Tag: írás

ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Kevesebb félelemmel és több őszinte kíváncsisággal munkálkodom azokon a dolgokon az életemben amik igazán számítanak nekem. Teljes tudatossággal megállok egy kicsit belső viharaimban, és engedem azt, hogy tépázzanak. Szembenézek belső démonaimmal és újra és újra belépek a vihar közepén lévő örvénybe. Ebben a regressziós munkában kezdtem el látni a külső megnyilvánulások mögötti mintázatokat. Ígyhát elkezdtem tudatosan együtt áramolni azokkal a finom energiákkal amelyek meghatározzák azt, mit és mennyit végezhetek el a kiszabott feladataimból egy nap. A gyógyulás és az integritás terében időzöm. A megértés és az átalakulás folyamata amit most megélek megrendítően fájdalmas és csodálatosan felemelő. Számtalan felébredéssel, kijózanodással majd újabb lelkes belemerüléssel tarkított.

Egy teljesen új és teljesen más jellegű időszámítás szerint élem a napjaim. Már nem számít az, hogy mikor leszek kész csupán az, hogy türelemmel és szeretettel ott lehessek és abban ahol és amiben lennem kell. Igyekszem odafigyelni a külső és a belső jelekre és jelzésekre: az iránymutatókra és a szükséges irányváltásokra, amelyek sokszor a legváratlanabb időpontban, a legésszerűtlenebb tanácsokkal látnak el és persze amelyek mindig visszaigazolják önmaguk később értelmet adva a sejtésnek. Ezért mondom azt, hogy már nem a lineáris és logikus elveket követem munkám kibontakoztatásában. Nem akkor írok, amikor kell, hanem akkor amikor muszáj – vagyis amikor a bennem élő kreatív szellem megnyilvánulásra vágyik – ezért is hallgattam el a hónap írásaival egy időre.

  Az elmúlt hónapokban több tréningen is részt vettem. Bővítettem a tudásom a jóga terápiás alkalmazásának körében, előadásokat hallgattam arról, hogyan hangoljuk a gyakorlásunk a belső folyamatainkat megtámogatva. Mindez arra késztetett, hogy belefogjak abba, hogy átnézzem és újra rendszerezzem mindazt amit az elmúlt húsz évben tanultam: kezdve a térrendezés művészetével, folytatva a virágterápiával és lélekgyógyászattal. Az asztrológiai és csillagászati valamint karakterológiai ismeretekkel és különböző vallásfilozófiák tanulmányozásával. A fizikai testten való munkálkodás és terápia különböző eszközeivel: mint például a masszázs technika, vagy az Arcdiagnosztika amit Új-Zélandon sajátítottam el, vagy azok az egyéb finom energiákat megmozgató és rendező módszerek amelyek életem szerves részévé és segítőivé váltak ebben a két évtizedben.

A most megélt folyamat nagyon hasonló ahhoz a két évvel ezelőttihez, amikor a naplóimat rendeztem és a bennük lévő bölcsességet desztiláltam le. A különbség azonban az, hogy ezúttal eldöntöttem, hogy ebben is elhagyom a rám jellemző szisztematikusságot és ésszerűséget. Engedem, hogy a körülöttem és bennem munkálkodó segítő energiák irányítsanak.

Most nem válaszokat keresek, hanem igyekszem jól megfogalmazni a kérdéseimet. Egy füzetet is szenteltem ennek a felszabadító belső folyamatnak a megtámogatására, amibe csak kérdéseket írok. Igyekszem szabadjára engedni a kíváncsiságom, a számtalan témába szerte ágazó érdeklődésem, a bennem működő és kinyilatkoztatásra vágyó női energiáim, amiket mindezidáig szabályokkal és belső fegyelemmel próbáltam megzabolázni. Igyekszem megtalálni azt a nyitottságot ami elvezethet belső folyamataim elfogadásához. Míg a férfi útja a megvilágosodás kutatásában az analízis, addig a nőé a hála, a befogadás és a feloldódás. Míg a férfi hajtóereje a válaszok felkutatása addig a nő megelégszik a sejtéssel. A nő kecses és észrevétlen akár a nyári szellő, a férfi pedig igyekszik nyomot hagyni maga után. De miért is ne lehetnénk mások?

Miért ne engedhetnénk magunkat elveszni belső labirintusainkban?

Elveszni annyi, mint az első lépés afelé, hogy újra megtalálhassuk önmagunk egy új minőségben. A káosz a velejárója a bennünk születő új lehetőségek harmóniájának. Ami épp azért értékes olyan nagyon, mert a miénk: a mi megélésünkből, a mi tapasztalatunkból fakadó sajátságos bölcsesség.

Női eszenciám követve megint visszahúzódásra készülök. Pár hónapos visszavonulásra. Arra, hogy ezt az időt azzal tölthessem, hogy engedjem magam megélni olyannak amilyen vagyok. Hogy engedjem kifejezésre jutni a lefolytott szenvedélyem és lendületem: az örömöm, a táncom, a dalom, a művészetem. Helyet kívánok adni az árnyékaimnak a hiányosságaimnak, a félelmeimnek, hogy megismerhessem, megszelídíthessem és elengedhessem őket. Legalább egy részük! Elhallgatok és fülelek, hogy meghalljam a belső ritmusom ami mindig nagyon tisztán és érthetően jelzi azt ki is vagyok én, és merre kell tartanom. Igyekszem a megéléseimen át nyitó formulákat teremteni és újabb állarcokat elhagyni.

Ehhez a belső munkához szolgálnak inspirációként azok a tanáraim, akik maguk is ezt teszik. Akik saját példájukkal mutatják az emberi lét csodálatos drámáját, hogy a mindannyiunk által áhitott tökély egyszerűen nem létezik. Hogy az út végét sejtető abszulútumok egyszerűen mind délibábok.

Valójában nincsenek szentek és megvilágosodottak abban a formában ahogy eddig hittem őket, és ez a felismerés végtelen szabadságérzettel tölti el örökösen tanulni és fejlődni vágyó kutató szellemem. A “fent” épp oly átmeneti, mint a “lent”. Hibáink épp oly átmenetiek, mint erényeink. Az ebben a világban tapasztalható egyensúly a dinamika maga. Nem a fekete és fehér, az igen és nem – vagyis a dualitás világát éljük hanem a szent háromságét magáét. Végre nyílvánvalóvá vált számomra, hogy a kettő közt mindig ott van a harmadik! A harmadik erő ami a mozgás, az áramlás, az élet maga. A szent lélekzet amely mindannyiunkat áthat és összeköt.

A mozgás az egyetlen igazság. A mozgás ami a harmónia megnyílvánulása amelyben egyszerre van jelen a bánat és az öröm, a kiáradás és a visszahúzódás. Ebben a felismerésben azonban benne van az is, hogy minden tökély pillanat egy kis halál is egyben – legyen az akár magasztos, vagy kínokkal teli.

Mindannyiunknak két tökéletes lélekzet adatott: az első belégzés mikor megszületünk és az utolsó kilégzés mikor magunk mögött hagyjuk ezt a tapasztalást, ezt a világot.

Te vajon milyenné teszed a kettő között kitöltendő lélegzetek minőségét?

Örömteli meglepetésekkel fűszerezett felsóhajtásokat, a teljes elfogadás és belemerülés vágyával átitatott tartalmas belégzéseket és a szükségtelent, megértő szeretettel elengedő kilégzéseket kívánok a következő találkozónkig!

Szeretettel:
Viki

ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban:   itt

Már nem szeretném az életem eseményeit előre tudni. A jövőmmel kapcsolatosan érzett, gyomromban bejelző félelem érzetek tünedeznek mert felismertem hogy nem találhatom meg a keresett lelki békém azzal, ha teljesítek. A magamban és másokban szüntelen felmerülő, újabb igényeknek való örökös megfelelési kényszer az ami a belső nyugtalanságom hozta, amiből ez a félelem táplálkozott.

Az életem eseményeinek egyre tudatosabb teremtőjeként és megfigyelőjeként csodálatos folyamatok kibontakozásának vagyok a tanúja. Megfigyeltem például, hogy a tanítások mindig akkor jönnek amikor a legkevésbé számítunk rá és mégis mikor a leginkább fel vagyunk rá készülve. Persze nehéz ezt sokszor észrevenni amikor olyan események láncolatát tapasztaljuk amelyek minden tartalékunk felemésztik és minden szellemi és lelki erőnk próbára teszik. Mégis mikor az ember visszatekint ezekre az időkre az életében minden bizonyossággal tudhatja azt, hogy ezek nélkül az események nélkül nem lehetne ott ahol van! Hiszen sok esetben a gondosan őrzött tartalékok nem mások csak kacatok. Szokások és kényelmek, amelyekhez makacsul ragaszkodunk.

Észre vetted már a természetet járva, hogy a legcsodálatosabb helyek mindig elrejtve és nehezen megközelíthetően bújnak, úgy, hogy sokszor azokat véletlenül találhatjuk csak meg? Épp úgy mint a mindannyiunk által áhított szebb és jobb valóság. Amelynek az elérésében nem az akadályoz meg, hogy az ködbe veszően elérhetetlen, hanem az, hogy félelmeinkre és kétségeinkre hallgatva hagyjuk magunk eltéríteni. Nem az események mivolta a rémisztő, hanem azzal szembesülni, hogy gyávák vagyunk az úton járni amin az ösvényt nekünk kell kitaposni.

A tavalyi év számomra az áramlás élmény megtapasztalását és annak felvállalását hozta. Valahogy minden felismerés, véletlen egybeesés és találkozás élménye azt sugallta, hogy tanuljak meg áramolni az eseményekkel. Az áramlással való ismerkedésem vezetett el oda, hogy megismerjem azokat a belső akadályokat és falakat, amelyek mindeddig gátoltak abban, hogy valóban áramolhassak. Így jutottam el ide. Ebbe a végtelenül szabad és tágas belső térnek a megélésébe, ahol elvárásommal ellentétben a végtelen szabadság érzete, nem elsősorban boldogsággal, hanem rémülettel és szorongással töltött el. Ráébredtem, hogy milyen fontos számomra az, hogy jól látható körvonalak vegyék körül próbálkozásaimat mert a védelem érzetével társítottam azokat.

A teljesítés vágya is egy ilyen szabályosan és határozottan meghúzható körvonalat teremtett terveim és álmaim megvalósításának ügyében. A felismerés, hogy a teljesítés kényszere, nem más mint arrogancia, kényelmetlenül érintett. Pedig ez így van. A feladataink elvégzése felett érzett diadalomittas öröm, nem más, mint az a vágy, hogy saját eredményeinkkel kérkedhessünk. Öltöztethetjük bármilyen köntösbe, napi teendőink végezhetjük a legáhítatosabb és legjobb ügy szolgálatának álcájába csomagolva, tévúton igyekszünk előre. Hiszen minden törekvésünk átjárja a spirituális büszkeség. Elhiteti velünk, hogy mi jobban tudjuk. Az “én” kerül előtérbe aki minden erejével azon van, hogy irányítson. Fel sem tűnik neki, hogy ezt egyedül, kínlódva, emberfeletti próbálkozásokkal teszi.

Engedd el a kritikus elméd az intellektusod utasításainak való megfelelés kényszered és hagyd, hogy egy lágyabb és támogatóbb erő vezethessen! Ne osztályozd a tapasztalataid milyenségét, fogadd el inkább a benne rejlő tanításokat. Ismerd fel, hogy minden megélt esemény által gazdagabb és bölcsebb lehetsz. Ismerd fel, hogy minden eseménye az életednek támogat és terelget afelé a felismerés felé amit olyan nagyon keresel!

Vedd észre, hogy az alázat megszületésével, megszületik benned a tér. És ez a tér nem szétszór, hanem összekapcsol. Felismerheted, hogy sosem vagy és hogy sosem voltál egyedül! Hagyd hát, hogy a téged körülvevők támogassanak és cserébe te is támogasd azokat akik a te segítségedre szorulnak! Mindannyian tanulók és tanítok vagyunk! Nincs kivétel. Mindannyiunk feladata az, hogy megismerjük és megosszuk az igazságunk és a megélt tapasztalatainkból származó a bölcsességünk. Tedd meg hát te is a magadét. Ne félj, ne rettegj. Csak tedd a dolgod. Minden más magától a helyére kerül majd.

Namaste,
Viki

ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Az elmúlt évet azzal zártam, hogy visszatekintettem a mögöttem álló évre. Ezt az újat pedig igyekszem úgy kezdeni, hogy határozott irányt adok neki szándékaimmal. A határozottság milyensége azonban egészen más jelleget öltött bennem. Határozottságom egy olyan belső erőnek tapasztalom, ami nem az akarásból, hanem az elengedésből nyeri hatalmát. De hadd magyarázzam meg neked, hogyan értem mindezt!

Múlt év végén, az előző cikkemben írtam arról, hogyan hangolódtam az ünnepekre. Az elmúlt hetek alatt lehetőségem nyílt arra, hogy megfigyelhessem azt, hogy milyen áldásos hatással volt rám az, hogy igyekszem lassítani. Hogy igyekszem elengedni azt a belső kényszert, hogy megpróbáljam befolyásolni a dolgok kimenetelét.

Azt gondoltam magamról, hogy hosszú évek jógával töltött ideje után nem lesz gond számomra az elengedés. És aztán magamat megmosolyogva tapasztaltam azt, hogy a tudatos szándékkal igyekvő elengedés, milyen nehezen is megy. Hogy mennyi ellenállást vált ki belőlem. Mennyi lázadást, sokszor olyan formában, hogy csak napokkal később veszem azt észre, hogy itt és ott beragadtam és ismétlem régi berögzött szokásmintáim, ahelyett az irány helyett amit magam elé tűztem.

Amióta igyekszem több odafigyeléssel élni az életem az is fontossá vált számomra, hogy azt is tudatosítsam magamban, hogy a lelki békém egyik sarkpillére az, ha magamnak igyekszem megfelelni és nem másoknak. Azonban személyiségemből adódóan rá kellett arra is döbbennem, hogy a legkomolyabb korlátozásokat nem mások szabják nekem, hanem én magamnak. Az örökös megfelelési kényszer, a világ ellentétekben való szemlélése szélsőségessé tett.

Szeretem a jógám párhuzamba vonni az életem eseményeivel, mert elég nyilvánvaló az, hogy ahogy az ember a szőnyegen viselkedik, megrögzőttségei, gyengeségei és erősségei, mind fizikailag mind szellemileg nagyon hamar szembesítik azzal mi az amit magáról hisz és hogy ki valójában. Akárcsak a Hatha jóga elvei, amikhez oly sok idő kellett hogy helyesen tudjam értelmezni. És persze még most sem biztos, hogy a végén járok! De az biztos, hogy ma már képes vagyok látni a végletek közt a finomhangolásokat.

Azt, hogy ahhoz, hogy valami könnyedén menjen, az kell, hogy azt megelőzze a kitartó, türelmes munka. Az, hogy egy-egy ászana kivitelezése stabil legyen, ahhoz hosszú évek állhatatos gyakorlása kell. És ahhoz, hogy az ember áramolni tudjon a statikus pózok között – mind a szőnyegen, mind azon túl – képesnek kell lennie arra, hogy időről-időre benne maradjon egy-egy ászanában, bennragadjon, rostokoljon, vesztegeljen egy-egy élethelyzetben mindezt azonban ne menekülési szándékkal és tagadással tegye, hanem elfogadással.

Vagyis ahhoz hogy harmóniába kerüljünk mind önmagunkkal mind a környezetünkkel el kell viselnünk és meg kell hogy éljük a káoszt magát is.

Az elmúlt években sok nehéz helyzetet hozott számomra az élet. Tanított az elengedésre. Elvett tőlem olyan dolgokat, körülményeket és személyeket, amiket nem szívesen adtam. És most, hogy visszatekintek, meglátom mindennek a nagyszerűségét. Azt, hogy milyen szeretettel és megértéssel támogatott is a sorsom afelé az ember felé, akinek ma mondhatom magam.

Az elmúlt években nemcsak az önmagamba tekintéssel igyekeztem növelni ismereteim magamról, hanem azoknak az „árnyékoknak” a megismerésével is amiket magam köré vetítettem. Megfigyeltem azokat az árnyékaim mint a be nem tartott ígéreteim, az indulatos szavaim, a kritikusságom, a félelmeim vagy az önös érdekeim szem előtt tartása. És aztán időt szenteltem arra is, hogy észre vegyem azt, hogy ezek az árnyékok vajon hogyan tükröződnek vissza az ismerőseim, a barátaim és a szeretteim életéből rám.
Ahogy egyre mélyebbre barangolok az önmegismerés tekervényes ösvényein felfedezem, hogy mindig szükség van egy kicsivel több bátorságra és egy kicsivel több fényre az úton, hogy továbbhaladjuk azon és hogy ne forduljuk vissza. Talán épp ezért kelt bennem a vágy, hogy ebben az évben olyan irányokat szabjak az életemnek, amelyek majd arra visznek és olyan sebességgel, ahogy az rendeltetett. Innen hát az a határozottság ami azt döntette el velem, hogy ebben az évben ellentétesen az előzőekkel már ne igyekezzem irányítani életem eseményeit olyan nagyon.

Beláttam ugyanis, hogy erre nincs befolyásom. Azt teszem, hát amire viszont van. Azt teszem amit a bölcsességem súg. Mélyebbre ereszkedem és az elmém teréből, az intellektusom kormányzása helyett hagyom inkább, hogy az intuícióm vezessen. Igyekszem visszahúzódni abba a térbe, ahol nem számít az egyéni érdek. Visszahúzódni abba a térbe ahonnan tisztán láthatom azt, hogy mi a lényeges és mi nem az. Visszahúzódni oda, ahol van értéke újra a kimondott szónak. Teret engedek a kreatív áramlatoknak és annak, hogy arra vigyenek amerre vinni szeretnének.

Igyekszem kitörőlni a szótáramból a jót és a rosszat, mint két szélsőséget, és helyette finomítani az érzékelésem, hogy képes legyek meglátni az árnyalatokat. És később talán majd a színeket is.

Ne érts félre nem vagyok elkeseredett, vagy megkeseredett. Könnyeim gyakran hullanak mostanában, de ez nem azért van, mert szomorú vagyok, hanem azért mert nem állok többé ellen a testem késztetéseinek. Megfegyelmeztem már annyira, hogy tudjam bízhatok benne. Mostantól megengedem hát a testemnek, hogy kommunikáljon velem és hajlandó vagyok meg is hallgatni. Ha sírni vágyik engedem, hogy sírjon, – mert tudom a valódi érzésekből származó könnyek gyógyítanak. Ha kacagni vágyik engedem, hogy kacagjon – mert tudom az őszinte feltörő örömnél nincs értékesebb gyógyír. És e kettő szélsőség közt megengedem a testemnek és a lelkemnek is, hogy a fent és a lent között minden magasságot és mélységet megéljen, valóban átéljen. Nem félek már attól hogy mit találok a mélyben vagy a magasban vagy e kettő között.

Megtanultam bizton megállni és figyelni akkor is és ott is ahonnan azelőtt menekültem.

Kívánom neked is, hogy megtaláld a saját gyógyírjeid. Hogy ne félj kikísérletezni azokat és hogy jobban higgy saját gyógyító erőidben mint bárki máséban magadon kívül.

Szeretettel ölellek,
Viki

 

ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Az év vége felé járva szokásommá vált, hogy visszatekintsek az elmúlt évre. Kíváncsi szemlélődéssel megfigyeljem azt, hogy az év eleji szándékaimból mi és mennyi valósult meg és nem utolsó sorban hogyan?

Sok éven át egy-egy új naplóm elejére, egy inspiráló idézetet választottam, idén azonban azt figyeltem meg, hogy a képek, az intuitív kifejezésmód az ami érzésem szerint jobban ki tudja fejezni azt azt üzenetet amit felszínre kell hoznom, vagy meg kell élnem. Az idei év elején tehát a naplóm elejére egy kutat rajzoltam. Nem igazán gondolkodtam a jelentésén, csak egyszerűen megjelent bennem egy kút képe, és én pedig nagy odafigyeléssel és kreatív szárnyalással, teljesen elveszve az időben és a folyamatban lerajzoltam azt.

A jóga és az egyre gyakrabban megélt és kifejezett kreatív munka vezetett arra rá, hogy van bennem egy érzékeny kis műszer, ami jóval bölcsebb és előrelátóbb, mint a nappali logikus elmém.

Az elmúlt évben jelentősen finomodott bennem ez a kis műszer. A jógaforma maga, és az elmúlt évek képzései amiken átestem, mind-mind a férfiasabb energiák és személyiségjegyek megerősödését hozta számomra. Több céltudatosságot, logikát és kitartást. Minden olyan tulajdonságot, amikkel ebben a világban jól érvényesül az ember. Mielőtt azonban teljesen elkényelmesedtem volna helyzetemben felmerült bennem, hogy vajon valóban erre van szükségem ahhoz, hogy boldogabb és teljesebb életet élhessek?

Tanított és terelt az utam nap-nap után afelé a megélés felé, hogy megtapasztalhassam, hogy mi van az érem másik oldalán? Tudod ott ahol a káosz, a kiszámíthatatlanság és a lineáris, ok-okozati gondolkodás és ismeret teljes hiánya tapasztalható! Hát itt vagyok én most, így alászállva képzeletbeli kutam mélyén! Saját hiedelmeimmel ellentétben azonban, meglepetésemre valójában jól érzem itt magam. Az életemet irányító erőknek nem az önös akaratom tekintem többé, hanem abban a magasabb szándék kibontakozását engedem megnyilvánulni.
Manapság az életemben a véletlen egybeesések, találkozások és felismerések mindennaposak. Talán épp ezért kezdtem el a dobozon kívül gondolkozni, volt merszem alászállni a bennem lévő kútba. Ez volt az ajtó, a belépési pont az év kezdetén és most az év vége felé érve, dolgozva a belső szimbólumaimmal azt figyeltem meg, hogy a kutam fává változott, egy olyan fává, aminek a gyökerei mélyre nyúlnak, a törzse erős és hajlékony, a lombozata pedig dús és élettel teli.

Hálás vagyok a tradíciónak ami idáig vezetett. Izgatottan figyelem azonban annak a szükségességét, hogy elengedjem az eddigi szabályokat és igazságokat, hogy helyet adjak az újabbaknak. Tapasztalatom szerint el kell távolodnunk az ismertnek hit dolgoktól ahhoz, hogy képessé váljunk arra, hogy aztán egy nap azt más szemmel legyünk képesek látni. Hogy aztán azt, úgy ízlelhessük meg, hogy a benne találtak új felismeréseket hozhassanak, nem pedig a megszokás keserű fásultságát és szürkeségét.

Ahogy a természet lassan lekopaszodik, bennem is felébred az igény, hogy leegyszerűsítsem az életem. Így Advent heteiben megszületett bennem az igény arra, hogy lassítsak és a szándék, hogy lehetőséget is teremtsek erre. Elkezdtem tudatosan átcsoportosítani a tenedőim és megint örömmel köszöntöttem a kívánságomat támogató véletlen egybeeséseket. Ezekben a napokban sokkal többet naplózom, sokkal többet vagyok magammal, a reggeli ébredésem után hosszabb ülőmeditációval kezdem a napjaim. Használom ezt arra, hogy teret teremtsek arra, hogy meghallhassam intuícióm szavát. Igyekszem kifejleszteni magamban azt az éberséget és tudatosságot, hogy képes legyek a megérzéseimet jól használni. Akkor és ott, amikor felbukkannak figyelmet szenteljek nekik.

Újabb komoly belső munkába fogtam, mégis a belső folyamataimból kevés látszik. A mindenekfelett szükségesnek érzett önigazolási késztetéseim azonban egyre csitulnak. Elkezdtem visszavonni a figyelmem a láthatóból a láthatatlan felé és boldoggá tesz az, hogy érzem a bennem mozgó áramlatokkal együtt és nem azokkal ellenben mozgok. Elengedtem a heti rendszerességgel írott blogjaim és ehelyett a felszabadult időt arra szánom, hogy hagyjam leülepedni és kikristályosodni az elmúlt évben elvetett kitartó és következetes fáradozásaim.

Ahogy napról-napra közeledünk Karácsony felé, és lépdelünk egyre mélyebbre a téli hidegbe, és ahogy a fák egyre kopaszabbá válnak, úgy engedjem én is meg magamnak lassan, fokozatosan, hogy elszunnyadjanak bennem az aktív folyamatok. Az akarás elengedésével teret szabadítok fel szívem vágyának, és hagyom hogy a természet folyamatai hangoljanak finoman. Most visszavonom egom vezető beosztását és az egyeduralmat a szívem központjába helyezem. Hagyom, hogy a szívem mindent magába ölelő teljessége teret nyisson az új felé. Tabudöntögető időket élek meg önmagamban, a valóság átlátszóvá vált, akár a tükör az Alice a Csodaországban című mesében. Valójában ez is egy “Hallelúja pillanat”. Már nincs bennem semmi kétség afelől, hogy mi lehetséges és mi nem.

Szívmelengető fényekkel teli Karácsonyt, boldogító felismerésekkel teli Új Esztendőt és áldott csodavárást kívánok neked!
Szeretettel:
Viki

ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Sokan kérdezték tőlünk miért jöttünk haza, mikor tavaly végre hazaköltöztünk 9 év távollét után. Nehéz volt válaszolni a kérdésre, mert nem volt rá ésszerű magyarázat, csak annyi, hogy ez volt a következő lépés amit mindketten érezünk, hogy meg kell tennünk.

Aztán ahogy elkezdtek telni a napok, hetek, hónapok – kristályosodott ki, hogy miért vagyunk itt ebben az országban, ebben a környezetben újra. És ez a család. Talán túl egyszerűen hangzik sokaknak, én magam sem hittem volna el, hogy egyszer ez lesz a legnagyobb húzó erő az életemben. Ez amitől amióta az eszemet tudom menekültem. Elköltözni, világot látni, bizonyítani, hogy nekem is megy, hogy egyedül is megy – volt sokáig az ami meghatározta a döntéseim. Aztán egy reggel felébredtem és rádöbbentem, hogy mindaz ami után futok az már most az enyém.

Sokan mondják, hogy külföldön érzi meg az ember igazán mi az a haza szeretet. Nem szeretek nagy szavakat használni, de ez a legmegfelelőbb itt most, mert mi más ha nem az anyaföld szeretete és vonzása az ami megnyilvánul az emberben amikor hallja nemzete himnuszát és kicsordul egy könnycsepp a szeméből? Nem szeretek politizálni ez távol áll tőlem. Nem is értem, csak azt érzem, hogy mennyire különleges és szent az a kapcsolat ami mindannyiunkat összeköt a hellyel ahol születtünk, a földdel amiből és ami által formálódtunk. Az emberek által akik legközelebbi családunk tagjai. És nem csak az élők de azok is akik nincsenek már.

Az elmúlt napokban ahogy a temetőket jártam ez még inkább megerősödött bennem. Mikor a sokk, a fájdalom enyhül amit szeretteink elvesztése kelt bennünk nyilvánvalóvá válik az, hogy fizikai jelenlétük hiánya nem lényük eszenciájának a hiányával egyenlő. Aki figyel, rendszeresen kap jeleket, sokan beszélnek erről, de amíg magad meg nem tapasztalod kineveted vagy félreérted őket.

Édesanyám sírjához bandukolva ebbe az idézetbe futottam Jókaitól:

“Ami bennem lélek veletek megy ott fog köztetek lenni,
Mindig megtalálsz virágaid között mikor elhervadnak,
Megtalálsz a falevélben mikor lehull,
Meghallasz az esti harangszóban mikor elenyészik,
S mikor megemlékezel rólam mindig arccal szemközt fogok állani.”

Ahogy olvastam lassan, komótosan, minden szót megízlelve, hírtelem megéreztem ez az ő üzenete nekem. Ott van ő velem, mellettem, minden fontos sarokkőnél az életemnek ahogy tinédzserkoromban ígérte azt nekem.

Hogyan is tudnánk jobban szeretni, jobban tisztelni akkor és addig amíg velünk és mellettünk vannak azok akik számítanak? Miért van az, hogy sokunk a veszteségből, a kudarcból, a csalódásból tanul igazán? Miért a hiány érteti meg velünk az élet szépségét és teljességét? Mi történne megéléseinkkel vajon, ha nem minősítenénk, hanem csak megélnénk, érzékelnénk, tisztán éreznénk azokat? Vajon mi történne akkor, ha elengednénk hiedelmeink elsősorban magunkkal kapcsolatban, hogy mire igen és mire nem vagyunk képesek?

A látszólag értelmetlen gondolat- és emlék-kuszaság lassan összeáll bennem. Őseim, elsősorban női rokonaim életének felidézése, döntéseik következményeinek megértése, a kívánható legnagyobb ajándék számomra.

Minden eddigi tapasztalatom afelé vezet, hogy az önismereti munka – a jóga különböző útjainak felfedezése – minden ember életében szükséges. De nemcsak önmagunk megismerése, hanem annak is az ismerete, hogy honnal jöttünk és hogy merre tartunk. Az ébredéssel jár a felelőségvállalás és ezzel pedig az, hogy már nem engeded magad sodródni. Felelőségteljesen, őszintén vállalod amit tenned kell és nem pedig azt amit elvárnak tőled. Ez a legnagyobb gazdagság a legvégső szabadság.

Mindaz amit megélek, színezi, kiteljesíti és valóságossá teszi az én jógám.

A jóga számomra a zűrzavarból kivezető út.
A jóga szeretet, barátság, kapcsolat.
A jóga tisztelet, alázat és megértés.
A jóga élettapasztalat.
A jóga veszteség és öröm, elengedés és megtalálás.

Gyakorold te is a szőnyegen és azon túl!
Namaste,
Viki

ez a cikk elérhető audio formátumban az Inspiráció Rádióban: itt

Egy tanító azt mesélte nekem egyszer, hogy a környezet amiben élünk egy mandalához hasonlatos. Szíve van, amiből erővonalak támadnak és kapcsolják össze azokat az egyes részletekkel. Mindennek megvan a maga helye benne, a maga rendeltetése és egyben üzente. Helyesen értelmezni azt azonban csak az tudja, aki az ahhoz méltó tisztelettel és megértéssel képes közelíteni.

A mandala amiben jelenleg élek és teremtek magam köré annak erőközpontjában belső kreativitásom megélése foglal helyet. Női erőim kibontakoztatásának egyre sürgetőbb hívása ez bennem. Annak felismerése, hogy minden azzá lesz, aminek én látni vágyom. És minden olyan mértékben van segítségemre ebben a folyamatban amennyit én engedek.

Igyekszem hát a kellő tisztelettel és megbecsüléssel megilletni a környezetet amiben élek. Reggeli gyakorlásom része az, hogy gondozom a növényeim és minden nap friss virágot teszek az asztalomra amelyen dolgozom. Élvezettel töltöttem el az elmúlt nyári és kora őszi hónapokat azzal, hogy mindenhová biciklivel jártam és ezzel a városnak is egészen más arcát ismerhettem meg. A betontengerből hirtelen kiviláglottak az áldott árnyat adó fák, a sokezernyi színben pompázó nyári virágok, majd a forró napsütéses napokat idéző őszi levelek sárgától a bíborvörösön át a bársonyos barnáig sziporkázó árnyalatai.

A napi ászana gyakorlásom, mozgás meditációim és kontemplációs gyakorlataim során ébredtem rá teljes bizonyossággal, hogy mindannyiunkban létezik egy mag, mely érintetlen marad a változás törvényeitől. Ez az a belső fény, amely megszületésünkkor olyan áthatóan és megcáfolhatatlanul ragyog át minden kétségen. Ez az a belső fény amivel kapcsolódhatunk jóga-gyakorlásunk során.

Én azonban a jóga állapotát meglepő módon vagy épp nyilvánvalóan nem a szőnyegen lelem meg sokszor a legkönnyebben, hanem a kreatív önkifejeződés valamely formájában. Az intenzív belső munkának a folyományaként ébredtem rá arra hogy a megismerés vágya, a kíváncsi fürkésző, nyitott rácsodálkozás a világ dolgaira az ami gyermekként oly nagy segítségemre volt abban, hogy ismereteim bővülhettek. Az egyik nap még lehetetlennek minősülő készség másnapra mindennapos eszköztáram része lehetett. Mindannyiónk életében volt idő amikor nem létezett lehetetlen számunkra. Vajon hol és mikor veszítettük el ezt a bizonyosságot a csodavárásban?

Az elmúlt pár hónapban többször is áttekertem a Lánc hídon és megcsodáltam az alatta sebesen folyó Dunát. Élveztem a napfelkeltét a Halász-bástyáról és elmerengtem azon, hogy milyen különleges és egyedülálló is ez a város – ez a mandala – amiben élhetek.

Pár hete újra a híd Pesti hídfőjéhez vitt az utam és ahogy az oroszlánokat szemléltem a hídfőn eszembe jutott a történet, amit még Édesanyám mesélt róluk, hogy hiányzik a nyelvük. Akkor jutott eszembe, sokáig én is olyan néma voltam akár ezek az oroszlánok, ezen a reggelen azonban sikerült megértenem, hogy mekkora erő is rejlik a csendben. Benne van a legtöbb szabadság és lehetőség. A csend szent hely, ahol gyógyulás és erő lakik. A döntés mindig a mi kezünkben van, hogy hagyjuk-e hogy az üzenetünk alakot öltsön és nyomot ejtsen a csöndön, vagy sem.

A HÁLA az ami a legkönnyebben visszavezethet minket belső erőközpontunk terébe. Az, ha képesek vagyunk gyakrabban használni azt a szót hogy “köszönöm” és azt komolyan is gondolni.

Ezzel a szóval és érzéssel sétáltam én át a Néma Oroszlánok Hídján az egyik nyári kora reggelen: sokadszorra valahogy mégis először. Hiszen akkor a napfelkelte első sugarai alatt valami megújult bennem, mert képes voltam letenni egy szükségtelen belső terhet az egyik oldalon. Az arcom a Duna felől érkező hűs szellő felé fordítottam a híd közepére érve és hagytam, hogy elvigye kétségeim még bennem rekedt maradványait.

A hídon való átkelés – legyen az a híd valós vagy épp elképzelt – csodálatos gyakorlat. Annak felismerése, hogy minden pillanat elszalaszthatatlan lehetőségek sokaságát tartogatja számunkra. A mandalánk belső és külső tere harmóniában és pontosan megszerkesztett összhangban áll. Lehetőségünk van benne és általa alakulni, töltődni, gyógyulni. Egy frissítő mély kilégzést elengedni és egy-egy szent pillanatot, értékes emléket a szívünkbe zárni.

Csodás őszi elmélkedést és átkeléseket nektek is!

Namaste,
Viki

 ez a cikk elérhető audio formátumban: A Soundcloud csatornámon: itt

Ha ismersz tudod, hogy szenvedélyesen szeretek írni. Nem volt ez mindig így, legfőképpen akkor nem, amikor 1988 nyarán Édesanyám megajándékozott első naplómmal (a képen a nagyobbik!) és azt mondta, a nyáron minden nap írjam le bele mi történik velem, hogy amikor nyaralok is és nem vagyok vele aztán ő elolvashassa azt, hogy mi történt velem. Emlékszem nagyon zokon vettem ezt az ajándékot, nagy kiszúrásnak véltem. De jellemzően rám, igyekeztem szót fogadni és nekiálltam.

Életem első naplói a képen

Közbevetem itt ebből a távlatból visszatekintve, hogy nem ez volt az első alkalom és az egyetlen, amikor olyan kihívással szembesített Édesanyám, ami elsőre a nyomorúság érzetét keltette bennem. Félelmeket (a teljesítés kényszere miatt) és a lázadás forrongó nyugtalanítását (hogy miért is kell ezt nekem most?). És természetesen nem az első és az egyszeri alkalma volt ez sem annak, hogy ott ahol megtorpantam a legnagyobb kincsre leltem.

Azt mondják az Anya az első és a legfőbb tanító. És én igen szerencsésnek mondhatom magam ezen a területen, hiszen nekem egy olyan jutott, aki nem hagyta, hogy félvárról vegyem a tanulmányaim vagy hogy feladjam a cél előtt, amikor a legnagyobb és áthághatatlannak tűnő akadályok előtt álltam. Máskor meg olyan jó érzékkel felismerte, hogy valamit engednie kell, hogy abba hagyjak vagy változtassak a megszokotton, különben tönkre tett volna az. Kiváló kormányosa volt életemnek addig a pontig míg önállóvá nem váltam és afelé a belső cél felé, hogy életre hívjam magamban én is azt az ősi tudást amivel ő is kapcsolatban volt.

Igen az intuícióra célzok, arra a testérzetre amit úgy fejezünk ki, hogy “a zsigereimben érzem”. Ez az az érzék, az a bizonyos hatodik, amire sokan legyintenek és életkoruk számának növekedésével bizonyosan el is veszítik sokan azt. “Hiszen hogyan boldogulhatna az ember az életben, ha mindig azt csinálja amihez kedve van?” – Nevelik belénk ezt a valósnak tűnő képzetet, és mi hiszünk benne. Én legalábbis sokáig hittem benne. Egészen addig míg az életem eseményei meg nem cáfolták azt. Ez a bizonyos cáfolat nem egyik napról a másikra ért utol, – bár akkor úgy tünt – hanem hosszú évek kitartó belső munkájának eredményeképp. Aminek nagy része az írásnak volt köszönhető.

Új-Zélandon írott naplóim egy része

Tavaly mikor nekiálltam össze-szerkezteni a Szembe fordított tükrök  című könyvem eszembe jutott a napló amit kisiskolás koromban írtam. Kutattam és kerestem, de nem találtam meg. A héten megint eszembe jutott, és ezzel együtt egyszercsak megleltem ott, ahol azelőtt is kerestem, mégsem találtam! Most volt itt az idő, hogy múltam egy újabb darabkája a helyére kerüljön.

A legszívderítőbb olvasmány volt, egy újabb sorsdöntő fordulat abból a szempontból, hogy szolid választ és bizonyítékot kaptam életem döntéseit illetően. Bizonyosságot azzal kapcsolatban, hogy az elveszettnek tünt hatodik érzék él és lüktet bennem. Vezet és támogat, akkor és ott és mindig amikor csak szükségem van rá.

Naplóimat forgatván, át és újra elolvasván az is ledesztillálódott bennem, hogy a leghasznosabb olvasmány amit tanulmányozhatunk az a sajátunk. Annak a belső könyvtárnak a felkutatása és könyvei lapjának lapozgatása, amit mi magunk írunk.

Hadd osszam meg veled, hogy mit fedeztem fel tíz éves önmagam és a mostani között! Azt, hogy mennyivel közelebb voltam akkor ahhoz a bizonyos elvhez, amit a jóga útjára való lépésem óta, az elmúlt közel húsz évben szenvedélyesen kutatok!

Hát nem csodálatos? Egy újabb bizonyíték azzal kapcsolatban, hogy mennyi humor és napfény szorult abba aki életünket terelgeti!

Az életünk kezdetén valójában birtokában vagyunk mindannak amire később szükségünk lesz. Ezért mondják azt, hogy az élet egy ajándék! Nem kell mást tennünk csak felfedezni és megtanulni használni azokat a készségeket amik bennünk rejlenek. S ha közben megtanulunk – elengedni, megengedni és feladni önös akaratunkat, nem ártani és áramlani azzal ami van, nem boncolgatni azt, hogy ki a hibás, a bűnös, vagy a felelős egy kudarcért, épp úgy ahogy nem fitogtatni azt sem, hogy ki a kitüntetendő egy sikerért: – felismerjük majd, hogy az ami létrejön az mind csapatmunka volt! Bármi legyen is az eredmény, az a körülmények, mi magunk és a körülöttünk lévők döntéseinek eredménye. Az egyén nem más mint alkotórész (csodaszép magyar szó! alkotó rész) egy végtelenül zseniális, teremtő képzelet nagyszabású művében. Az élet ami körülvesz, telve van egymásba nyíló üzenetek láncolataival. Másokéval és a miénkkel is. Vajon te elmondod-e a tied?

A tapasztalás mesés lehetőségei kecsektetnek. S ahogy az élet ajándék, annak minden napja az! Éld hát meg mindegyiket jól, kezdve a mával! Ismerd fel a lehetőségeid, alakítsd őket a kedvedre, élvezd, formáld és aztán szeretettel ajánld fel bölcsességed a közösbe. Épp úgy, ahogyan azt az előttünk járó bölcsek is tették.

Szeretettel: Viki

Jelenlegi naplóim