Blog

Sziasztok!

A múlt hét csütörtöki cikk elmaradt, mert nálunk vihar tombolt, aminek következményében a wi-fi dobozunk megadta magát. Ebből kifolyólag 4 napig nem volt Internetünk. Nem először fordul azonban velem elő, hogy egy elsőre bosszantó esemény egy láncolatot indít el, aminek a vége valódi áldás lesz. Így volt most is.

Miközben kint tombolt az eső, vad dörgéssek és villámok kíséretében, úgy döntöttem nem erőltetem a számítógépen való munkám, inkább kikapcsolom azt. (Amit persze időben tettem meg, mert nem sokkal utána csapott be hozzánk a villám, a fent már említett “drámai” következményekkel.)

Amikor becsapott a villám, megszólalt a csengőnk. Kezem-lábam remegett úgy megilyedtem. Nem sokkal utána azonban mintha valami különös erő kerített volna hatalmába és a könyvespolcomhoz vezetett. Mintha előre elterveztem volna, úgy vettem le róla egy könyvet amit az Édesanyámtól kaptam tinédzser koromban. – Még mindig emlékszem a csillogó szemére, ahogy elragadtatva beszél a könyvről, arról hogy neki milyen nagyon tetszett. Sok könyvet kaptam így tőle, sokat el is olvastam, de ez valahogy elmaradt. Talán nekifutottam egyszer, de pár oldalon túl nem jutottam vele sokra. – Épp ezért, tudatos elmémmel nem is értettem mint keresek én most itt és miért épp pont ez a könyv, amikor annyi más van amit szeretnék olvasni. De ezen a futó gondolaton kívül nem volt más, csak a pillanat elragadtatása. A háztetőn ütemesen doboló eső zaja és mégis végtelen csend.

Ezzel a belső kiüresedéssel indultam neki az első soroknak. Amik aztán úgy magukkal ragadtak, hogy az elkövetkező három napban le sem tudtam tenni a könyvet. Ez egy két kötetes könyv és mikor már vagy a feléhez értem kezdtem el gyanakodni, hogy talán én most a második kötetet olvasom. De nem bántam, úgy gondoltam, oka van ennek és olvastam tovább. Mikor befejeztem már éreztem, hogy valami különleges ajándékot kaptam én akkor vagy két évtizede a kezembe Édesanyámtól, amin mégis volt egy időzár.

Általában úgy olvasok, hogy a kedvenc részeket kijegyzetelem a könyvből és ennél a könyvnél sem volt ez másként. Azzal a különbséggel, hogy rendszeresen éreztem azt, hogy a jelenleg bennem élő kérdéseim, amelyek még csak épp fogalmazódnak – kerülnek sok esetben megfogalmazásra és megválaszolásra ebben a könyvben. Azt a csodálatos párbeszédet tapasztaltam meg, amit az író érezhet, mikor a könyvén dolgozik. Mintha az én szemem előtt került volna a történet sorról-sorra a papírra.

Így bomlott ki és még bomlik is ez a különös időzár, ami a könyv üzenetét őrizte nekem mostanáig. Jelenleg az első kötet felénél tartok. És akkor most el is árulom mi is ennek a könyvnek a címe: A Nap Szerelmese: Dallos Sándortól. (Második kötet, amit én elsőre olvastam: Az Aranyecset).

A könyv Munkácsy Mihály életéről szól, mégpedig olyan stílusban megírva, hogy az ember azt gondolja, hogy az író személyesen ismerte és végigkövette nagy festőnk életét.

A könyvet olvasva rengeteg felismerés ért annak kapcsán, hogy mi is ez a kreatív alkotó folyamat, hogy a géniusz ott él mindannyiónkban de csak kevésben van annyi kitartás és bátorság, hogy ki is fejezze azt. Hogy az elsőre lehetetlennek látszó, sőt mondhatni kivitelezhetetlen munkába belefogjon és nem hogy csak végigcsinálja azt, hanem olyat alkosson ami egyedülálló és zsenialitása minden időn átragyog.

Arra a sürgető hívásra is kaptam válaszokat, ami egészen kisgyerekkorom óta bennem lobog. A miértekre és a hogyanokra, amiket oly rendszeresen felteszünk magunknak és a környezetünknek és amelyekből olyan sikeresen kinevelnek minket.

Azt is megértettem, hogy mi a különbség a gyermeki lelkesedés és a gyerekesség közt. Míg az első elvezet és megtart a kreativitás lágjában, addig a második elherdálja azt. Míg az első tudja, hogy önnön fényének megtalálása és annak kifejezésre juttatása mindenek fölött álló elsődlegességet kell hogy élvezzen, a második követel, hisztizik és reklamál, ha valami balul sül el. Míg az első hajlandó kísérletezni és képes elhagyni az elhasznált idő vagy energia inkább önös érdekekre való felhasználását, a másik azon bánkódik, hogy nincs elég ideje, ereje, vagy tehetsége az álmaiért tenni.

És azt is megértettem ezzel, miért mondta olyan sokszor rám Édesanyám, hogy idealista vagyok. Ez így van. Keresem a jót, az örökölt jót mindenkiben, mert tudom, hogy ott van.

Jó keresgélést nektek is, és ha újabb eső vagy esetleges áramszünet lepne meg titeket, gondoljatok erre a könyvre! Érdemes.

Namaste,
Viki

A következő könyvek amelyek nagy hatást gyakorolt rám: A Sirály, az Illúziók és a Minden és Mindenki EGY voltak, Richard Bach könyvei. Azért szerettem bele ezekbe a könyvekbe, mert nagyon megtetszett az író fantáziaviága. Az ahogy képes vegyíteni  a könnyed humort a mély bölcsességgel és életismerettel.

Bach pilóta volt, akárcsak Exupéry a Kis herceg írója. Egy időben magam is vágyakoztam megtanulni repülőgépet vezetni, talán ezért is vonzódtam a könyveikhez. Ennek a tudománynak a megszerzése egyenlőre még elmaradt, de a csodálatom és lelkesedésem nem múlt el a repülés élményének megtapasztalása felé (még több harmic-sokórás repülőutak után sem). A szívem mindig nagyot dobban amikor a hatalmas gép-madár a magasba emelkedik. Valahogy nem szűnik meg bennem az újongás a technika eme csodálatos vívmánya kapcsán. És legszebb élményeim közé tartozik az, amikor Waiheke szigete  felett repülhetem egy négy személyes kisgépen. (akkor /2007/ és ott /Új-Zéland/ készült a fenti fotó)

A Sirály című könyv ahogy a címben is szerepel egy sirályról szól, akinek a szemén keresztül vezeti be az író a laikus olvasót a repüléstudomány titkaiba. Jonathan Livingston a sirály minden vágya, hogy tökéletesen repüljön, és ennek érdekében hajlandó arra is hogy meghozza a szükséges áldozatokat is. Vállalja a kiközösítést, a magányt, a kemény munkát. Vállalja azt, hogy rendhagyóan gondolkozzon. Hajlandó arra, hogy tegyen olyan dolgokért amire mások csak legyintenek, mondván “lehetetlen”! Egy kedves kis mese felnőtteknek, hasonlóan Paulo Coelho Alkimistájához.

Az Illúziók fő üzenete, hogy minden ember, minden apró mozzanat életünkbe úgy kerül, hogy azt magunk vonjuk oda. És az, hogy aztán mit teszünk vele, csak rajtunk áll. A könyv főhőse egy kis kötetet talál aminek az a címe: A Messiás Kézikönyve – avagy Emlékeztető a Fejlett Lélek számára. Ebből idéz sokszor aztán a történet folyamán. Nagyon hasonló a Kis Herceghez, azzal a különbséggel, hogy a nyelvezete nem olyan egyszerű szimbólumokkal van tele mint a Kis Hercegének.

A Minden és Mindenki EGY című könyvének már a címe is beszédes, ahogy igazából a minden egyes könyvéé. Mesterséges-e a mesterséges intelligencia? Létezik-e a szabad akarat? Vannak-e párhuzamos univerzumok?

A Híd az Örökkévalóságon át egy önéletrajzi ihletésű szerelmi regény, amit ezekkel a szavakkal ajánl Richard Bach: “Ez a történet a haldokló hercegről és az életét megmentő hercegnőről szól. Szépségről és fenevadakról, rontó szellemekről és várkastély-menedékekről: a halál erőiről, amelyek mindig látszólagosak, meg az élet erőiről, amelyek valódiak. Ez a mese arról az egyetlen kalandról szól, amely mindig is a legfontosabb volt.” (Nekem ennyi ajánló elég is volt, hogy felkeltse az érdeklődésem!)

És végül A Földön Idegenben mindent megtudhatunk a vadászrepülőgépekről, a vezetésükről, a műszereikről, a pilótáik kiképzéséről, és a légiharcról. De nem csupán erről! Ahogy Bach minden könyvét belengi egyfajta varázslat ezt is. Kérdésfeltevései, fogalmazásmódja és kiváncsisága lebilincselő. Különös, rendhagyó stílusa magával ragadó.

Elmúlt már tizenöt éve, hogy olvastam ezeket a könyveket, mégis még most is emlékszem, egy egy bölcseletére az Illúzióknak.

“Azért,
hogy szabadon, boldogan élhess,
fel kell áldoznod
az unalmat.

Nem mindig könnyű
ez az áldozat.”

Ha nem ismernéd a könyveit szeretettel ajánlom őket. Mély gondolatokban, humorban és szárnyaló fantáziában lehet részed általuk.

További napsugaras nyarat!
Namaste,
Viki

Paulo Coelho a brazil származású újság és zeneszerző majd nagy sikerű író hamar a kedvencemmé vált. Ez azért is volt, mert jó könyvel kezdtem. Erre a könyvre egy újságcikkben találtam rá, aminek már a címét is lebilincselőnek és varázslatosnak találtam: Az Alkimista. Később, mikor végre a kezembe került a könyv, úgy éreztem végre egy olyan hiány pótlására került most sor az általam olvasott irodalomban, amire úgy vágytam.

Aki ismer, tudja rólam, hogy imádom a gyerekkönyveket, a fordulatos történeteket és a jól és egyszerűen megfogalmazott mondanivalót, amelynek valódi mélysége és tartalma van. És ha mindezt egy könyvben meglelheti az ember, Az Alkimista egy ilyen könyv. Csodálatos mese felnőtteknek. Egy történet, amiben keveredik a hihető a hihetetlennel. Amelyet az intellektus könnyen követ és a lélek csak mosolyog miközben olvasol.

Paulo Coelho könyvei rövid kis nyári olvasványok. Felüdítő, kiváló utitársak amelyek jó társként kísérhetik nyaralásunk. Azért szerettem bele a könyveibe, mert ugyan könnyű őket olvasni és hamar kiolvassa az ember, de valahogy a hatása alá kerül. Mélyebb igazságokat feszeget olyan könnyed írói stílusban, hogy rajtunk áll csak, hogy mennyire engedjük át magunkat a történet sodrásának ezzel engedve azt, hogy esetleg az életünk menetét is befolyásolja az.

Számomra ugyanis fordulópontok voltak ezek a könyvek, kezdve Az Alkimistával, majd A Piedra folyó partján ültem és sírtam, Veronika meg akar halni, Az ördög és Prym kisasszony, Egy Mágus Naplója és A Zahír. Ez után még olvastam pár könyvét angol fordításban, de számomra a fent felsoroltak maradnak azok amelyek megérintettek.

Volt szerencsém Paulo Coelhoval személyesen is találkozni a 2000-es évek közepén egy a Kongresszusi Központban szervezett sajtótájékoztatón, amire emlékszem vegyes érzelmekkel mentem el. Hiszen olyan nagyon szerettem a könyveit és azt hiszem, tartottam kicsit attól, hogy a könyvein át megismert író, valahogy nem lesz olyan amilyennek elképzeltem. De kellemesen csalódtam. Épp olyan könnyed bölcsesség, és gyermeki csintalan csillogás áradt a szemeiből ahogy jó humorral és kedvességgel megválaszolta a feltett kérdéseket mint ahogy a könyveiből. Főleg franciául beszélt, angolul csak keveset – azt mondta az angolja nem olyan jó, mint a franciája, amit sajnáltam, mert olyan jó volt rögtön megérteni amit mond és hogy nem kell várnom a tolmácsra.

Ahogy ezen tűnődtem aztán, rádöbbentem, hogy valójában minden könyvét tolmácsokon át értettem meg. Ez volt az a momentum, ami megakasztott a további könyvei elolvasásában. Helyette azonban megfogant bennem a vágy és a növekvő belső elhatározás arra, hogy eredeti nyelven olvassak ezentúl attól akitől tehetem. A portugál, spanyol, vagy a francia nyelv elsajátítása távol állt tőlem, de az olasz nyelv mindig is vonzott. Elkezdtem hát olaszul tanulni a nyelv szeretete miatt, elvárások nélkül, csak a játék kedvéért. És remekül haladtam. Arról álmodoztam, a rövid olaszországi utam után hogyan is tölthetnék több időt az olasz nyelvterületen – de ehelyett az élet mást hozott. A belső indítattásból és azon egyszerű szándékból: hogy a nyelv szépsége miatt tanulok és nem azért mert “kell” – kinyitott bennem egy ajtót egy olyan lehetőség felé, amire legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Akárcsak az Alkimista én is máshol kötöttem ki, mint ahová indultam, közel tíz évet töltöttem külföldön. De aztán, akárcsak Santiago a végén a kincset én sem az áhított messzeségben leltem meg, hanem itthon ahonnan elindultam.
Paulo Coleho nekem egy jóbarát. Értem és érzem a mondanivalóját. Járom és felfedezem a belső utakat amelyeket ő is megjárt. Osztom a csodás véletlenekbe vetett hitét. Belső erőink megismerésének és feltárásának szükségességét. És annak ismeretét, hogy a külső történések csak a felszín, az életünk valódi mondanivalója a megélt tapasztalat bölcsességében van.

Csodás barangolást és ismerkedést a benned élő mágussal!
További szép hetet!
Namaste,
Viki