Tag: Bauer Barbara

Egy könyv, amit kezdettől fogva lebilincselőnek találtam, mert azokat a kérdéseket feszegeti, amelyek engem is foglalkoztatnak. A múlton merengeni és azon, hogy élhettek az előttünk lévő generációk… Emlékszem Édesanyám milyen nagyon szerette, az ilyen jellegű könyveket és filmeket!

A könyvet olvasva sokszor eszembe jutott, és az is, hogy mintha a könyv lapjain megtaláltam volna számos olyan összekötő fontos láncszemet, amelyek a személyes múltam és a hozzám kapcsolódó régmúlt megértését is segíti.

Az Érzelmi Alkímia tanfolyam megalkotása abból az inspirációból fakadt, hogy milyen fantasztikus megtapasztalni azt, amikor egy szempillantás alatt – a megfelelő szomatikus gyakorlat alkalmazásával – átírható az a generációkon áthagyományozott minta, amit a saját családunk személyes életútján megélt és a történelem amiben éltek mint hordalék ránk rakódott.

Van aki ezt egészen hamar elkezdi érzékelni! Számomra ennek a belső felismerésnek a kinyílása is hasonlatos volt a komolyzene szeretetem kinyílásához, vagyis 43 évesen kezdtem el intenzíven kutatni és tanulni az epigenetikáról.

Szerencsésnek érzem magam, mert én is a “híd-generáció” egy tagja vagyok. A 1900-as évek végén születve még képes vagyok beleérezni ebbe a századba, de már a szívem álmai a 21. század csodálatos felgyorsuló ritmusával ver.

A múltban benne van az őseink erejéből szerzett vitalitás, ahogy benne vannak az elveszett álmok is. Hiszem, hogy része vagyok annak az új áramlatnak amely fáradhatatlan erővel dolgozik azon, hogy a múltból tanulva támogassam annak a döntésnek a megszületését, miszerint le kell, hogy tegyünk a múltunk terheit és magunk mögött tudjuk azt. Hogy megtanuljuk a bennünk lévő szégyen és bűntudat igazi arcát látni és az abból levont tanulságok segítségével az életünk élni és alakítani. NEM ELSZENVEDNI.

“Ma már látom, hogy a minták amelyek anyáimról-anyáimra hagyományozódtak tagadhatatlanul jelen vannak abban, ahogy megélem a nőiségemet, feleségként a “helyemet”, az anyaságomat, a női identitásomat, a társadalmi szerepement. Ahogy megélem az életem ívét. Ezek a régen elkezdett gondolat- érzés és cselekedet minták alakították és hívták életre azokat a gondolatokat, amik kezdetben csak provokáltak aztán egyre nagyobb tetterőt ébresztve bennem mozgásra bírtak.“

Ma már tisztán látom, hogy minden alkalommal, amikor tetten érem magam a személyes pusztító mintáim ismételve – a bennem ébredő szorongás, alattomosan rátelepszik a hangulatomra és megfoghatatlan, alaktalan félelmeket ébreszt bennem.

Ma már tudom, a megoldás nem az, hogy némi öniróniával felvértezve magam robogok tovább. Arra tanítom magam, hogy megálljak. Hogy elkezdjek érezni és érzékelni azokban a helyzetekben amikor azelőtt rohantam tovább. 2 év intenzív kutatómunka és Idegrendszer Harmonizációs képzés után, elkezdtem végre lehozni testi szintre az intellektuálisan olyan könnyen megfogható és megérthető összefüggéseket.

Ez a könyv is egy fordulópont az életemben. Arra hív, hogy ne adjam ki olyan gyorsan az épülő energiáim, annak a reményében, hogy külső sikerekre teszek szert.

A könyv olvasása során, több személyes üzenetet találtam amely mintha Édesanyámról és rólam szólna, de bizonyos vagyok benne, hogy ezek az érzések kollektív szinten sokakat érintenek.

“Mindig felelősnek érezte magát mások hangulatáért, jóllétéért. Az anyja beteges volt, ettől megkeseredett, nem volt túl vidám gyerekkora, de folyton megpróbálta jobb kedvre deríteni az anyját, és nem csak őt…

Később minden mást így kezelt. Velem is így bánt, ami egészen sokáig fel sem tűnt. Addig a beszélgetésig bele sem gondoltam, hogy mi mozgatja valójában. milyen alapvető teherrel és hiedelemmel él. Egyszerűen belevésődött, hogy ő a felelős mindenért.”

Ez a fenti idézet nálam nagyon betalált! És az alábbi is:

“Elrejtette a színeket. Elrejtette a zenét. Elrejtette a fényeket. Elrejtette a nevetést. Elrejtette a hangokat. Elrejtette a terveket. Elrejtette az álmokat. Elrejtette az emlékeket. Elrejtette a könnyeket is.

Az életet és az időt rejtette el, ami nélkül könnyebb szépen, lassan elmúlni.”

Ebben benne van az Édesanyám által megélt és a magam depressziójának az eszenciája. Amikor meghalt 12 évvel ezelőtt, eltűnt az életemből a zene és a tánc. Észre sem vettem, de csönd lett – körülöttem és bennem is. Megszűnt bennem az igény arra, hogy a dallam lágy, ringatásába kapaszkodjak, mert gyerekként azt tanultam meg, hogy ha valami fáj, ha baj van akkor határolódjak el és maradjak egészen mozdulatlan – akkor ül majd el csak a vihar.

Amikor anya lettem, a dallam visszacsempészte magát az életembe, mert a kislányom szerettem babaként és még most is – így 6 évesen – szeretem ringató dalokkal álomba énekelni. Vele jött a felismerés, hogy fájdalmamban elveszítettem a kapcsolatom azokkal a dolgokkal, amelyek örömet okoznak. Mintha kötelező lett volna szomorkodnom és bánatos lennem minden pillanatának az életemnek…

A régi öregeink tudták, ahogy mondták is “hogy az élet megy tovább”, a szárnyaink alatt felnővő következő generáció érdekében fel kell fedeznünk magunkban azt az ÉLET IGENLŐ ERŐT amivel felvértezve képesek vagyunk a fájdalmunkkal együtt JÓL ÉLNI. Egy belülről táplálkozó erő ami segít a sebünk begyógyításában azzal, hogy támogatja bennünk a vágy eltűnését arra, hogy folyamatosan hozzáérjünk és lekaparjuk a gyógyult felszínt, hogy megnézzük megvan-e még alatta a minket ért sérelem.

Nekem mi segít? Az írás, a művészet!

“Az asszony ez idő tájt kezdett el festeni. A színekkel akart játszani. Meg akarta látni a vörösben a szenvedélyt, a kékben az emlékeket, a sárgában a reményt, a zöldben az örömöt, a lilában a végtelenséget, a fehérben a békét. Meg akarta találni a lelke nyugalmát. És amikor első ízben leült a vászon elé, és a kezébe vette a palettát, az elnémult világ megszólította. Lehunyta a szemét, és hallani kezdte a madarak énekét, a fék susogását, a távolban a kakas rekedt rikoltását. Valahol messze egy vonat zakatolt, a földeken gépek dolgoztak, a faluban temetésre húzták a harangot. A férje az ablak mögött krákogott, mire a kút mellett elnyúlt puli vakkantott, majd felugorva a hárs felé rohant, hogy a zsongó darazsak után kapkodjon.”

Érdekes, hogy sokszor a könyvekben találom meg azt a mozzanatot, ami a saját életemből hiányzik. De elolvasva és teljesen beleélve magam, ott vagyok. Megtörténik a csoda, a feloldozás.

“A kislány lassan állt fel, óvatosan bújt elő. A rozoga kerítésen túl a derekáig ért a selyemfű. A hátát melengették a napsugarak, szőke haja körül fényesre rajzolták a kontúrokat. De az arca riadt volt, fénytelen. Félt, hogy megzavar valamit.

Aztán csak nézték egymást. A lány nem mozdult, az anyja kezében is csak az ecset kelt életre. Az érzései keveredtek a színekkel- Ott volt benne az egykori boldogság emléke, finom bőrének barnasága, mosolyának fehérsége, nevetésének kéksége, ölelésének ezüstös csillogása, de ott volt bennne a megváltozott világ elhalványulása, a sötét kontúrok is. És ott volt benne az asszony lelkének minden egyes könnycseppje. Annak fátyolán át nézte a lányát, miközben festette.

Elhomályosult a kép, de tudta, soha többé nem engedheti meg, hogy láthatatlanná váljon, ami a világon a legfontosabb.

Mire végzett a festménnyel, a lány már ott állt mellette, és ő a mosolyával bíztatta. Aztán megfogták egymás kezét, nézték a selyemfűszőke képet és nevettek. Ragyog, mondta a lány, mire az asszony magához ölelte, és az illatos szőke fürtjei közé súgta: ahogy neked is ragyognod kell.”

Mindig is hittem benne és később meg is tapasztaltam, hogy az élet és a halál csak nézőpont kérdése. Van, hogy nem egy élő személy mondja ki azokat a mondatokat amelyet hallanunk kell a gyógyulásunkhoz. Van, hogy szükséges a képzelő erő is hozzá.

Részemről én megragadom minden alkalmat a gyógyulásra és a személyes történetem hőstörténetté formálására. Mégha azt a történetet csak azon kevés olvassa is, aki itt van a közelemben. De vajon nem-e ez a legfontosabb? Ez a PILLANAT. Ez a találkozás! ITT ÉS MOST.

Közted és köztem kedves olvasó?

Örömmel veszem a visszajelzéseket!

Legyünk kapcsolatban és együtt forrásokban gazdagok!

Szeretettel ölellek:

Viki