnak. Elkezdtem visszavonni a figyelmem a láthatóból a láthatatlan felé és boldoggá tesz az, hogy érzem a bennem mozgó áramlatokkal együtt és nem azokkal ellenben mozgok. Elengedtem a heti rendszerességgel írott blogjaim és ehelyett a felszabadult időt arra szánom, hogy hagyjam leülepedni és kikristályosodni az elmúlt évben elvetett kitartó és következetes fáradozásaim.

Ahogy napról-napra közeledünk Karácsony felé, és lépdelünk egyre mélyebbre a téli hidegbe, és ahogy a fák egyre kopaszabbá válnak, úgy engedjem én is meg magamnak lassan, fokozatosan, hogy elszunnyadjanak bennem az aktív folyamatok. Az akarás elengedésével teret szabadítok fel szívem vágyának, és hagyom hogy a természet folyamatai hangoljanak finoman. Most visszavonom egom vezető beosztását és az egyeduralmat a szívem központjába helyezem. Hagyom, hogy a szívem mindent magába ölelő teljessége teret nyisson az új felé. Tabudöntögető időket élek meg önmagamban, a valóság átlátszóvá vált, akár a tükör az Alice a Csodaországban című mesében. Valójában ez is egy “Hallelúja pillanat”. Már nincs bennem semmi kétség afelől, hogy mi lehetséges és mi nem.

Szívmelengető fényekkel teli Karácsonyt, boldogító felismerésekkel teli Új Esztendőt és áldott csodavárást kívánok neked!
Szeretettel:
Viki