Kitekintő

Sziasztok!

A múlt hét csütörtöki cikk elmaradt, mert nálunk vihar tombolt, aminek következményében a wi-fi dobozunk megadta magát. Ebből kifolyólag 4 napig nem volt Internetünk. Nem először fordul azonban velem elő, hogy egy elsőre bosszantó esemény egy láncolatot indít el, aminek a vége valódi áldás lesz. Így volt most is.

Miközben kint tombolt az eső, vad dörgéssek és villámok kíséretében, úgy döntöttem nem erőltetem a számítógépen való munkám, inkább kikapcsolom azt. (Amit persze időben tettem meg, mert nem sokkal utána csapott be hozzánk a villám, a fent már említett “drámai” következményekkel.)

Amikor becsapott a villám, megszólalt a csengőnk. Kezem-lábam remegett úgy megilyedtem. Nem sokkal utána azonban mintha valami különös erő kerített volna hatalmába és a könyvespolcomhoz vezetett. Mintha előre elterveztem volna, úgy vettem le róla egy könyvet amit az Édesanyámtól kaptam tinédzser koromban. – Még mindig emlékszem a csillogó szemére, ahogy elragadtatva beszél a könyvről, arról hogy neki milyen nagyon tetszett. Sok könyvet kaptam így tőle, sokat el is olvastam, de ez valahogy elmaradt. Talán nekifutottam egyszer, de pár oldalon túl nem jutottam vele sokra. – Épp ezért, tudatos elmémmel nem is értettem mint keresek én most itt és miért épp pont ez a könyv, amikor annyi más van amit szeretnék olvasni. De ezen a futó gondolaton kívül nem volt más, csak a pillanat elragadtatása. A háztetőn ütemesen doboló eső zaja és mégis végtelen csend.

IMG_1790Ezzel a belső kiüresedéssel indultam neki az első soroknak. Amik aztán úgy magukkal ragadtak, hogy az elkövetkező három napban le sem tudtam tenni a könyvet. Ez egy két kötetes könyv és mikor már vagy a feléhez értem kezdtem el gyanakodni, hogy talán én most a második kötetet olvasom. De nem bántam, úgy gondoltam, oka van ennek és olvastam tovább. Mikor befejeztem már éreztem, hogy valami különleges ajándékot kaptam én akkor vagy két évtizede a kezembe Édesanyámtól, amin mégis volt egy időzár.

Általában úgy olvasok, hogy a kedvenc részeket kijegyzetelem a könyvből és ennél a könyvnél sem volt ez másként. Azzal a különbséggel, hogy rendszeresen éreztem azt, hogy a jelenleg bennem élő kérdéseim, amelyek még csak épp fogalmazódnak – kerülnek sok esetben megfogalmazásra és megválaszolásra ebben a könyvben. Azt a csodálatos párbeszédet tapasztaltam meg, amit az író érezhet, mikor a könyvén dolgozik. Mintha az én szemem előtt került volna a történet sorról-sorra a papírra.

Így bomlott ki és még bomlik is ez a különös időzár, ami a könyv üzenetét őrizte nekem mostanáig. Jelenleg az első kötet felénél tartok. És akkor most el is árulom mi is ennek a könyvnek a címe: A Nap Szerelmese: Dallos Sándortól. (Második kötet, amit én elsőre olvastam: Az Aranyecset).

A könyv Munkácsy Mihály életéről szól, mégpedig olyan stílusban megírva, hogy az ember azt gondolja, hogy az író személyesen ismerte és végigkövette nagy festőnk életét.

A könyvet olvasva rengeteg felismerés ért annak kapcsán, hogy mi is ez a kreatív alkotó folyamat, hogy a géniusz ott él mindannyiónkban de csak kevésben van annyi kitartás és bátorság, hogy ki is fejezze azt. Hogy az elsőre lehetetlennek látszó, sőt mondhatni kivitelezhetetlen munkába belefogjon és nem hogy csak végigcsinálja azt, hanem olyat alkosson ami egyedülálló és zsenialitása minden időn átragyog.

Arra a sürgető hívásra is kaptam válaszokat, ami egészen kisgyerekkorom óta bennem lobog. A miértekre és a hogyanokra, amiket oly rendszeresen felteszünk magunknak és a környezetünknek és amelyekből olyan sikeresen kinevelnek minket.

Azt is megértettem, hogy mi a különbség a gyermeki lelkesedés és a gyerekesség közt. Míg az első elvezet és megtart a kreativitás lágjában, addig a második elherdálja azt. Míg az első tudja, hogy önnön fényének megtalálása és annak kifejezésre juttatása mindenek fölött álló elsődlegességet kell hogy élvezzen, a második követel, hisztizik és reklamál, ha valami balul sül el. Míg az első hajlandó kísérletezni és képes elhagyni az elhasznált idő vagy energia inkább önös érdekekre való felhasználását, a másik azon bánkódik, hogy nincs elég ideje, ereje, vagy tehetsége az álmaiért tenni.

És azt is megértettem ezzel, miért mondta olyan sokszor rám Édesanyám, hogy idealista vagyok. Ez így van. Keresem a jót, az örökölt jót mindenkiben, mert tudom, hogy ott van.

Jó keresgélést nektek is, és ha újabb eső vagy esetleges áramszünet lepne meg titeket, gondoljatok erre a könyvre! Érdemes.

Namaste,
Viki

Minden és Mindenki EGY

A következő könyvek amelyek nagy hatást gyakorolt rám: A Sirály, az Illúziók és a Minden és Mindenki EGY voltak, Richard Bach könyvei. Azért szerettem bele ezekbe a könyvekbe, mert nagyon megtetszett az író fantáziaviága. Az ahogy képes vegyíteni  a könnyed humort a mély bölcsességgel és életismerettel.

waiheke airplainBach pilóta volt, akárcsak Exupéry a Kis herceg írója. Egy időben magam is vágyakoztam megtanulni repülőgépet vezetni, talán ezért is vonzódtam a könyveikhez. Ennek a tudománynak a megszerzése egyenlőre még elmaradt, de a csodálatom és lelkesedésem nem múlt el a repülés élményének megtapasztalása felé (még több harmic-sokórás repülőutak után sem). A szívem mindig nagyot dobban amikor a hatalmas gép-madár a magasba emelkedik. Valahogy nem szűnik meg bennem az újongás a technika eme csodálatos vívmánya kapcsán. És legszebb élményeim közé tartozik az, amikor Waiheke szigete  felett repülhetem egy négy személyes kisgépen. (akkor /2007/ és ott /Új-Zéland/ készült a fenti fotó)

A Sirály című könyv ahogy a címben is szerepel egy sirályról szól, akinek a szemén keresztül vezeti be az író a laikus olvasót a repüléstudomány titkaiba. Jonathan Livingston a sirály minden vágya, hogy tökéletesen repüljön, és ennek érdekében hajlandó arra is hogy meghozza a szükséges áldozatokat is. Vállalja a kiközösítést, a magányt, a kemény munkát. Vállalja azt, hogy rendhagyóan gondolkozzon. Hajlandó arra, hogy tegyen olyan dolgokért amire mások csak legyintenek, mondván “lehetetlen”! Egy kedves kis mese felnőtteknek, hasonlóan Paulo Coelho Alkimistájához.

Az Illúziók fő üzenete, hogy minden ember, minden apró mozzanat életünkbe úgy kerül, hogy azt magunk vonjuk oda. És az, hogy aztán mit teszünk vele, csak rajtunk áll. A könyv főhőse egy kis kötetet talál aminek az a címe: A Messiás Kézikönyve – avagy Emlékeztető a Fejlett Lélek számára. Ebből idéz sokszor aztán a történet folyamán. Nagyon hasonló a Kis Herceghez, azzal a különbséggel, hogy a nyelvezete nem olyan egyszerű szimbólumokkal van tele mint a Kis Hercegének.

IMG_1788A Minden és Mindenki EGY című könyvének már a címe is beszédes, ahogy igazából a minden egyes könyvéé. Mesterséges-e a mesterséges intelligencia? Létezik-e a szabad akarat? Vannak-e párhuzamos univerzumok?

A Híd az Örökkévalóságon át egy önéletrajzi ihletésű szerelmi regény, amit ezekkel a szavakkal ajánl Richard Bach: “Ez a történet a haldokló hercegről és az életét megmentő hercegnőről szól. Szépségről és fenevadakról, rontó szellemekről és várkastély-menedékekről: a halál erőiről, amelyek mindig látszólagosak, meg az élet erőiről, amelyek valódiak. Ez a mese arról az egyetlen kalandról szól, amely mindig is a legfontosabb volt.” (Nekem ennyi ajánló elég is volt, hogy felkeltse az érdeklődésem!)

És végül A Földön Idegenben mindent megtudhatunk a vadászrepülőgépekről, a vezetésükről, a műszereikről, a pilótáik kiképzéséről, és a légiharcról. De nem csupán erről! Ahogy Bach minden könyvét belengi egyfajta varázslat ezt is. Kérdésfeltevései, fogalmazásmódja és kiváncsisága lebilincselő. Különös, rendhagyó stílusa magával ragadó.

Elmúlt már tizenöt éve, hogy olvastam ezeket a könyveket, mégis még most is emlékszem, egy egy bölcseletére az Illúzióknak.

“Azért,
hogy szabadon, boldogan élhess,
fel kell áldoznod
az unalmat.

Nem mindig könnyű
ez az áldozat.”

Ha nem ismernéd a könyveit szeretettel ajánlom őket. Mély gondolatokban, humorban és szárnyaló fantáziában lehet részed általuk.

További napsugaras nyarat!
Namaste,
Viki

Az Alkimista

Paulo Coelho a brazil származású újság és zeneszerző majd nagy sikerű író hamar a kedvencemmé vált. Ez azért is volt, mert jó könyvel kezdtem. Erre a könyvre egy újságcikkben találtam rá, aminek már a címét is lebilincselőnek és varázslatosnak találtam: Az Alkimista. Később, mikor végre a kezembe került a könyv, úgy éreztem végre egy olyan hiány pótlására került most sor az általam olvasott irodalomban, amire úgy vágytam.

Aki ismer, tudja rólam, hogy imádom a gyerekkönyveket, a fordulatos történeteket és a jól és egyszerűen megfogalmazott mondanivalót, amelynek valódi mélysége és tartalma van. És ha mindezt egy könyvben meglelheti az ember, Az Alkimista egy ilyen könyv. Csodálatos mese felnőtteknek. Egy történet, amiben keveredik a hihető a hihetetlennel. Amelyet az intellektus könnyen követ és a lélek csak mosolyog miközben olvasol.

IMG_3860Paulo Coelho könyvei rövid kis nyári olvasványok. Felüdítő, kiváló utitársak amelyek jó társként kísérhetik nyaralásunk. Azért szerettem bele a könyveibe, mert ugyan könnyű őket olvasni és hamar kiolvassa az ember, de valahogy a hatása alá kerül. Mélyebb igazságokat feszeget olyan könnyed írói stílusban, hogy rajtunk áll csak, hogy mennyire engedjük át magunkat a történet sodrásának ezzel engedve azt, hogy esetleg az életünk menetét is befolyásolja az.

Számomra ugyanis fordulópontok voltak ezek a könyvek, kezdve Az Alkimistával, majd A Piedra folyó partján ültem és sírtam, Veronika meg akar halni, Az ördög és Prym kisasszony, Egy Mágus Naplója és A Zahír. Ez után még olvastam pár könyvét angol fordításban, de számomra a fent felsoroltak maradnak azok amelyek megérintettek.

Volt szerencsém Paulo Coelhoval személyesen is találkozni a 2000-es évek közepén egy a Kongresszusi Központban szervezett sajtótájékoztatón, amire emlékszem vegyes érzelmekkel mentem el. Hiszen olyan nagyon szerettem a könyveit és azt hiszem, tartottam kicsit attól, hogy a könyvein át megismert író, valahogy nem lesz olyan amilyennek elképzeltem. De kellemesen csalódtam. Épp olyan könnyed bölcsesség, és gyermeki csintalan csillogás áradt a szemeiből ahogy jó humorral és kedvességgel megválaszolta a feltett kérdéseket mint ahogy a könyveiből. Főleg franciául beszélt, angolul csak keveset – azt mondta az angolja nem olyan jó, mint a franciája, amit sajnáltam, mert olyan jó volt rögtön megérteni amit mond és hogy nem kell várnom a tolmácsra.

Ahogy ezen tűnődtem aztán, rádöbbentem, hogy valójában minden könyvét tolmácsokon át értettem meg. Ez volt az a momentum, ami megakasztott a további könyvei elolvasásában. Helyette azonban megfogant bennem a vágy és a növekvő belső elhatározás arra, hogy eredeti nyelven olvassak ezentúl attól akitől tehetem. A portugál, spanyol, vagy a francia nyelv elsajátítása távol állt tőlem, de az olasz nyelv mindig is vonzott. Elkezdtem hát olaszul tanulni a nyelv szeretete miatt, elvárások nélkül, csak a játék kedvéért. És remekül haladtam. Arról álmodoztam, a rövid olaszországi utam után hogyan is tölthetnék több időt az olasz nyelvterületen – de ehelyett az élet mást hozott. IMG_3862A belső indítattásból és azon egyszerű szándékból: hogy a nyelv szépsége miatt tanulok és nem azért mert “kell” – kinyitott bennem egy ajtót egy olyan lehetőség felé, amire legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna. Akárcsak az Alkimista én is máshol kötöttem ki, mint ahová indultam, közel tíz évet töltöttem külföldön. De aztán, akárcsak Santiago a végén a kincset én sem az áhított messzeségben leltem meg, hanem itthon ahonnan elindultam.
Paulo Coleho nekem egy jóbarát. Értem és érzem a mondanivalóját. Járom és felfedezem a belső utakat amelyeket ő is megjárt. Osztom a csodás véletlenekbe vetett hitét. Belső erőink megismerésének és feltárásának szükségességét. És annak ismeretét, hogy a külső történések csak a felszín, az életünk valódi mondanivalója a megélt tapasztalat bölcsességében van.

Csodás barangolást és ismerkedést a benned élő mágussal!
További szép hetet!
Namaste,
Viki

Gyógyír a magányra

irasok ez a cikk elérhető audio formátumban: itt

Az előző írásom (Játszd a STOP játékot!) kapcsán felvetődött a kérdés, hogy vajon nem azért használjuk-e annyit kedvenc digitalis eszközeinket, mert ezzel próbáljuk enyhíteni magányérzetünket? És hogy mi van azokkal akik valóban egyedül élnek, vajon szükséges-e nekik is játszani a STOP játékot – vagyis kikapcsolni és kevesebbet használni ezeket a modern kori, kapcsolatteremtő eszközöket?

És ha kevesebbet vagy egyáltalán nem használjuk a technikát ami körülvesz hogyan ismerkedjünk vajon? Hogyan találhat társat magának a ma embere, hogyan tarthatja a kapcsolatot barátaival a legegyszerűbb módon ha nem így?

Vajon magányérzetünket valóban a társnélküliség váltja ki? Vajon nem leselkedik-e a magány éppúgy arra is, akit körülvesz a szerető család, a sikeres munka és aki képes megteremteni magának mindent amire vágyik?

IMG_0528Az én kapcsolatom a magánnyal nagyon belsőséges. Mindig is szerettem egyedül lenni. Számomra a magány egy izgalmas, lehetőségekkel teli esély. Gyerekkorom óta igényem van rá. Arra, hogy elmélyüljek abban ami épp foglalkoztat – ami egykoron a legozás volt, a rajzolás és bakelit lemezeken kedvenc meséim hallgatása, az olvasás, az írás, az ismeretszerzés, az új képességek elsajátítása, a zene-, a nyelv- és a tánctanulás az ma a jóga.*

Ahogy közelebbről megvizsgltam azonban rádöbbentem, hogy a jóga nem más mint egy érzés, egy állapot megnevezése amibe az ember kerül mikor valamiben elmélyed és foglalatossága tárgyával eggyé válik. Ily módon megfogalmazhatom úgy is a fenti hosszú mondatom* hogy amióta az eszemet tudom valójában azóta jógázom, nem is csináltam mást soha, nem is leltem másban örömöm soha csak ebben. Mint ahogy te is kedves olvasó! (És mielőtt ellenvetéseket fogalmaznál meg magadban, tisztázom mit is értek ez alatt.)

Akár léptél már jógaszőnyegre, vagy sem, valójában igen sokszor elmélyedtél már a jóga állapotában. Persze csak pillanatokra.

Azokban a bizonyos pillanatokban amikre úgy vágyunk mindannyian. Mint például amikor szerelembe estünk kiválasztottunkkal, vagy amikor a magas fűben feküdtünk és a felhőket vagy épp a csillagos eget bámultuk, és ha már a bámulásnál tartunk, lehet az is amikor csak úgy elbambultunk – kikapcsoltunk és a körülöttünk lévők figyelmeztettek arra: “Ne álmodozz! Figyelj már!” És ilyenkor mi engedelmesen de mégis általában bosszúsan, hümmentve az orrunk alatt, újra visszatérünk – IDE – ebbe a pillanatba. Újra jelen vagyunk. De vajon nem voltunk-e jobban jelen ezekben az édes pillanatokban amikor az idő megszűnni látszott, amikor nem léteztek gondjaink, amikor nem gyötörtek kérdések és a válaszokat sem kutattuk, mégis megkaptuk azokat.

Ez az a bizonyos állapot amit a művészek úgy hívnak: ihletett állapot. Ez az a hőn áhított hely ahova mindazok ellátogatnak, akik valami újat, valami eredetit valósítanak meg. Hogy kik ők? Felfedezők, bátor hősök, példaképek, hírességek – minazok akik nyomot hagynak az időben. De nem mások ők sem, olyanok akár te vagy én. A különbség csupán annyi, hogy arra a bizonyos magányos érzésre – amit tagadhatatlanul minannyian érzünk időről- időre, ők vették a fáradságot és megkeresték a maguk elixírjét. Ez az elixír vált aztán az ő ismertető jelükké. Kinek az impresszionizmus, kinek a relativitás elmélete, s van kinek a repülőgép feltalálása.

Megfigyelted-e már valaha gondolataid és érzéseid természetét? Észre vetted-e hogy gyökerük nem más mint semleges energia? Elgondolkoztál-e már valaha azon, hogy szabad akaratod mivolta abban rejlik, hogy te adsz ennek a semleges energiának irányt és formát. Mégpedig szokásaidból táplálkozva és a legtöbbször tudattalanul.

IMG_6827Van-e kedved kikísérletezni hát és elkészíteni a saját elixíred? Ha képes vagy elbambulni – megsúgom: megvan benned a tehetség. Csak akarnod kell. De nem ám akárhogy! Képezned kell magad a jelen levés tudományában. Mindezt tiszta szívvel, kitartóan és türelmesen. Lépésenként kell haladnod, mindig vállalnod kell a kockázatot, azt hogy elbukhatsz.  El kell kötelezned magad, hogy lehetséges kudarcaid után felálsz és újra kezded. És hogy soha nem felejted el a játékosságot sem, azt hogy mindig megtalálod a lelkesedésed az örömöd a folyamatban.

A szívünk nyugalma mutatja meg, azt hogy haladunk-e. A harmónia, a jól eltöltött nap érzete, mikor álomra hajtjuk fejünk. Minél teljesebb ez az érzés annál többet tartózkodtunk a jóga misztikus állapotában. Vagyis jelen. Vagyis egybe- és bele-olvadva abba ami bennünk és körülöttünk zajlik. Mert az élet mindig lüktet, áramlik és alakul, körülvesz minket és belékhatol minden egyes lélegzetvételünkkor. És a Jóga nincs a szőnyeghez és a stúdiókhoz kötve.

IMG_3233Fedezd fel hát a környezeted sokszínűségét! Nyisd ki magad az illatokra, az ízekre, a formákra, a színekre, a hangokra és az érintésekre melyek bőrödet érik! Lélegezz bátran. Engedd el azokat a sóhajokat amelyek kikivánkoznak – legyenek akár a gyönyör, vagy a fájdalm megnyilvánulásai. Elixíred felé vezető úton használd a légzésed akár egy jóbarátot, hűséges utitársat. Lélegezz ha érzed a magány közeledtét mert ez jele annak, hogy jó úton vagy. Az eredetiséged, egyéniséged egyedülállósága ugyanis csak egyedülléted tiszta csendjében mutatkozhat meg.

Vedd észre, bárhol is élsz- bármily körülmények közt a – légzéssel együtt – az ÉLET is ott van veled. Sosem vagy egyedül! Mi több, a boldogság – önmagad teljességének megélése – mindig csak egy kéznyújtásnyira van, hasonlóképpen a gyógyírhez a magányra.

Szeretettel,
Viki

Találd meg önmagad!

Sziasztok!

Folytatom a könyvtáramban a barangolást, tarts velem! A következő író, előadóművész, színész, énekesnő aki nagy hatást gyakorolt rám és lendületet adott az ezoterikus irodalom felfedezéséhez Shirley Maclaine volt.

Igazából nem is könyvet olvastam tőle először, hanem az életrajzi ihletésű filmjét láttam, aminek a címe: Találd meg önmagad volt (Out on the Limb). Emlékszem, mikor láttam a műsorújságban a címet, nagyot dobbant a szívem. A film nagyon hosszú, és két részben vetítették le a tv-ben. Minden eshetőségre felkészülve beprogramoztam a videóm, hogy felvegyem, de nem számítva a film hosszúságára, a  film vége a felvételről lemaradt. Ez akkoriban volt még, mikor a filmeket VHS-re rögzítettük és az Internet nem volt még tele letölthető filmekkel, ami azt illeti Internetünk sem volt…

IMG_3788Szóval, mikor megnéztem a felvételem csalódottan vettem tudomásul, hogy nem tudhatom meg a történet végét. Mindaz amit láttam, azonban elindított a keresés útján. Pont egy olyan pontnál szakadt meg ugyanis a film, – egy izgalmas fejtegetést félbeszakítva – ami a leginkább érdekelt. Elindultam hát, hogy megnézzem, megvan-e könyvben és nemsokkal később meg is találtam az Elixir könyvesboltban. Később a Tánc a fényben, a Játék az Élet, és a Benső Útjaimon című könyveket Anikváriumi vadászatok során találtam meg. Az utolsó könyv aztán a Camino volt amit magyarul olvastam tőle, és aztán én is útra keltem.

Megjártam a magam Caminoját. Új-Zélandra vitt a sorsom ahol az egy-két évre tervezett útból 9 év lett. Izgalmas időszak volt ez a saját belső útjaim felfedezésében. Intenzív nyelvtanulás, kutatás, ismeretszerzés, új-készségek elsajátítása, meglévők elmélyítése. Aztán újra megtaláltak a Shirley könyvek is: Sage-ing while Age-ing, I’m over all that, What if…. A filmei közül ami nagyon tetszett, az elmített Találd meg önmagadon kívül, azokban ő mellékszerepet játszott. Ilyen film pl. a Földre szált boszorkány (Bewitched), Egy cipőben (In Her Shoes), Azt beszélik (Rumor Has it).

Én azonban nem elsősorban a színészi játéka miatt szeretem Shirley-t hanem azért, mert megtanított arra, hogy ha utazom mindig legyen nálam egy jegyzetfüzet, amibe lejegyzem az értékes gondolataim, amik olyan könnyen jönnek mikor az ember úton van. És használjam ezt a füzetet aztán gyakran, később is, mikor már nem utazok, de mégis úton vagyok. Megtanított arra, hogy minden nap különleges, és hogy minden napnak megvan a maga izgalmas üzenete és tanítása, amit sokszor csak később látunk amikor kellő távolságból visszanézünk arra. Megtanított arra, hogy a kapott választól való félelem nélkül tegyek fel kérdéseket, és tegyem azt gyermeki kíváncsisággal. Megtanított arra, hogy ne tartsak attól, hogy esetlegesen nevetségessé válok azzal, hogy kipróbálom magam olyan területeken is amelyek mindig is vonzottak, képesítésem azonban nem volt hozzájuk.

Tisztelem és úgy szeretem őt, mintha ismerném személyesen. Imponál a lendülete, az energiája, a kreativitása, az őszintesége és az őszintén bevallott hamisságai.

Sokat kaptam tőle, a könyvein és a filmjein keresztül. Egy olyan valaki, aki mind a mai napig inspirál. Akinek egy egy könyvét vagy filmjét nosztalgiával veszem le a polcról és mindig találok benne egy üzenetet egy éppen jelenlévő gyötrő gondolatra.

Ezért szeretem olyan nagyon a könyveket. Ha rájuk hangolódik az ember, az olyan, mintha az íróval magával folytatna párbeszédet. A könyvek engem arra emlékeztetnek, ami a jóga üzenete is: – “A szívünk mélyén egyek vagyunk”.

Csodás Barangolást neked is szeretett könyveid birodalmában. Kívánok napos belső időt és rendent, ahol kényelmesen megpihenhetsz egy-egy bölcsesség megízlelésében.

Namaste,
Viki

Képzeljétek miután befejeztem ezt az írást, megtaláltam az új könyvét Shirley-nek amit még nem ismertem. Aztán pedig, hogy örömöm még teljesebb legyen sikerült is kikölcsönöznöm a digitális könyvtárból aminek a tagja vagyok a könyv címe: Above the Line. Alig várom, hogy megtudhassam miről szól! Shirley idén volt 82 éves és még mindig ír és alkotó életet él. Egy újabb ok amiért úgy felnézek rá! Kedves Shirly jó egészséget! Áldás és fény neked.

Játszd a STOP játékot!

irasok

ez a cikk elérhető audio formátumban: itt

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én az utóbbi időben rendszeresen azt érzem, hogy meg kell állnom és pihennem kell egy kicsit. Meg kell tanulom pihenni valami más módon mint eddig tettem.

IMG_3606 - Version 2Ahogy rohanunk a mindennapos elintézendőink után, észre sem vesszük, hogy azzal, hogy képesek vagyunk egy adott idő alatt több dolgot elintézni vagy éppen több dologra koncentrálni nem hogy megnöveli hatásmechanizmusunkat, épp ellenkezőleg! Én azt tapasztalom, minél több feladat elvégzésére szakítom szét a napom, annál nyugtalanabb vagyok a nap végén.

Az persze, hogy mindig keresem hogyan is használhatnám ki hatékonyan az időm és hogy sosem szerettem az úgynevezett üresjáratokat az életemben az én személyiségem adottsága. Talán pontosan az a vonás ami nem hagyja hogy túl sokáig elidőzzek abban a bizonyos áldott semmittevésben amiben olyan kényelmesen léteztem gyermekként.

Ez lenne az a bizonyos jóléti társadalom amibe mi szerencsések beleszületünk? Ahol a munka és a mindennapos betevő falt megkeresése megtörténhet anélkül, hogy akár egy tapodtat is mozdulnánk otthonról? Amit megtehetünk akár szépen kényelmesen, hálóköntösben is az íróasztalunk mellől az internet segítségével? De vajon nyertünk-e épp annyit mint amennyit veszítettük ezzel a kényelmesnek látszó megoldással?

Mi történik a baráti kapcsolatainkkal, ha nem kell az ujjunkat sem mozdítanunk értük, elég csak leülni a gép mellé és csetelni? Mi történik az értékes párbeszédekkel, ha a mobil ott van a kezünk ügyében és azon folyamatosan keresnek – mondhatnám zavarnak – minket személyes találkozóink közben?

Sokat figyelem az embereket ahogy utazom vagy amikor az utcákat járom és azt látom, hogy nagyobb százalákban beszélnek telefonon mint egymással. Mi lehet vajon az a fontos megbeszélnivaló amit mindenképp meg kell ejtenünk utazásunk közben? Vajon képesek vagyunk-e még egymás szemébe nézni és beszélgetni anélkül, hogy ne babrálnánk valamit az okos-telfonunkon?

Rádöbbentem, hogy nem elég az elhatározás, ahhoz keményen tartanom is kell magam, hogy kevesebbet kapcsoljam be a gépem a szabadidőmben és inkább egy könyvet vegyek le a polcról a Facebook új eseményeinek böngészése helyett. Nem más-e ez mint virtuális pletykálkodás és olyan dolgokba az orrunk beleütése ami nem a mi dolgunk? És az érdekes az egészben az, hogy olyan függőség ez, ami úgy terjed akár a nátha télvíz idején. Már rég beleestünk, már rég életünk része mikor rádöbbenünk, lám mi is megfertőződtünk!

És tessék mégis rovom a sorokat, mégis szeretném megosztani ezeket a gondolatokat! Figyelmeztettelek az imént! Én sem vagyok más!

A radikális lépés azonban amire elszántam magam, és amivel már egy ideje kísérletezem az amit elneveztem digitális naplementének. Vagyis este 8 után már nem kapcsolom be a gépem, illetve ha be van kapcsolva kikapcsolom. A Facebook-nak csak a messenger funkcióját használom és azt is csak úgy, hogy az applikációt nem töltöttem le a telefonomra, hanem ha látni akarom az üzeneteim, minden egyes alkalommal be kell jelentkeznem. Ebből kifolyólag sokkal ritkábban nézem meg. Az e-mailjeimet napi egyszer reggel és egyszer este nézem meg. A telefonom pedig mikor utazom, tanítok, vagy barátokkal találkozom airplain módba állítom.

És igen tudja ezt mindenki jól aki ismer, hogy engem nehéz elérni.

12795114_10208860427055007_6645322422212407678_oDe ha valakinek mégis sikerül az azt is tudja, hogy én nem mondok le megbeszéléseket vagy találkozókat az utolsó pillanatban. Amit megbeszéltünk én ahhoz tartom magam. Általában időben érkezem a találkozóimra és amit megígérek az be is tartom.

Ez az én kísérletem. Ez az én játékom. Játszd te is a STOP játékot! Installáld te is az életedbe a digitális naplementét! A szavahihetőséget, a fókuszáltságot, az odatekintést és a valódi figyelmet. De legfőképp a vanília* illatú antikvár könyvek vagy szüleid régi könyvtárának újra felfedezését az ujjaid alatt vibráló digitális egéren elkövetett jobb klikk és bal klikk helyett.

Namaste,
Viki

 

* Miért vanília?

A könyvpapír sok kémiai anyagot tartalmaz, az egyik ilyen anyag a lignin. A pépesített faforgácsból készített könyveknél a sejtfalak szilárdságát nyújtó lignin bomlásnak indul. A lignin molekuláris szerkezete igen hasonló a vanília illatát is adó vegyület szerkezetéhez, ezért bomláskor is hasonló az illatuk.

 

 

Légy eredeti!

“Minden ember élete kísérlet, hogy eljusson önmagához. Minden ember élete egy ösvény sejtése. Senki sem volt még teljesen és maradéktalanul önmaga, mégis mindenki igyekszik önmaga lenni, ki tapogatózva, ki tudatosan, ki ahogy éppen tud.”

Hermann Hesse: Demian

Photo on 12-04-16 at 4.18 PM #3Ahhoz, hogy önmagad légy meg kell találnod az eredetiséged. Azt a bizonyos eszenciát ami megkülönböztet mindenki mástól. De miért is lényeges mindez? Mire jó egyáltalán az, ha megismered önmagad?

Te nem akarsz jobban boldogulni a világban? Hogyan éled meg a mindennapjaid? Valahogy csak átvészeled a munkás napjaid és a várva várt szabadságokra összpontosítod minden energiád, és megváltásod az éves szabadságaidban leled? Nem gondolod, hogy ez óriási nagyvonalúság a drága idővel, ami adatott számodra?

Én mindig is csodáltam azokat, akik minden kétséget nélkülözve, határozottan és kitartóan haladnak önmegvalósításuk ösvényén. Akik képesek felfedezni magunkban és hallgatni arra a belső hívásra, ami kristály tisztán hirdeti és mutatja az irányt ami felé törekedniük kell. Akik fütyülnek mások véleményére. S teszik ezt abból a meggyőződésből, hogy annak a kifejezése ami bennük van lényegesebb mit annak az esélye, hogy esetleg nevetségessé válnak.

Mindig is inspiráltak azok akik nyomot hagytak az idő vásznán. Itt van például Mozat, Michelangelo, Van Gogh, Leonardo Da Vinci vagy Seneca, Rumi és Ralph Waldo Emerson hogy csak egy pár múzsámat említsem. Azt hiszem ez az egyik kulcs önmagunk, önön fényünk, eredetiségünk megtalálása felé. Azok a példaképek amelyeket választunk magunknak. Azok a bölcsek akiknek a lábához szívesen letelepedünk.

A választott példaképeink előtt azonban mások választanak nekünk, mégpedig a szüleink. Feltűnt-e valaha neked, hogy észrevétlenül valósítjuk meg azokat a meséket amelyeken felnövünk? Nem mások ugyanis ezek, mint programok amelyek a fogékony gyermeki elménkben oly könnyen megfogannak mint az eső után elvetett magok. Neked mi volt a kedvenc meséd gyermekkorodban? Gondolkozz el rajta, hogy találsz-e hasonlóságot az életed és a mese között. Ki volt az a főhős akivel azonosulni tudtál? Vajon nem ennek a hősnek az életét éled újvilági ruhában?

Minden példakép vagy hős, csupán azt a célt szolgálja az életünkben, hogy tükröt állítson elénk, amelyben magunkra ismerhetünk. De vajon miféle meggyőződés vezet el ahhoz a felismeréshez, hogy a falra akasztott tükörben valóban önmagad látod? Miért vagy ebben olyan biztos?

Megfigyeltél-e már valaha egy állatot, amint felfedezi saját tükörképét és természetéből adódóan reagál arra? Ha egy oroszlánról van szó, talán rá is támad tükörképére, de ha egy kis majomról az inkább pajtását véli felfedezni abban. Pontosan így vagyunk ezzel mi is. Valójában a körülöttünk lévő világban önmagunk tükröződését látjuk. Azok akik szimpatikusak, csak azért azok, mert önön fényünket látjuk megcsillanni bennük. Ahogy azokban akikben bármi kivetnivalót találunk, az tulajdonképpen nem más, mint saját letagadott részünk visszavetülése. Mindaz amit nem tudsz elfogadni másban, az benned is ott szunnyad, de épp mert tagadod, nem ismered el magadénak. Mit szólsz ahhoz az állításhoz, hogy nem a világ a barátságtalan körülötted, hanem te magad?

IMG_2936Ismerd meg önmagad, mert amint képes vagy integrálni magadban egyéniséged számtalan vetületét, egyre tisztábban látod majd merre és hogyan szórod szét energiáid. S ez képessé tesz majd arra, hogy időd gazdaságosabban kihasználd. Az a rengeteg figyelem amit arra szánsz, hogy másokban keresed a hibát; az, hogy napod és életed alakulásának buktatóira róható felelősséget másra hárítod; addig esélyed sincs arra, hogy kezedbe vedd a sorsod irányítását. S vajon nem ezen vagy-e, mióta az eszed tudod? Vajon nem akarsz-e boldogabb, egészségesebb, teljesebb életet élni? Valamiképp kiszabadulni abból a monoton rendből, amiben élsz?

Ha igen, itt a megoldás! Törekedj arra, hogy ne legyen szükséged tükörre ahhoz, hogy tisztán lásd önmagad. Amint ez megvalósul, az lesz a jele annak, hogy érintetted magadban a forrást, ahonnan eredetiséged fényét kisugárzásra juttathatod. Ez a cél. Ez az az örökkön alakuló, megfoghatatlan és határtalan, minden belső békét biztosító nyugalom, amit oly bőszen kutatsz.

Csodálatos felismerésekben gazdag utazást belső útjaidon!

Namaste,
Viki

Női titok

“A gyermek szeme átlátszó. A nőé nem. A gyermek szeme olyan, mint a kristályvizű patak: minden kavicsot, fűszálat meglátok benne. A nő szeme olyan, mint a hegyekben a tengerszem: tükrözi az eget s a belenéző embert, de mi van a mélyén? Mindig titok.”

Gárdonyi Géza: Hosszúhajú veszedelem

IMG_7327 - Version 2Aki azt mondja ismeri a nőt: hazudik. A nőt nem lehet megismerni, kiismerni, hiszen az a nő aki, valóban nő, az mindig NŐ. Vagyis mindig növekszik és változik. Azt mondják ránk  a férfiak szeszélyesek vagyunk és gondolva, hogy ezzel minden el is van intézve, legyintenek: “a nőt megérteni nem lehet” – mondják, majd vállat vonnak és továbbállnak.

Azonban a képlet a férfi és a nő között mégsem ilyen egyszerű. A férfi és a nő közötti ellentét, a kiismerhetetlen és megfejthetetlen titok a kettőjük közti dinamika alapja. Nem más mint az erő ami mozgásban tartja a világegyetemet. De vajon nem egy fatális tévedés az, hogy háború nélkül nem lehet béke? Vajon nem nőttük még fel ahhoz, hogy megtanujuk támogatni és kiegészíteni egymást? Vajon nem lennénk-e képesek arra, hogy a különbségeket nem mint hiányosság hanem mint különleges eszencia éljük meg? Miért tűnik sokaknak olyan izgalmasnak és vonzónak a civódás?

Pedig a célunk egy és ugyanaz. Mindketten csak egy kis megértésre vágyunk. Mindketten csupán megoldást szeretnénk találni. Megfejteni egymást. Habár ami megismerhető és felfedezhető abban a pillanatban veszíti el legyőzhetetlen vonzását míg magunkévá nem tesszük azt. Legyen ez egy magával ragadó filozófia, vagy egy új divat irányzat vagy éppen a hőn áhított szerelmünk. A különleges attól az, hogy az nem könnyen felelhető. Az egyedülálló attól az, hogy az máshol meg nem található.

És legyünk őszinték: mindannyian ezt a bizonyos egyedülálló és különleges élményt kutatjuk akár bevalljuk akár nem. Legyen ennek a neve karrier, párkapcsolat és szerelem, vagy éppen valamiféle megvilágosodás. Azt a tévhitet hajtjuk, hogy útunk szerencsés esetben a boldog beérkezésbe torkollik majd, ahol az ölünkbe hullik minden amire addig vágytunk. Minden amiért addig dolgoztunuk. Elismerés, gazdagság és mindenekfelett egy tökéletes társ által nyújtott biztonság vagy épp midezek felé emelkedés.

IMG_3973A valóság azonban -ellentétben a tündérmesékkel amikkel áltatjuk magunk- az, hogy ha valóban szerencsésnek mondhatjuk magunkat, akkor csupán oázisokat fogunk érinteni utunk során. Ahol hosszabb vagy rövidebb ideig megpihenhetünk. Ahol hosszabb vagy rövidebb ideig békében és megnyugvásban lehet részünk. És ez nem valamiféle igazságtalan, kegyetlen játékszabály, hanem az ÉLET törvénye maga.

Ahogy az is, hogy mindannyian egy bizonyos nő-nek, mégpedig az édesanyánknak köszönhetjük életünk. S legyünk bármily gazdagok, sikeresek és beérkezettek azt senki meg nem kérdőjelezheti, hogy ez legnagyobb vagyonuk: – az életük maga. Amely akár a nő: határtalan, kiismerhetetlen és örökké megújuló.

img018A nőbe az Anyaföld természete van kódolva ezért mondják hogy az Anya a legfőbb tanító, a legnagyobb bölcs. Ott él benne az egyetemes szeretet és megértés amivel csak egy anya képes a gyermekére nézni. Képes magába fogadni, kényeztetni, szépségével elkápráztatni akár egy jó szerető. Gondoskodó melegségével elandalít. Ragyogó bájával mosolyt fakaszt. Pajkos gyermeki bájával magával ragad. Örökké változó arcával elszórakoztat.

Mert minden nő, az Istennő földi megtestesülése, ezért oly megfoghatatlan. Minden nőben ott van a lány, az asszony és az ősanya. És mert oly sok arcunk van, számtalan titkot is rejtünk. De mitől is olyan vonzó az ismeretlen, ha nem a benne rejlő titkoktól?

Áldás és fény minden Istennőnek és az őket társul választó férfiaknak!
Namaste,
Viki

Az igazi művész ott van benned is

Mindig is voltak művészeti hajlamaim. Gyermekkorom óra imádok rajzolni, festeni és “létrehozni” új dolgokat. Hol gyöngy fűzésbe, hol bútor felújításba fogtam. Megtanultam hímezni, horgolni és kötni később pedig fonni és szőni. Kisiskolás korom óta rendszeresen főzök. Tinédzserkori első komolyabb gyűjtésemből egy biciklit a másodikból egy varrógépet vettem magamnak. Ahogy a kezem ügyébe került pénzel igyekeztem gazdálkodni, azt okosan beosztani, úgy tettem az időmmel is. Sosem szerettem az üresjáratokat. A napjaimat mindig is igyekeztem aktívan eltölteni. Minden nap tenni valamit amitől az aznap értelmet nyer.

Az évek során azonban változtam. Ma már kevésbé sürgetem magam. Nem kapkodok már, elült belőlem a vágy, hogy “oda” érjek. Inkább igyekszem megtalálni az “itt”-ben a napnak az áramlását és abba bekapcsolódni. Megfigyeltem ugyanis, hogy vannak napok, mikor az ember mindenféle nehézség nélkül képes elérni és megvalósítani dolgokat. Máskor meg bárhogy igyekszik is, csak kudarcba fullad minden próbálkozása. Számomra tehát a valódi kérdés nem az “vajon időben vagyok-e?” sokkal inkább az “vajon benne vagyok-e a nap áramában vagy sem?”

Sosem neveztem magam művésznek, de mikor az ember kap egy-egy elismerő kritikát az mégiscsak jól esik neki, kicsit művésznek érzi magát tőle. Bátorítás ez számára és egy áhított jövőképet csillant meg előtte. A várva várt érzést hozza: mégiscsak érdemes alkotni.

IMG_1357Persze ott vannak azok a bizonyos napok, amik sokszor nem is napok hanem hosszú időszakok az ember életében, amikor nem alkot. És nem azért mert nem akar, hanem mert nem tud. Valamiféle gát alakul ki benne. Gát amit vagy a környezet amelyben él alakít ki benne, vagy önmagából generálja azt. Félelmeiből, kétségeiből abból a számtalan jelmezben felbukkanó bizonytalanságból, ami megkérdőjelezi az alkotásra váró mű szükségességét.

Van aki mégis átkel ezen az ingoványos terepen. Belőlük lesznek a művészek, akiket felismerünk, akiknek kreditet, odafigyelést és elismerést adunk. Sok esetben azonban nem vesszük észre, hogy nem is a keze közül kikerülő alkotás nagyszerűsége miatt, hanem elsősorban azért a belső hozzáállásért hogy Ő nem adta fel.

A félelmeink leküzdése, az elvárások teljes hiánya és a kritika megfelelő módon való kezelésének elsajátítása tehát az első lépés, mely biztosítja azt, hogy ne adjuk fel bármibe is kezdtünk. Aztán jöhet az önátadás és a folyamatban való elmerülés, maga a transzformáció. Annak a kitartó makacsságnak a megélése, amellyel nap mint nap megjelenünk művészeti műhelyünkben – legyen ez a munkahelyünk, vagy éppen a konyha, vagy a gyerekszoba. Annak az elhivatott szenvedélynek a megélése, amellyel felvértezzük magunkat azokra az időkre mikor az ihlet csak nem jön – mikor a munka monoton, mikor ott állunk a konyha közepén tétován és azon merengünk, “talán inkább mégis rendelni kéne”, vagy mikor a gyereked sír és nem tudod mitévő légy.

Meg kell élnünk tehát azt a végtelen türelmet, amellyel a keblünkben képessé válunk várni, s alázattal elfogadni azt a megnyilvánulását művészetünknek amely egyedül csak rajtunk képes megvalósulni. Ugyanis az életet jól élni: művészet.

Művész az, aki képes a munkáját örömmel végezni bármi legyen is az, aki képes kiváló szakáccsá válni még akkor is ha csak önmagának főz és dicséretet nem várhat senkitől. Művész az aki képes egy síró gyermeket a karjába venni és elringatni nem pedig megbüntetni vagy rákiabálni.

Mindannyiunkban ott van hát a művész aki kifejezésre vár. Ártatlanná kell tehát válnunk, megszabadulnunk minden konvenciótól és elhagyni minden berögzött szokásunk. Egyik felünkben örökké gyermek maradni, a másikban pedig felnőtté válni. Határozottá abban, hogy választott médiánkhoz hűségesek maradunk. Csak így teremthetünk maradandó értékeket. Hiszen a teremtés szárnyaló szabadságát csak az érezheti akinek van biztos talaj a lába alatt amiről elrugaszkodhat, s ahová időről-időre visszatérhet.

Namaste,
Viki