Szemlélődés gyakorlatok az ősök tiszteletére

“Ami bennem lélek veletek megy ott fog köztetek lenni,
Mindig megtalálsz virágaid között mikor elhervadnak,
Megtalálsz a falevélben mikor lehull,
Meghallasz az esti harangszóban mikor elenyészik,
S mikor megemlékezel rólam mindig arccal szemközt fogok állani.”*

A tavalyi évben tett látogatásomkor Édesanyám sírjához ebbe az idézetbe futottam Jókaitól. Aztán idén valahogy arra az erős belső késztetésre reagálva hogy ismerjek meg még több írást Jókaitól illetve a véletlen egybeeséseket követve, amelyek afelé terelgettek, hogy ezt meg is tegyem: sikerült elolvasnom kedves írómnak újabb jópár regényét. Így sikerült egy vonatút alkalmával, Balaton felé döcögve újra belefutni ebbe az idézetbe az Eppur si muove (És mégis mozog a föld című) könyvében.

Vajon hányfajta mód és mennyi alkalom kínálkozik arra, hogy kapcsolatunk ápoljuk azokkal, akik fizikailag már nem lehetnek az életünk részei? Egyre inkább az a tapasztalatom, hogy számtalan. Egyre inkább az a meggyőződésem, hogy a látható mögött a láthatatlanban rengeteg valódi lehetőség nyílik arra, hogy folytassuk a be nem fejezett eszmecseréink, rendezzük befejezlen ügyeink és megérezzük a szeretet áramlását, amit sem tér, sem idő nem képes korlátozni.

A szemlélődés állapota azt kívánja, hogy analitikus, racionalitásra hagyatkozó, lineáris gondolkodásunk magunk mögött hagyjuk. Épp azt kívánja, amit mestereink lábához érve meg kell, hogy szülessen bennünk: nyitott elmét, ami fel van készülve minden eshetőségre, de nem kapaszkodik már semmi előzetes hielemrendszerbe. Vajon te kifejlesztetted-e már magadban ezt?

Sokszor a megértéséhez, az kell, hogy az ember maga is megjárja az utat és ne csak mások útleírásait olvasgassa, kényelmesen, biztonságosan kedvenc fotelébe süppedve és kakaót kortyolgatva.

Az idei temető látogatás újabb csodákat tartogatott számomra, amelyek finoman, láthatatlanul de markánsan érezhetően gyógyítják és új felismerésekkel telítik lelkem. Vajon miért félünk olyan nagyon az elmúlástól? Vajon ha képesek lennénk életünk pillanataiban valóban jelen lenni, csökkenne-e bennünk ez a viszolygás?

Idén mire a temetőbe értem már besötétedett. Zuhogó eső és erős szél tépázta a testem kívül és belül is. A mécsesek fénye azonban emlékeztetett arra a belső fényre, amihez való visszatérésem igénye világítja be azt a személyes ösvényt amit hol határozottan, hol tapogatózva, évről-évre azonban egyre nagyobb meggyőződéssel járok.

Bár a sötétség nem engedte láttatni Jókai írását*, de nem is volt ez lényeges, mert bennem zeng azóta, hogy először elolvastam. És most egészen más belső tartalommal telítődött számomra mint tavaly vagy mint akkor mikor a Balatonra utazva leltem meg.

Miféle varázslat ez? Miféle szépség és csoda rejlik fájdalmainkban amikről olyan nehéz tudomást venni? Talán attól félünk, hogy ha hagyjuk a gyászunk elmúlni, azzal az elveszített ősünk velünk maradt emléke is szertefoszlik majd?

Pedig nem.

Miután a könnyek elfogynak, miután a gyász kegyetlen vasmarka enged szívünk szorításán, elkezdünk emlékezni és nem sajnálkozni a történtek felett.

Sajnálkozni emberi de
emlékezni szent szakralitás.

Legyen áldott a pillanat amikor mind elérkezünk ide.

Szeretettel: Viki

 

 

 

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out / Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out / Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out / Change )

Google+ photo

You are commenting using your Google+ account. Log Out / Change )

Connecting to %s