A csend peremén

Mostanában ritkábban írok az online térbe.
Talán észrevetted.
Nem azért, mert lendületet veszítettem — épp ellenkezőleg.
Most találtam meg igazán…

Kevesebb mint egy hónap múlva kezdődik a “születésnapi évad” a családunkban.
Azon tűnődtem, hogy az „új év” milyen sokféle kezdettel indulhat.
Volt idő, amikor én is a naptári napokhoz igazodtam. Amikor a huszas éveimben elmélyedtem a térrendezés ősi művészetében, a kínai új évet tekintettem az évkezdésem alapjának; később az Ájurvédát tanulva, visszatértem a napfordulók szépségének és egyszerűségének tiszteletéhez. Aztán felfedeztem — női gyakorlóként — a saját személyes ciklusom fontosságának a figyelembe helyezését.

Ám anyaként rádöbbentem, hogy van egy ennél is fontosabb iránymutató:
a saját, egyéni időnk mértéke.
Ez abban a pillanatban kezdi el számunkra számlálni az időt, amikor megszületünk.

Talán ennek a felismerésnek a hatására kezdtem közelíteni önmagam egy újabb változata felé.
Aki csendben, a mindennapok hátterében formálódik: a mosogatás, a teregetés és a jógaszőnyegen eltöltött idő között.

Minden egy suttogással kezdődött.
Egy finom vonzalom felébredésével valami ősi, ismerős felé;
mintha egy nyelvet próbálnék újra felidézni, amit valaha, egy másik életben, folyékonyan beszéltem.

Azt mondják: „Amit keresel, az is keres téged.”
Ez igaz.
Visszataláltam valamihez, ami ott várt a keresésem mélyén.
Nem egy piedesztálon álló guruhoz, hanem egy tükörhöz.
Egy olyan bölcsességhez ami visszatükrözte mindazt, amit hajszoltam, és megmutatta, hogy amit kerestem, az mindig is bennem lélegzett.

Megállni tanulok.
Azért, hogy megpihenjek és hogy meghalljam,
hogy felismerjem a mindennapok zaja mögött rejlő szent lüktetést: valami újnak a szívverését.

A változás nem mindig tűzijáték.
Néha csak annyi, hogy képes vagyok tudatosan összehajtogatni a száradó ruhákat.
Az a pillanat, amikor elcsípem magam egy régi gondolatban, egy megszokott mintában és mégis másképp döntök.
Kívülről talán úgy tűnik, semmi sem változott.
De belül? Minden elkezdett átrendeződni.

Megtaláltam valamit, ami soha nem veszett el igazán csak csendesen és türelmesen várt, hogy felismerjem.
Most már értem a jelentőségét.
Most már bízom annyira a belső iránytűmben, hogy a saját testemen, értékrendemen és ritmusomon keresztül mérjem az igazságot.

Ezekben a napokban — azzal, hogy tudatosan kevesebbet használom a digitális eszközeimet — tanulok ráhangolódni a saját frekvenciámra:
arra a szent csatornára, amit csak én hallhatok.
Nem azért, mert különleges vagyok, hanem mert végre figyelek.

Szóval igen, kevesebbet vagyok itt
és ez a tendencia egy ideig így is marad.
De szerettem volna megosztani veled, aki olvasod a soraimat és figyelsz, hogy jól vagyok
sőt, talán jobban, mint valaha.
Sokkal inkább önmagam.

És ha te is hasonló időszakon mész keresztül
ha érzed ezt a csendes tágulást befelé, ezt a láthatatlan kibontakozást
tudd:

Nem vagy elveszve.
Csak épp a születés folyamatában vagy.
És a születéshez idő, gyengédség és csönd kell.

Pont az, amit az ősz tanít:
elengedni és befelé húzódni,
Ez történik most — benned, és mindannyiunkban.

Ha te is érzed ezt a finom átalakulást,
ha szeretnéd kísérni, megérteni,
vagy egyszerűen csak teret adni annak, ami benned formálódik:
szeretettel várlak a LélekZEN tagsági térben, ahol kéthetente új anyagokkal, szomatikus gyakorlatokkal és inspirációval várlak, hogy együtt tanuljunk lassulni, befelé figyelni és megmaradni a csendben. Emellet rengeteg BÓNUSZ is vár rád az online térben!

Ha érdekelnek a részletek, írj üzenetet, vagy látogass el a weboldalamon az Online Boltba, ahol mindent megtalálsz.

Szeretettel,

Sat Nam

Viki