A huszadik közös évünk töltjük idén. Az együtt töltött éveink száma alapján, akár már ki is röppenhetett volna a gyermekünk, ha akkor amikor még nem terveztük, meglepett volna minket.
De máshogy alakult. Mielőtt szülővé váltunk volna, körbe utaztuk a világot és éveket éltünk a világ másik felén.
Megfordítottuk. Van akinek a nyugdíjas éveiben adatik meg az, ami nekünk megadatott a húszas- és harmincasainkban. Van akinek csak akkor adatik meg ez miután végig dolgozta az életét. Mi aközben dolgoztunk, miközben életünk kalandját éltük.
Felnézek rád, a hajlandóságodért, ahogy többször is elindultál az ismeretlenbe bízva önmagadban és a téged körülvevő világban.
Mindaz ami mögöttünk áll, azt én egyedül nem mertem volna.
Azon a napon, amikor a szerencsés véletlen összehozta a találkozásunk a legváratlanabb helyen és körülmények között – a legtermészetesebbnek éreztem azt a pillanatot. Amikor megláttalak nagyot dobbant a szívem. A szívem rögtön felismerte, hogy ez az a pillanat, amire már hosszú évek óta készültem.
Hiszen olyan sok csalódással és önbecsapással teli év állt már a hátam mögött.
Persze sikerek is. A diplomám. A munkahelyem. Az autóm, amit null kilométeresen vettem át. És az újépítésű lakás, amibe friss tulajdonosként épp beköltözni igyekeztem.
Nem pakoltam sokat: két bögrét, a fogkefém és az ágyneműm. Bíztam benne, hogy a többi kialakul. Úgy ahogy vágyom rá, ha esélyt adok neki.
Minden új volt körülöttem. És azon a bizonyos tavaszi reggelen – amikor elindultam a munkába – új remény éledt bennem: arra vágytam, hogy az életem is megújuljon, ahogy az engem körülvevő tárgyak és környezet tették.
Ezt a megújulás élményt neked köszönhetem. Akkor 2005-ben és azóta többször is. Hiszen te vagy az, aki lendületet adott nekem ahhoz, hogy hátra hagyjam a biztosnak véltet és merjek nagyobbat álmodni.
Te vagy az, akinek a példájából megtanulhattam, hogyan alkalmazkodjak egy új világhoz. Te vagy az, akinek a példájából merítve éledt bennem a hit, én is képes vagyok arra, hogy az álmaim a valóságba horgonyozzam.
Hogy megtanuljak kiválóan beszélni egy idegen nyelven, hogy kitanuljak több szakmát, köztük azt ami aztán a szenvedélyemből az életem hívatásává vált. Erre is te ösztönöztél. Te voltál az, aki mindig meg merte mondani az igazat a szárnypróbálgatásaim láttán, aki mindig hajlandó volt kockáztatni ezzel azt, hogy esetleg elveszít. Sosem féltél összetörni a hazugságok illúzióját.
Ahogy, akkor ott, azon az álmos kis tér sarkában álló telefonfülke előtti találkozásunk alkalmával sem féltél kimondani amit én olyan nehezen fogadtam.
Tisztán láttad a ragyogásom még akkor is, mikor én magam úgy éreztem az kihunyni készül. Tudtad, hogy egy főnixnek több élete van.
Velem voltak az őszinte szavaid, a szenvedélyed, a gondoskodásod és a kedves érintésed akkor is mikor nem fogtad a kezem.
Mindig hagytál, hogy az legyek aki vagyok és arra ösztönöztél, hogy a legjobbat hozzam ki magamból.
Szeretlek. Már azelőtt szerettelek, hogy tudtam volna. Hogy azt be mertem volna vallani magamnak. Igazából azóta szeretlek, hogy a nagy loboncos hajaddal megláttalak az iskolaudvaron szaladni a labda után…
Tetszett a lendületed.
Hálás vagyok érted minden nap. Hálás vagyok azért, hogy az életed tanúja lehetek. A barátod, a szeretőd, a feleséged, a társad, a gyermeked anyja.
Hálás vagyok azért a drága Kincsért, amivel megajándékoztuk magunkat. Mert mi fordítva csináltuk. Mintha tudtuk volna kezdettől fogva, hogyan tudjuk átírni az örökölt sorsunk.
Hiszek magunkban. Hiszek a közös álmainkban. Hiszek abban, hogy a jó, lehet jobb és hogy a szép lehet még szebb.
viktoria maczo 