Tag: kreativitás

Mindig is voltak művészeti hajlamaim. Gyermekkorom óra imádok rajzolni, festeni és “létrehozni” új dolgokat. Hol gyöngy fűzésbe, hol bútor felújításba fogtam. Megtanultam hímezni, horgolni és kötni később pedig fonni és szőni. Kisiskolás korom óta rendszeresen főzök. Tinédzserkori első komolyabb gyűjtésemből egy biciklit a másodikból egy varrógépet vettem magamnak. Ahogy a kezem ügyébe került pénzel igyekeztem gazdálkodni, azt okosan beosztani, úgy tettem az időmmel is. Sosem szerettem az üresjáratokat. A napjaimat mindig is igyekeztem aktívan eltölteni. Minden nap tenni valamit amitől az aznap értelmet nyer.

Az évek során azonban változtam. Ma már kevésbé sürgetem magam. Nem kapkodok már, elült belőlem a vágy, hogy “oda” érjek. Inkább igyekszem megtalálni az “itt”-ben a napnak az áramlását és abba bekapcsolódni. Megfigyeltem ugyanis, hogy vannak napok, mikor az ember mindenféle nehézség nélkül képes elérni és megvalósítani dolgokat. Máskor meg bárhogy igyekszik is, csak kudarcba fullad minden próbálkozása. Számomra tehát a valódi kérdés nem az “vajon időben vagyok-e?” sokkal inkább az “vajon benne vagyok-e a nap áramában vagy sem?”

Sosem neveztem magam művésznek, de mikor az ember kap egy-egy elismerő kritikát az mégiscsak jól esik neki, kicsit művésznek érzi magát tőle. Bátorítás ez számára és egy áhított jövőképet csillant meg előtte. A várva várt érzést hozza: mégiscsak érdemes alkotni.

Persze ott vannak azok a bizonyos napok, amik sokszor nem is napok hanem hosszú időszakok az ember életében, amikor nem alkot. És nem azért mert nem akar, hanem mert nem tud. Valamiféle gát alakul ki benne. Gát amit vagy a környezet amelyben él alakít ki benne, vagy önmagából generálja azt. Félelmeiből, kétségeiből abból a számtalan jelmezben felbukkanó bizonytalanságból, ami megkérdőjelezi az alkotásra váró mű szükségességét.

Van aki mégis átkel ezen az ingoványos terepen. Belőlük lesznek a művészek, akiket felismerünk, akiknek kreditet, odafigyelést és elismerést adunk. Sok esetben azonban nem vesszük észre, hogy nem is a keze közül kikerülő alkotás nagyszerűsége miatt, hanem elsősorban azért a belső hozzáállásért hogy Ő nem adta fel.

A félelmeink leküzdése, az elvárások teljes hiánya és a kritika megfelelő módon való kezelésének elsajátítása tehát az első lépés, mely biztosítja azt, hogy ne adjuk fel bármibe is kezdtünk. Aztán jöhet az önátadás és a folyamatban való elmerülés, maga a transzformáció. Annak a kitartó makacsságnak a megélése, amellyel nap mint nap megjelenünk művészeti műhelyünkben – legyen ez a munkahelyünk, vagy éppen a konyha, vagy a gyerekszoba. Annak az elhivatott szenvedélynek a megélése, amellyel felvértezzük magunkat azokra az időkre mikor az ihlet csak nem jön – mikor a munka monoton, mikor ott állunk a konyha közepén tétován és azon merengünk, “talán inkább mégis rendelni kéne”, vagy mikor a gyereked sír és nem tudod mitévő légy.

Meg kell élnünk tehát azt a végtelen türelmet, amellyel a keblünkben képessé válunk várni, s alázattal elfogadni azt a megnyilvánulását művészetünknek amely egyedül csak rajtunk képes megvalósulni. Ugyanis az életet jól élni: művészet.

Művész az, aki képes a munkáját örömmel végezni bármi legyen is az, aki képes kiváló szakáccsá válni még akkor is ha csak önmagának főz és dicséretet nem várhat senkitől. Művész az aki képes egy síró gyermeket a karjába venni és elringatni nem pedig megbüntetni vagy rákiabálni.

Mindannyiunkban ott van hát a művész aki kifejezésre vár. Ártatlanná kell tehát válnunk, megszabadulnunk minden konvenciótól és elhagyni minden berögzött szokásunk. Egyik felünkben örökké gyermek maradni, a másikban pedig felnőtté válni. Határozottá abban, hogy választott médiánkhoz hűségesek maradunk. Csak így teremthetünk maradandó értékeket. Hiszen a teremtés szárnyaló szabadságát csak az érezheti akinek van biztos talaj a lába alatt amiről elrugaszkodhat, s ahová időről-időre visszatérhet.

Namaste,
Viki